Egyszer láttam élőben őt. 2002 őszén. Idegen, errefelé még sosem járt alakokkal ülték körül a Firkász négyes, a sarokban lévő kerek asztalát, ami általában és főként jó vendégeknek jár ki. Kérdtem a fiúktól: kik ezek? Titokzatosan súgták: polgári kör.

Mikor ment elfelé, köszöntünk, kezeltünk.

Nem értettem a dolgot. A Vezér odanyilatkozik, hogy alakítsunk köröket, és olvassunk félnáci lapokat. És akkor némely unatkozó budai úriasszony, megkeseredett vasmunkás, bevadult skribler, bármire kapható gazember, megvezetett munkanélküli, cinikus nőgyógyász, eszement szívcsakrás, elvakult jobbos, ertéeleken cseperedett véglény köröket alapít, és náci lapot olvas. Ez rendben van. De ő egy értelmiségi.

Okos, művelt, kikupált. Iskolát végzett, nyelveket beszélő, nadrágos ember. Nem meccsre jár, de könyvtárba, levéltárba, hibátlanul hivatkozik, az idézőjelet mindig kiteszi, ha kell.

Értelmiségi. Jobboldali értelmiségi. Jobboldali, de értelmiségi. Van ilyen. Bár lenne sokkal több ilyen.

De egy értelmiséginek politikus nem mondhatja meg soha, hogy mit gondoljon, mit tegyen. Milyen körbe járjon, és kivált, hogy mit olvasson. Egy értelmiségi soha nem adhatja oda ügynek, pártnak, vezérnek parancsra arcát, szívét, eszét. Legnagyobb kincsét: a szellemi szabadságát. Vagyis hát odaadhatja. Csak akkor megszűnik értelmiséginek lenni. Marad pőre, csupasz jobboldali csupán.

Úgy jár, mint ő, szegény.

Pár napja olvastam a Magyar Narancsban a remek Vári kolléga beszélgetését vele. (Közbevetve: Vári György igazi hírlapíró, kihaló fajtához tartozik tehát, melynek példányai mégsem védettek, korlátlanul vadászhatók.) Elolvastam az interjút, és okosodtam.

Azt nyilatkozta a nadrágos jobbos, mellesleg egy a jobboldal által jól kistafírozott jobboldali intézet vezetője, hogy a baloldali az értékek azonosságát hirdeti. Pluralizmusát. Annak mindegy, hogy keresztény vagy muszlim, hogy hangos vagy halk, hogy talján vagy magyar, hogy van-e felesége, vagy vadházasságban él. A jobboldalinak viszont nem mindegy. Az differenciál. Sorrendet állít. Tudja, mi a jó, mi a szép és mi nem az. Értéket képvisel. Értékes.

Ehhez nem tudok hozzászólani. Azt tudom, hogy ez a jobboldal Ákosnak adott díjat. Én baloldali vagyok, viszont nem tudom, ki az az Ákos. Nem is vagyok értékes ember nyilván.

De ő, az értékes ember azt is mondja, hogy az értékes, a jó elérése érdekében nem lehetnek skrupulusaink. A jó, az ő jója az egy olyannyira jó dolog, hogy azért akár még hibázni, még rosszat tenni is lehet. Az eszközök problematikája másodlagos, nyilatkozza ő. Azokat szentesíti a cél – fordítom már magyarra én.

És spekulálok. Vajon komolyan gondolja is azt, amit mond? Ő ne tudná, hogy ezt már hirdették és képviselték az elmúlt századokban számosan? És aztán elbuktak rútul valamennyien. Miután ezreknek, százezreknek, millióknak okoztak bajt, szenvedést, halált. Ő ne tudná, hogy eszköz és cél nem szétválasztható? Ő ne tudná, hogy az igazsághoz nem lehet magunkat keresztülhazudni? Ő ne tudná, hogy ha favágás közben röpköd a forgács, az előbb-utóbb belepattan a szembe? Aztán a favágó már csak vakultan, vadultan vagdos ki mindent maga körül. Míg rá nem dől a fa.

Ő ne tudná? Az nem lehet. Tudja. Tudja, mit beszél. Tudja, mit és kit képvisel. Tudja, és mégis teszi.

Ezért nincsen számára bocsánat.

Már ami engem illet, persze. Isten őrizzen, hogy álláspontomat pártra, csapatra, csoportra tukmáljam. Nincsen is nekem semmi ilyesmim. Magam vagyok. Vezérem is csak egy van. De az – hogy egy most éppen Dunába fullasztott baloldali, tehát értéktelen költő szavaival éljek – bensőmből vezérel.

Nem svábhegyi eltitkolt, lehazudott haciendából.

Nem kell nagyon félnie. Hatalmam sose volt, nincsen és nem is lesz soha. Zaklatni, bántani nem fogom, köpködni nem is tudok, nem voltam polgári körös. De ha legközelebb szembejön a Firkászban, akkor kezet nem foghatok vele. És muszáj leszek javasolni neki, hogy szégyellje magát.

Ki fogja bírni.

Pénzénél van egyébként, olvasom. Az is egy érték. A forint. Cél, amely szentesíti az eszközt. A leghazugabbat, leghitványabbat, legocsmányabbat is.