Vers Halottak napjára

Egyedül sétálok kinn a temetőben,
lassan-lassan közeleg az est,
mindenütt, mint két könyörgő kar
tűnik elém egy-egy fakereszt.

Rajtuk koszorúk,- borostyánlevéllel,
s elmosódott régi-régi nevek.
Minden síron gyertyák, csonkán leégve,-
ellobbannak, mint az életek…

A síroknál a hozzátartozók
könnyes szemmel, némán álldogálnak,
gondolatban az elhunyttal együtt
egy régi, boldogabb időben járnak.

Amott egy sír bújik,- szegényen, árván,
senki nem sír felette könnyeket…
szomorúan, némán állok meg én,
olvasom a szúrágta betűket.

Szívemben valami kegyetlenül sajog,-
milyen fájdalmas, szomorú itt minden,-
könnyesen nézek az elhagyott sírra,
eltűnődve az elmúlt életen.

Olyan kegyetlenül szépek a sírok
az utolsót lobbanó gyertyák fényénél,
milyen távoli a sírokon a márvány,
hidegebb a leghidegebb jégnél!

Eltűnődve hajolok a sírra,
kezemben fehér krizantémcsokorral,
csendesen leteszem,-s némán gyászolok
mellettem egy kopasz bokorral.

Leszállt az est,- csendes itt minden,
a keresztek alatt megpihen a halott.
Őrzi őket a sok fehér krizantém,.-
s az én szívem is árva,- elhagyott

"A síroknál a hozzátartozók
könnyes szemmel, némán álldogálnak,
gondolatban az elhunyttal együtt
egy régi, boldogabb időben járnak."


Én a magas égre néztem, önzőn,
s nem láttam, hogy itt a földön
kihunyni készül egy gyertya-láng.
Apám elment, s ott a sírnál,
ahonnan mégegyszer visszanézett,
sírtam, s nem gondoltam semmi szépet.
Most az idő már új lapot nyitott,
s a szavak miket számba adott,
megértek talán, hogy formát öltsenek.
Apu, most elmondom Neked,
amit úgyis tudtál, bízom benne,
bár nem volt szavakba öntve,
hogy erős karó voltál nékem
sorsom orkános szelében.
Hajóm alatt Te voltál a hullám,
s árbócomon a vitorla,
mi sérült életemet gyengéden
biztonságos partra sodorta.
Fészek voltál, ahová vissza-szállhatott
lelkem, ez az örök vándorló madár,
s röptettél, mikor hivott a látóhatár.
Nem kérdeztem meg soha Tőled,
hogy beváltottam-e reményeidet,
mikor kóborlásaimra idulva
arcomra csókoltál útlevelet.
Nem mondtam el soha, mit álmodtam,
pedig álmaimat is Tőled kaptam,
most már tudom, mert úgy váltak valóra
mintha abban is a Te kezed volna.
Most felnézek, és kinyitom az eget
még egy percre, hogy elmonjam Neked,
hogy megnyugtassalak, nem vagyok árva,
mert itt vagy velem, a lelkembe zárva,
s most én őrizlek, védelek,
míg felettem is elszállnak a hűtlen évek.
S mielőtt bezárulna az ég,
még két szót felkiálltanék,
mit ritkán mondtam, azután elengedlek:
Apu, szeretlek!