Nagyon vicces kettősséget vélek felfedezni a nagymamaságban,
ami szeretnék megosztani veletek – és majd javítsatok ki, ha gondolataimmal
kapcsolatban más elképzeléseitek, tapasztalataitok vannak!
Újdonsült unokánkat szeretgetjük kezünkben, vagy éppen
segíteni próbálunk gyermekünknek. Közben úgy gondoljuk, mivel már kineveltünk
egy generációt sikeresen, s talán emlékeink a gyermekhez való hozzányúlásról és
bánásmódról még nem merültek teljesen feledésbe, mégis azon izgulunk egy
kicsit, hogy vajon jól csináljuk-e, és unokánk édesanyja is elégedett-e a
nagyival. Eközben gyermekünk meg van győződve, hogy ellenőrizni jöttünk, minden
rendben megy-e, ügyes-e… szóval a helyzet úgy válik komikussá, hogy nem is
tudunk róla!
Tény, Hogy mi is gyermekként kezdtük, anyákká váltunk, s
most, a nagymamasággal egy új dolgot kell megtanulnunk. Emlékeznünk kell, milyen
volt „tejfölös szájúnak” lenni az anyaságban, apaságban, milyen volt, mikor
kéretlen tanácsokat kaptunk, megjegyzéseket, amik nem estek éppen jól.
Ugyanakkor milyen megnyugtató volt szüleink tapasztaltságára támaszkodni a
nehéz időkben, váratlan helyzetekben!
Abban azonban szerintem mindannyian egyetértünk, hogy
emlékezni és felejteni is szükséges ahhoz, hogy szeretni tudjunk életünk minden
szakaszában! Így aztán leendő és már nagymamik, nagyszülők, tárjátok ki
szíveteket, és tanuljátok meg megélni ezt a fantasztikumot: az őszinte,
feltétlen szeretetet utódaitok iránt!
Üdvözlettel: egy szerető nagymami
Kapcsolódó hírek:
Természetesen olcsóbb
Egészségmegőrzés unokástul
Az egészség alapja
Nyugdíjasok Indiában