Imádkozom egy szebb világért,
amit a gondolat teremt.
A fénylő Napom sugaráért,
fénye járja be lelkemet.
Imádkozom te érted, s értem,
legyen itt végre szebb világ!
Váljak jobbá, mint eddig éltem!
Ezért mondok egy szép imát.

Tengernyi ember él e földön,
s élhetnénk mind, mind boldogan.
Ne legyen létünk puszta börtön,
szabaddá váljunk oly sokan.
Mit is jelent szabaddá lenni?
Ne tartson féken félelem!
Akarjunk újra naggyá lenni,
lépj be a fénybe én velem!

Budapest – Miután a Veszprémi Főegyházmegye honlapján megjelent Illyes Gyula zsarnokságról szóló versének durva szabadságellenes átirata, annak mintájára elkészült ismeretlen szerző egy másik átirata is a katolikus egyház Nemzeti Együttműködés Rendszerérről, és annak jeles képviselőiről. Úgy illendő, hogy a másik után ezt a népi alkotást is közzétegyük.

Utálkozom, ha Márfi föl-fölszólal,
forr, gőzölög, mint lógané az út szélén,
s böfögni kezd a katolikus szentségekről.

Erdőszélen kicsi kunyhó,
Öreg Anyó itt lakik,
Őrizgeti száz évének
féltve őrzött titkait.

Bundás kutya, Cirmi cica
Anyókával éldegél.
- Ritkán jár erre a postás,
csak amikor jön levél.

Öreg Apó, tavaly télen,
fel a mennybe költözött.
Anyó tudja, – jó ember volt,
- és angyalnak öltözött.

Álmában még találkoznak,
beszélgetnek keveset,
simogató szavaikban
megbújik a szeretet.

Kint lehullott az első hó,
minden fehér tünemény.

Édesanyám Emlékére!

A csendes éjben anyámra gondolok,
szívemben most az ő szíve dobog,
szegény özvegy volt, sokat szenvedett,
nem volt egyebe, csak a szeretet,
szájától vont meg minden falatot,
és ha mi ettünk, ő is jóllakott.

Játékot venni nem tudott nekünk,
varrással kereste a kenyerünk,
ő mesterkélt ünnepre szép babát,
levágta hozzá dús hajfonatát,
gyöngyöt fűzött, topánkát varrt neki,
hullottak rá könnyének gyöngyei.

A március Petőfi hónap
ha süt a nap, ha fú a szél,
ő ragyog itt a napsütésben,
s a szél szavában ő beszél,
s ha égzengéssel, villámfénnyel
ránk tör a tavaszi vihar,
mintha a szélvész kürtszavában
harsogna a Nemzeti dal.

Nincs március Petőfi nélkül,
e kettő egy száz éve már.
Az ő szemével látjuk , hogyha
madárka a bokorra száll,
fülével halljuk rebbenését,
s azt is, mikor egy bősz folyam
vagy egy rabnép láncát letépte
a szabadság felé roham!

Úgy megnőttél, szinte félek

Amikor még piciny voltál,
olyan nagyon enyém voltál,
engem ettél, engem ittál,
rám nevettél, nekem ríttál.

Mikor később nagyobb lettél,
mindig messzebb, messzebb mentél,
először csak a kiskertbe,
aztán a nagy-idegenbe.

Ha itt vagy is, csak elnézel,
akkor is nem engem érzel,
nem anyádat, nem apádat,
valami más csillagtájat.

Úgy megnőttél szinte félek,
már a válladig sem érek,
alig-alig hihetem már,
hogy ölbéli bubám voltál.

     Petőfi verse és egy  idős asszony.

     Szép és tanulságos történet. Még mesének is gyönyörű...


     A hajlott hátú néni


     Túrázásaink során a székelyderzsi Erődtemplom falánál induláshoz
     készülődtünk, amikor megállt mellettünk egy fekete ruhás, fejkendős,
     hajlott hátú néni.
     Egészséget kívánt, majd megkérdezte honnan jöttünk.

Egy reggel arra ébredek,
hogy gyerek vagyok, kis gyerek.
Éjszaka minden nagyra nőtt,
s ha megállok a tükör előtt,
úgy nézek ki, mint azelőtt.

Vidám kis arcom maszatos.
Hajam süni, hasam lapos.
A földhöz közelebb vagyok,
s kik körül vesznek mind nagyok.,
s ha nem futok, lemaradok.

Ezer kis játék vesz körül.
Szívem mindennek úgy örül.
Álmomban égen repülök,
a felhők szélén fenn ülök.
S hiszed vagy sem – nem szédülök.

http://versek.opencreative.hu/

Élt egy ember itt a földön,
kutyájával éldegélt,
ám egy nap a földi útja,
váratlanul végetért.
A kutyája, hű barátja,
követte a halálba is,
együtt szálltak, hát az égbe,
s nézték az út merre visz.
Arannyal kirakott úton,
mentek márvány kert mellett,
mely egy gyöngyből épült,
díszes, nagy kapuhoz vezetett.
A kapuban ült valaki,
kit emberünk megszólított:
- Bocsásson meg hol vagyunk?
- A menyben – szólt a szólított.
S megkérdezte a kutyusos,
- Kaphatnánk egy korty vizet?

Várnai Zseni: Szolgálj , Szivem

Csak kitartás!-biztatom magam,
még futni kell, még minden messze van.
Szolgálj szivem, még egy kicsit nekem,
jaj, meg ne állj az uton hirtelen
sok a dolgunk még s nem mutathatom,
hogy a harcot már nem birom nagyon,
és este ha ágyamba roskadok,
érzem, nagyon nagyon fáradt vagyok.

Kicsit nehéz volt,jol tudom, szivem,
elkoptunk, de ne sejtse senki sem,
higgyék csak azt:az óra jól ketyeg,
nem irgalmaznak ám az emberek,
csak hajtsd a vért, arcom piros legyen
frissen induljak minden reggelen,
csak én tudom, ha ágyba roskadok
estére már milyen fáradt vagyok.

Istennel egyedül

A munkától fáradt két kezed

Amikor már este megpihen,

Amikor már lassan megtisztul

A világ zajától a lelked,

A szíved is egyre csendesül,

Maradj az Istennel egyedül!

Ha földi kísértés vesz körül,

És érzed, gyenge vagy megállni,

Szívedből szeretnéd a sátánt,

A vétket örökre kizárni,

S a lelked a bűntől menekül:

Maradj az Istennel egyedül!

Ha nehéz a kereszt, mit hordasz,

Ha nincs már erőd, és nincs hited,

Ha csordultig tele bánattal

És keserűséggel a szíved,

S az élet terhe rád nehezül:

Maradj az Istennel egyedül!

Kedves Hahota Klubtársam!

Múlt hétfőn, április 26-án, ismét vidáman és jól éreztük magunkat. Nem voltunk ugyan túl sokan, de így is nagyon jól szórakoztunk. Egy kedves anyuka elhozta magával a kisfiát, akinek nem volt kedve beállni közénk, csak leült a háttérben. Ahogy elkezdtük a gyakorlatokat, olyan jó ízűen, felszabadultan kacagott velünk, hogy megsokszorozta a felnőttek nevetését is. Aki nézi a Hahota Jógát, az sem tudja megállni mosoly és nevetés nélkül, legyen bármilyen korú.

Levéltelen, magányos ágak,
csontváza alvó, néma fának,
ha hull a hó, csak hófogók,
ha fúj a szél sivalkodók.
Tavaszra váró hosszú percek,
ilyenkor lassan, lomhán telnek,
teendő itt csak egy marad,
etetni pár kis madarat.
Etető lóg az egyik ágról,
apró kis emlék még a nyárból,
amikor volt még élelem,
és nem volt fagy, se félelem.
Terülj kis asztal fenn az ágon,
repülj csak erre kis barátom,
tömd meg begyed, van itt mit enni,
tudom nehéz most madárnak lenni.

Az ifjúság mércéje sosem az életkor.
A szellem és a lélek, mely benned össze forr.
Akarat, elszántság, és képzelőerő,
érzelmek tisztasága szívedből tör elő.
Vágysz-e újabb kalandra, s ha kell, legyőzöd-e
a lustaság igáját, s erővel győzöd-e?
Hogy megvívd újabb harcod, kiállj eszméidért,
mely nem hajlott igába, mi szebb jövőt ígért?
Bár évek múlásával arcodra ránc került,
lángoló ifjúságod lobog még legbelül?
Vagy lelked simaságát borítja korod ránca,
szellemed csuklójára került bilincse-lánca?

Mikor az angyalok

Mennyből földre szállnak,

Mikor a felhők

Hófehér havat szitálnak,

Mikor az emberek

Melegségre vágynak,

Akkor van ideje

Szeretet Karácsonyának,

Názáreti Jézus

Születésnapjának.

Elcsendesül minden.

Fények gyúlnak kint s bent.

Arcok felragyognak,

Szemek megcsillannak,

Szívek ünneplőben járnak,

Lelkek áhítattal várnak.

Pillanat érkezik.

Talán ekkor

Az ember sem vétkezik.

Áthatja lelkét a mély áhítat.

Ritka, de milyen

Ritka pillanat.

 Óbecsei István

Szeressétek az öregeket 

Nagyon szépen kérlek titeket,
 Szeressétek az öregeket.
 A reszkető kezű ősz apákat,
 A hajlott hátú jó anyákat...
 A ráncos és eres kezeket,
 Az elszürkült sápadt szemeket...
 Én nagyon kérlek titeket,
 Szeressétek az öregeket.
 

 Simogassátok meg a deres fejeket,
 Csókoljátok meg a ráncos kezeket.
 Öleljétek meg az öregeket,
 Adjatok nekik szeretetet.
 Szenvedtek ők már eleget,
 A vigasztalóik ti legyetek.

Az élet alkomyán

Mikor kezed, lábad úgy fáj, majd leszakad,
A hátad meggörbül az élet súlya alatt.
Mikor bajodról tudsz már csak beszélni,
Azt kérded magadtól: Érdemes még élni?

Ha zimankós télben kicsi szobád hideg,
Ha sok ismerős arc mind fásult és rideg
Ha a vérnyomásod naponta kell mérni,
Megint csak azt kérded: Érdemes még élni?

Amikor nem bírsz el már egy üres szakajtót,
Amikor napokig nem nyitnak rád ajtót,
Mikor a holnaptól rettegve kell félni,
Újra csak azt kérded: Érdemes még élni?

Vers Halottak napjára

Egyedül sétálok kinn a temetőben,
lassan-lassan közeleg az est,
mindenütt, mint két könyörgő kar
tűnik elém egy-egy fakereszt.

Rajtuk koszorúk,- borostyánlevéllel,
s elmosódott régi-régi nevek.
Minden síron gyertyák, csonkán leégve,-
ellobbannak, mint az életek…

A síroknál a hozzátartozók
könnyes szemmel, némán álldogálnak,
gondolatban az elhunyttal együtt
egy régi, boldogabb időben járnak.

Amott egy sír bújik,- szegényen, árván,
senki nem sír felette könnyeket…
szomorúan, némán állok meg én,
olvasom a szúrágta betűket.

Még nem elég!
 
 
Nem elég megborzongni
De lelkesedni kell!
Nem elég fellobogni,
de mindig égni kell!
És nem elég csak égni
Fagyot is bírjon el,
Ki acél akar lenni,
Suhogni élivel.
 
Nem elég álmodozni,
Egy nagy-nagy álom kell!
Nem elég megérezni
de felismerni kell!
Nem elég sejteni,
Hogy milyen kor jön el;
Jövõnket? tudni kell!
 
Nem elég a célt látni;
Járható útja kell!
Nem elég útra kelni,
Az úton menni kell
Egyedül is! Elsõnek,
Elöl indulni el!

Endrődi Sándor

Tavasz felé

Tavasz s tél küzdenek egymással.
Harczol a fagy és a napsugár,
Egy-egy hiszékeny bokor ága
Rügyét is bontogatja már.
A völgyből egy legény siet föl,
Útközben vigan fütyörész….
- Mily könnyű fiatalnak lenni,
S öregnek lenni mily nehéz!

A nedves, földszagu barázdán
Itt-ott piros bogárka fut,
Odább a lejtős erdőszélen
Labdáznak immár a fiúk;
Czikázva gabalyodik össze
Amennyi láb, amennyi kéz –
- Mily könnyű fiatalnak lenni,
S öregnek lenni mily nehéz!

Új tagként engedjétek meg, hogy ezzel kedveskedjek nektek..

Szeretnék átölelni ma egy embert,