Petőfi verse és egy  idős asszony.

     Szép és tanulságos történet. Még mesének is gyönyörű...


     A hajlott hátú néni


     Túrázásaink során a székelyderzsi Erődtemplom falánál induláshoz
     készülődtünk, amikor megállt mellettünk egy fekete ruhás, fejkendős,
     hajlott hátú néni.
     Egészséget kívánt, majd megkérdezte honnan jöttünk. Amikor
     válaszoltunk, ezt kérdezte:
     - És Magyarország tényleg olyan szép, amilyennek mondják?

     Nem várta meg a választ, hanem hiba nélkül elmondta ezt:

     Járjatok be minden földet,
     Melyet Isten megteremtett,
     S nem akadtok bizonyára
     A magyar nemzet párjára.
     Vajon mit kell véle tenni:
     Szánni kell-e vagy megvetni? -
     Ha a föld isten kalapja,
     Hazánk a bokréta rajta!
     Oly szép ország, oly virító,
     Szemet-lelket andalító,
     És oly gazdag!... aranysárgán
     Ringatózik rónaságán
     A kalászok óceánja;
     S hegyeiben mennyi bánya!
     És ezekben annyi kincs van,
     Mennyit nem látsz álmaidban.
     S ilyen áldások dacára

     Ez a nemzet mégis árva,
     Mégis rongyos, mégis éhes,
     Közel áll az elveszéshez.
     S szellemének országában
     Hány rejtett gyöngy és gyémánt van!
     S mindezek maradnak ott lenn.
     Vagy ha éppen a véletlen
     Föltalálja hozni őket,
     Porban, sárban érnek véget,
     Vagy az ínség zivatarja
     Őket messze elsodorja,
     Messze tőlünk a világba,
     Idegen nép kincstárába,
     És ha ott ragyogni látjuk,
     Szánk-szemünket rájok tátjuk,
     S áldicsőséggel lakunk jól,
     Hogy ez innen van honunkból.

     Ez hát nemes büszkeségünk,
     Melyről annyiszor mesélünk?
     Azzal dicsekedni váltig,
     Ami szégyenünkre válik!...
     Csak a magyar büszkeséget,
     Csak ezt ne emlegessétek!

     Ezer éve, hogy e nemzet
     Itt magának hazát szerzett,
     És ha jőne most halála,
     A jövendő mit találna,
     Mi neki arról beszélne,
     Hogy itt hajdan magyar éle?
     S a világtörténet könyve?
     Ott sem lennénk följegyezve!
     És ha lennénk, jaj minékünk,
     Ezt olvasnák csak felőlünk:
     "Élt egy nép a Tisza táján,
     Századokig, lomhán, gyáván."
     Óh hazám, mikor fogsz ismét
     Tenni egy sugárt, egy kis fényt
     Megrozsdásodott nevedre?
     Mikor ébredsz önérzetre?

     (Petőfi Sándor: A Magyar Nemzet)

     Majd folytatta:
     - Mondják, miért írt ez a Petőfi ilyeneket?

      Azután elmondta, hogy 88 éves az idén. És hogy fogadjunk el tőle valamit.
      A szatyrában volt pár tojás és négy, azaz négy szelet kalács.
      Ebből kettőt nekünk adott, hogy osszuk el. Egészséget kívánt, és elcsoszogott.

      Egy büdös kukkot nem tudtunk szólni!!!

      Én pedig leültem a székelyderzsi Erődtemplom falához, és olyat tettem, ami
      rohadtul nem illik bele egy 40 körüli, erősen borostás túramotorosról alkotott képbe.
      Sírtam...
      És arra gondoltam, hogy az itthoni, magukat bal-, és jobboldalinak
      nevező, megosztó politikusok csak egyetlen egyszer jönnének el ide, és
      hallgatnák meg, ahogy egy 88 éves, görbe hátú öregasszony ŐSZINTÉN Petőfit
      szaval a boltból hazafelé, és négy szelet kalácsból kettőt odaad vadidegen
      embereknek.
      Talán elszégyellnék magukat, pont úgy, ahogy akkor, ott, én.
      Talán elgondolkoznának azon, hogy vajon ki és miért tette őket oda,
      ahol vannak, és hogy mi dolguk a világban.