Minden anyukának és anyósnak nagyon kellemes őszi napot kívánok. Sajnos én is "CSAK" anyós vagyok. A fiam immár 16 éve él a párjával, a nagyobbik unokám 4 éves, a pici most született. A fiam mielőtt bevonult katonának (18 évesen) eljegyezte a kislányt, aztán amikor leszerelt 1 év múlva, akkor kezdett el dolgozni (munkahely hijján a továbbszolgálatot választotta). Pár hónap után esküvőt szerettek volna. Tudom ekkor rontottam el mindent, mert azt mondtam próbáljanak meg együtt élni egy keveset, s aztán ha minden oké, akkor lehet az esküvő. Nem akartam én rosszat, csak éppen fiatalnak tartottam a fiamat a családalapításra, no meg persze az anyagiak miatt is. Mert ugye az udvarlásíg nincs semmi probléma, mert a szülők ott vannak a háttérben (az étkezést, a lakásrezsit értem ez alatt), de egyedül együtt már sokkal nehezebb a dolog. Ennek immár 16 éve, de esküvő még nem volt. Ebből a 16 évből10 évíg a lakhatást én oldottam meg a számukra. (2 éve vettek saját lakást, addig az én otthonomban laktak nélkülem, tehát nem is zavartam Őket) A nagyobbik unokám 4 éves, a pici most született, de sajnos a menyemmel még mindíg nem problémamentes a kapcsolatunk. Köszönünk egymásnak, de igazából nem járunk össze. Ha véletlenül átmentem hozzájuk és Ő otthon volt, mindíg félrevonul, nem csatlakozik hozzánk. Ilyenkor úgyérzem, mintha leprás lennék akit kerülni kell, s ez borzasztó érzés. A 16 év alatt talán most a második unoka megszületése után hallottam előszőr, hogy kiejtette a nevemet, az unoka 4. születésnapján. Hát mit mondjak BOLDOG VOLTAM, s reménykedtem abban, hogy talán most már jobbra fordul a kapcsolatunk. Próbáltam érdeklődni nála, hogy mondja meg mi a baja velem, mi az ami nem tetszik. Sajnos igazi választ nem kaptam, csak azt, hogy miattam van állandóan veszekedés közöttük. A fiammal telefonon is csak néhanapján beszélünk, akkor is közömbös dolgokról. (az unokákról érdeklődöm, aztán igazán semmi másról). Tudom, hogy egy lánynak az anyja adja mindíg az igazi jó tanácsokat, s azt fogadja el. No de a társának az anyja is adhat a fiának néha, főleg akkor ha a fia kérdezi is. Igazi tanácsot soha sem lehet adni, csak útmutatást, s véleményt alkotni dolgokról, mert az igazi problémára a megoldást nekik kell közösen megtalálni.
Most, hogy már teljesen egymáshoz közel, de lélekben távol vagyunk egymástól, elfogadtam a kialakult helyzetet. Ha kérdez a fiam valamiről semleges választ adok, ha segíteni kell, ahogy tudok segítek, különben sem vagyok egy nyomulós fajta. Ünnepnapokon ha meghívnak elmegyek hozzájuk, ha nem akkor marad a telefonkapcsolat a fiammal. Tudom, hogy a kapcsolattartás az emberek küzötti kommunikáció utján létezik, de ha az egyik fél nem hajlandó a jó kapcsolat létrejöttéhez, akkor a másik is egy idő után behuzódik mint a csiga a házába. A legrosszabb az, hogy már nyugdíjas vagyok a lakásban egyedül élek (jó van barátom, ismerősök), de a család az nagyon hiányzik, főleg az unokákkal való hancúrozás. Igaz mehetnék talán én is hozzájuk, de sajnos már maga az ottani légkör (hogy elvonul közülünk) visszatart ettől a lépéstől. A szívemet, a lelkemet odaadnám a jobb kapcsolatért, csak tudnám, hol rontottuk (?) el. A kapcsolatot csak kommunikációval, megbeszélésekkel lehet helyrehozni (ha mind a két fél erre képes). Úgy érzem bennem meg lenne a képesség, csak a másik fél is kellene hozzá. ( de hol van?).

Válasz

Csak arról nem szól a fáma, mi van ha a lányom az anyósával kénytelen élni? Más szokások, más természet, helyismeret pl. a konyhában, főzés, stb. Azt is lehet mondani két külön világ! Hogy mindkettőnek alkalmazkodni kell...hát igen. Nagyon nehéz és sokszor szomoru helyzet! /az én lakásomban vagy, nem kell albérletet,törlesztést fizetni,stb/ ugye ez is ismerős?
Én az ANYA - és nem a szülő - hogy tudjak beletörődni ebbe? Erre válaszoljatok!

Válasz

Jó napot mindenkinek, én is anyos vagyok van lányom és vejem , van fiam és menyem és a napokban temettem el anyosomat aki 88 éves volt és 32 éve egy födél alatt élt velünk ebböl 26 évet özvegyen, tehát ebben a témában van böven tapasztalatom,
Nagyon megsirattuk a nagymamát aki gondos dédnagymamája volt az én 4 kisunokámnak, az elsös kisunokám azt sugta a fülembe .... mami a legkedvesebb macimat bárkinek odaadnám ha visszajönne a dédi... ezek a szavak könnyeket csalnak a szemünkbe és magukért beszélnek, Minden eggyüttélést csak kompromiszumokkal lehet megélni mindkét részröl, én mindig dolgoztam , a mama volt a gyermekeimmel , ö inditotta reggel iskolába öket, melegitette meg ebédjüket, mire én megjöttem a munkából a gyerekek már tanulni voltak ültetve,nem tolakodott tudta a dolgát ha megkértem valamire szivesen segitett ha nem, elvonult a saját lakrészébe és olvasott vagy tv t nézett, A lányom egy utcában van velem de csak akkor megyek hozza ha hiv , nem akarok zavarni ,ö jön ha gondja van meg az unokák naponta nálam vannak, a fiam távolabb lakik de a menyemmel is nagyon jo a kapcsolatom,Sokat függ attol is hogy mit hoz otthonrol a kis asszonyka, üdvözletem minden amyosnak és menynek kriszti mama

Válasz

Azt gondolom erről a vitáról, hogy az egymás iránti tisztelet intelligencia kérdése. De ne az anyós mivolt, vagy az anyós kora legyen az, amiért valakit tisztelnek. A tiszteletet ki kell érdemelni még az anyósnak is. A kor nem érdem, csak állapot. Ha valaki durván szól hozzám, először megpróbálom figyelmeztetni, hogy változtasson hangnemet, mindegy, milyen korú. Ha én szépen, emberi hangon szólok valakihez, ezt viszont is elvárom. Azt gondolom, mindenki /90%-ban/ otthonról hozza a mintát, az intelligenciát. Ha csúnyán beszél az anyós a mennyel, akkor ne csodálkozzon, ha visszakapja. De, ha egyiknek sincs intelligens emberhez méltó esze, az nagyon sajnálatos. Ebből bizony vita és tiszteletlenség származik. A legnagyobb baj -intelligencia hiányában-, hogy ezt egyik fél sem ismeri el. De, ha én elvárom, hogy tiszteljenek, nekem is tisztelnem kell a másikat akkor is, ha én vagyok az anyós és én vagyok az idősebb. Marika

Válasz

Hát én a férfi szem szőgből néve 6x-szet meg élve anyos és a meny viszony egy krimi náli és megint az anyos és meny vitán vagyok isten tudja már hány szor nem tudom miért nem lehet meg férni egy mással.Sok szor mondta és mondom most is minden szamár saját börét viszi a vására.Mikor meg nösülte már akor kezdödött és vége lát hatatlan bár az én anyosommal nagyol jól kijövök.Anyám meg a nejem kibrhatalanok voltak.Anyám meg halt most a nejem lett az anyos most Ő folytaja a perpat vart.Mondtam neki Ő is lesz anyos most aztán van csihi puhi

Válasz

Ebböl a néhány sorból nagyon sok mindent ki lehet olvasni.

Írod, "mert nagyon hamar ki is osztanak. "
Hát igen, ez az, amit én kifogásolok, mert milyen nevelésben részesültek ezek a leányzók?
Kivánom nekik, hogy majd ha ök is nagyik lesznek, hasonló "jóban" legyen részük.
Amikor még én fiatal voltam, eszembe sem jutott volna, nem is mertem volna, egy felnött embert, pláne, ha az még az anyósom is, kiosztani.
Honnan veszi az a sok mai fiatal ehhez a viselkedéshez a bátorságot?
Akik ilyen tiszteletlenek a felnöttekkel szemben, azokkal jó viszony soha ki nem alakulhat, s ez nem Rajtad múlik. Legalábbis ez a véleményem.

Előzmény

Válasz

Mindenkit üdvözlök. Hát ! Nem tudom , szóljak -e a témához, vagy ne. Mégis pár szót.
Nekem két fiam van. Az egyiknél két kisfiú unoka, a másiknál még nincs.
Az egyik menyem azonnal letegezett, a másik nem , nem is akar.
A fiúk nagyon jó viszonyban vannak velem , a lányok ? attól függ milyen a hangulatuk.
Soha nem kritizálom őket és nem is fogom, még ha százszor lenne is mit, tanácsot sem adok, nem is adhatok, mert hamar kiosztanak.. Amúgy rendesek, családszeretőek, de egyet kell értenem a cikk írójával, aki lányos mama. Az anyós az anyós. Soha nem lesz olyan a kapcsolat, mint a lányoddal.Nem panaszkodom, de sokszor fáj egy-két dolog,
de nem mutatom se nekik, se a fiaimnak.. Biztos vannak kivételek is. Na nem baj. Azért én nagyon szeretem őket.Üdv. W . Zsófia

Válasz