Minden anyukának és anyósnak nagyon kellemes őszi napot kívánok. Sajnos én is "CSAK" anyós vagyok. A fiam immár 16 éve él a párjával, a nagyobbik unokám 4 éves, a pici most született. A fiam mielőtt bevonult katonának (18 évesen) eljegyezte a kislányt, aztán amikor leszerelt 1 év múlva, akkor kezdett el dolgozni (munkahely hijján a továbbszolgálatot választotta). Pár hónap után esküvőt szerettek volna. Tudom ekkor rontottam el mindent, mert azt mondtam próbáljanak meg együtt élni egy keveset, s aztán ha minden oké, akkor lehet az esküvő. Nem akartam én rosszat, csak éppen fiatalnak tartottam a fiamat a családalapításra, no meg persze az anyagiak miatt is. Mert ugye az udvarlásíg nincs semmi probléma, mert a szülők ott vannak a háttérben (az étkezést, a lakásrezsit értem ez alatt), de egyedül együtt már sokkal nehezebb a dolog. Ennek immár 16 éve, de esküvő még nem volt. Ebből a 16 évből10 évíg a lakhatást én oldottam meg a számukra. (2 éve vettek saját lakást, addig az én otthonomban laktak nélkülem, tehát nem is zavartam Őket) A nagyobbik unokám 4 éves, a pici most született, de sajnos a menyemmel még mindíg nem problémamentes a kapcsolatunk. Köszönünk egymásnak, de igazából nem járunk össze. Ha véletlenül átmentem hozzájuk és Ő otthon volt, mindíg félrevonul, nem csatlakozik hozzánk. Ilyenkor úgyérzem, mintha leprás lennék akit kerülni kell, s ez borzasztó érzés. A 16 év alatt talán most a második unoka megszületése után hallottam előszőr, hogy kiejtette a nevemet, az unoka 4. születésnapján. Hát mit mondjak BOLDOG VOLTAM, s reménykedtem abban, hogy talán most már jobbra fordul a kapcsolatunk. Próbáltam érdeklődni nála, hogy mondja meg mi a baja velem, mi az ami nem tetszik. Sajnos igazi választ nem kaptam, csak azt, hogy miattam van állandóan veszekedés közöttük. A fiammal telefonon is csak néhanapján beszélünk, akkor is közömbös dolgokról. (az unokákról érdeklődöm, aztán igazán semmi másról). Tudom, hogy egy lánynak az anyja adja mindíg az igazi jó tanácsokat, s azt fogadja el. No de a társának az anyja is adhat a fiának néha, főleg akkor ha a fia kérdezi is. Igazi tanácsot soha sem lehet adni, csak útmutatást, s véleményt alkotni dolgokról, mert az igazi problémára a megoldást nekik kell közösen megtalálni.
Most, hogy már teljesen egymáshoz közel, de lélekben távol vagyunk egymástól, elfogadtam a kialakult helyzetet. Ha kérdez a fiam valamiről semleges választ adok, ha segíteni kell, ahogy tudok segítek, különben sem vagyok egy nyomulós fajta. Ünnepnapokon ha meghívnak elmegyek hozzájuk, ha nem akkor marad a telefonkapcsolat a fiammal. Tudom, hogy a kapcsolattartás az emberek küzötti kommunikáció utján létezik, de ha az egyik fél nem hajlandó a jó kapcsolat létrejöttéhez, akkor a másik is egy idő után behuzódik mint a csiga a házába. A legrosszabb az, hogy már nyugdíjas vagyok a lakásban egyedül élek (jó van barátom, ismerősök), de a család az nagyon hiányzik, főleg az unokákkal való hancúrozás. Igaz mehetnék talán én is hozzájuk, de sajnos már maga az ottani légkör (hogy elvonul közülünk) visszatart ettől a lépéstől. A szívemet, a lelkemet odaadnám a jobb kapcsolatért, csak tudnám, hol rontottuk (?) el. A kapcsolatot csak kommunikációval, megbeszélésekkel lehet helyrehozni (ha mind a két fél erre képes). Úgy érzem bennem meg lenne a képesség, csak a másik fél is kellene hozzá. ( de hol van?).
Utolsó hozzászólás