Nemigen akad az utóbbi hónapban olyan kormányzati esemény –
tanácskozás, sajtótájékoztató –, amelyen ne bukkannának fel a
magán-nyugdíjpénztárak kvázi államosításával kapcsolatos indulatok. Már maga ez a fogalom is viták kérdése, hiszen míg a kormány a
járulékfizetõk pénzének a védelmérõl beszél, a kasszák einstandot
emlegetnek.
E nézeteltérés lezárására jó darabig esély sem lehet, a
költségvetési törvényjavaslat azonban egy újabb érvet emel a vita
körébe.
Nevezetesen azt, hogy a 360 milliárd forintnyi járulék mellett a
büdzsének további 530 milliárdra van szüksége a kasszák vagyonából
ahhoz, hogy megvalósulhasson a nyugdíjalap egyensúlya, valamint az
szja- és társaságiadó-csökkentés mellett is esély legyen a hiány 3
százalék alá szorítására.
Túlzás azt állítani, hogy a költségvetésben testet öltõ kormányzati
gazdaságpolitika a „pénztárkeringõ” kimenetelén áll vagy bukik. Az
azonban biztos, hogy az úgynevezett második pillérre jövõre már az
államháztartás egyik támasztékaként van szükség.
Az, hogy finoman szólva merész húzás volt a még a magánkasszáknál
lévõ vagyon egy jelentős részét beépíteni a büdzsébe, nem kérdés. Ahogy
az sem, hogy az egyik legfőbb versenyképességi mutatót, a hiány és
államadósság mértékét tizenkét éve húzza le az 1998-ban indított
nyugdíjreform. Amely viszont éppen néhány éven belül kezdett volna
gyümölcsöt teremni. Ám hogy pontosan milyet, nem tudni, a
járadékszolgáltatásról szóló szabályok ugyanis azóta sem születtek meg.
Azt pedig, hogy az unió mit szól a magyar kormány huszárvágásához,
szintén a jövő zenéje.
Talán ennyi is elég ahhoz, hogy lássuk: a magánkasszák
megbolygatásával a kormány olyan darázsfészekbe nyúlt, melynek hatásai
nemcsak pénzügyileg, de a közvélekedés terén is hosszú távúnak
bizonyulhatnak. Jelenleg azonban az a cél, hogy kiheverjük a csípéseket.
Forrás: VG
Kommentáld!