Élt egy ember itt a földön,
kutyájával éldegélt,
ám egy nap a földi útja,
váratlanul végetért.
A kutyája, hű barátja,
követte a halálba is,
együtt szálltak, hát az égbe,
s nézték az út merre visz.
Arannyal kirakott úton,
mentek márvány kert mellett,
mely egy gyöngyből épült,
díszes, nagy kapuhoz vezetett.
A kapuban ült valaki,
kit emberünk megszólított:
- Bocsásson meg hol vagyunk?
- A menyben – szólt a szólított.
S megkérdezte a kutyusos,
- Kaphatnánk egy korty vizet?

Képzeljétek, Indiában nyugdíjas katonákat alkalmaznak a kihalóban lévő tigrisek védelmére! Szerintem ez nagyon jó ötlet, és a mi kormányunk is példát vehetne az esetről, és ahelyett, hogy egyre lehetetlenebb helyzetbe taszítja az amúgy is kispénzű nyugdíjasokat, nagyobb megbecsüléssel gondolhatna ránk!

 

És még valami nagyon aranyosat olvastam szintén egy indiai nyugdíjas úrral kapcsolatban, aki 74 éves létére bár kevés sikerrel, de töretlenül próbálkozik az érettségi letételével. Már azt is megfogadta szegény ember, hogy addig nem nősül meg, míg nem sikerül az összes vizsgája.

Sajnos egyre inkább az a tapasztalatom, hogy bármennyire is szeretne a nagyszülő segíteni gyermekeinek és unokáinak, a legkülönbözőbb akadályokba ütközik és ennek jó része anyagi eredetű.

 

És itt nem csak az a szomorú, hogy mi nem tudunk segíteni, hanem az is, hogy egyáltalán segítségre szorulnak gyermekeink – ráadásul a mindennapok gondjaira gondolok, nem luxuscikkekre. És még így is örülök – személy szerint -, hogy lányom már jó néhány éve elkelt, és nem kell ilyen anyagi (és egyben gazdasági) körülmények között például egy esküvő szponzorálásába kezdenem.

Nagyon vicces kettősséget vélek felfedezni a nagymamaságban, ami szeretnék megosztani veletek – és majd javítsatok ki, ha gondolataimmal kapcsolatban más elképzeléseitek, tapasztalataitok vannak!

 

Újdonsült unokánkat szeretgetjük kezünkben, vagy éppen segíteni próbálunk gyermekünknek. Közben úgy gondoljuk, mivel már kineveltünk egy generációt sikeresen, s talán emlékeink a gyermekhez való hozzányúlásról és bánásmódról még nem merültek teljesen feledésbe, mégis azon izgulunk egy kicsit, hogy vajon jól csináljuk-e, és unokánk édesanyja is elégedett-e a nagyival.

Emberek milyen találékonyak tudnak lenni!? Egy ukrán nyugdíjas 20 évi alapanyag-gyűjtögetés eredményeként pezsgősüvegekből épített magának egy egészen nagy házat (a sztori szó szerint palotáról ír, amit az erről egyetlen általam talált kép alapján el is tudok képzelni)! Ha jól emlékszem itt Magyarországon is volt egy nyugdíjas, aki hasonló eredményt tudott felmutatni sörösüvegekből, de már pontosan nem emlékszem, bocsánat!

 

Mindenesetre csak az jutott eszembe, hogy milyen találékonyságot szül a szükség, és szegénység.

Úgy gondolom eddig sem volt könnyű dolgunk, ami a pénz beosztását illeti, de mindig van új, a nap alatt! A lányom is, ahogyan igyekszik úgy etetni a gyerekeket, hogy ne az „Isten tudja, mi van benne” étel kerüljön az asztalra, s közben még jusson is, maradjon is...

 

Mit meg nem adna az ember ezeknek a kis tüneményeknek...

Szeretnék egy kis dalt küldeni, hátha csempész mindenhova még egy kis szeretetet, aminél nagyobb és drágább kincsünk nem is lehet...

 

 

 

Sokszor, úgy gondolom, nem csak hogy arra nem képesek az emberek, hogy egymásra odafigyelve ne bántsák egymást, de még ha meg is történt, bocsánatot is már nagyon nehezen kérnek. Pedig hát...

Jön a jó idő, és bár szorgalmasan gyakorolom télvíz idején is az egészségemért a testmozgást, ilyenkor még lelkesebbé válok!

 

Nagyon szeretek sétálni, de legjobban mégis az úszást szeretem. Már fiatal korom óta szorgalmasan „áztatom magam” a különböző fürdők vizében és alig várom, hogy vihessem végre idén már az unokáimat is. Eddig még elég kicsik voltak, nem is nagyon mertem volna őket „kölcsön kérni”, de a nyáron ennek a bátortalanságnak véget vetek!

Szeretnék idézni egy gondolatsort egy kis zenével megfűszerezve. Nagyon elgondolkodtató...

 

 

 

"A kapcsolat éltető eleme a párbeszéd. A párbeszédnek azonban rengeteg akadálya van, és sajnos csak igen kevesen győzik le azokat.

Sokkal többre megyünk, ha kevesebbet beszélünk, és többet hallgatunk …

... és ha nem határozzuk el előre, hogy a másik miről is beszél …

... vagy hogy a másik mit akar …

... és ha nem arra válaszolunk, amit feltételezünk, hogy a másik mond …

...

 

Sziasztok!

 

Nem tudom, hallottatok-e már arról, hogy a mesékkel gyógyítani is lehet?!

 

Nem rég olvastam egy nagyon érdekes riportot Boldizsár Ildikóval, aki az az ELTE Bölcsészettudományi Karán végzett esztétika-magyar-népmûvelés szakon, azóta már néprajztudomány kandidátusa és három csemete édesanyja. Két mesekönyvet írt, tizennégy mesekötetet rendezett össze kiadáshoz.

 

A meseterápia lényege, hogy a megfelelõen kiválasztott népmesét gyakorlatilag ráképezheti az ember a saját élethelyzetére és ebbõl erõt és tanácsot nyerhet.