Tapasztalati tény, hogy ezek a népes évjáratok a szüleikhez képest nagyot léptek előre az

iskolai végzettségben, foglalkozásban, társadalmi státuszban
Fotó: Bócsi Krisztián A Csongrád megyei Tömörkényen élő férfi hozzáteszi: a mostani gépeket akár

nyakkendőben is lehetne vezetni, de az egészségén nyomot hagyott a por, a hőség és a r

ázkódás, amit a szovjet és NDK gyártmányú kombájnokon eltöltött negyven év alatt elviselt.

Az 1957-ben született Gy. Antal ugyanezt a pályát futotta be, de ő a jelenlegi szabályok

szerint csak tíz év múlva mehet nyugdíjba.

– Bennünket nem engednek el a munkából, a fiataloknak pedig nem adnak munkát – teszi

hozzá H. Antal. – Voltak itt ügyes fiúk a szakiskolából nyári gyakorlaton. Mondják nekem,

hogy Anti bácsi, jönnénk dolgozni. De hát nincs felvétel, mert mi még itt vagyunk, és 65

évesen is nekünk kell a kombájnra felmászni.

– Azt szokták mondani: a fiataloknaknincs

gyakorlatuk, munkatapasztalatuk – jegyzem meg.

– Nekünk sem volt, mikor idekerültünk.Azt mondták:

itt a munka, csináljad! Aztán belejöttünk. De nekik,

szerencsétleneknek, elkezdeni sincs hol. Csak

tengnek-lengnek a faluban, családot sem alapítanak, mert nincs mire. Így persze gyerek sem születik, mert miből nevelnék fel.

Amelyik fiatal mindenáron dolgozni akar, elmegy

valami távoli útépítésre. Napi 200-300 kilométert

utazik, hazaér este hétkor, reggel négykor kel, mert

jön érte a mikrobusz. Olcsón el kell vállalni nekik a

munkát, talán még az utazás költségét is az ő

bérükből számítják le. Vagy bejelentik őket, vagy

nem, de abból, amit őutánuk befizetnek, minekünk

nyugdíjunk nem lesz. Arra meg, hogy valaha nekik

is lehet nyugdíjuk, már nem is számítanak – úgy is

állnak hozzá a járulékfizetéshez.

– Hol találna állást, ha 55 évesen elbocsátanák?

– Valószínűleg sehol. Van itt egy-két kisebb maszek, de az még jobban kizsigereli az embert. Nem állandóra jelentenek be,

hanem csak egy-két napra, azzal meg nem

szaporodik a szolgálati idő.

– Mennyi lesz a nyugdíjuk 45-50 évszolgálati idő után?

– Hát mennyi lenne? Minimálbéren vagyunk a téeszek szétverése óta. De azért is

aggódunk, ha a minimálbért emelik, mert akkor meg azt számolgatja a tulajdonos, hogy ki

tud-e még annyit gazdálkodni rajtunk. Régebben tartottunk állatot, termeltünk zöldséget a

ház körül, de egyiknek sincs piaca, nem éri meg. A rezsi, a gyógyszer és a kaja ára

viszont megy felfelé. Mire mi nyugdíjasok leszünk, bennünket már nem tart számon más,

csak a temetkezési vállalkozó meg a szociális otthon. Végigdolgoztuk az életünket, de

lehet, hogy nem kapunk annyi nyugdíjat, amennyiért bevennének az öregek otthonába.

 SZINTÉN 1954-BEN SZÜLETETT az a középiskolai tanárnő, aki kevés híján infarktust

kapott, amikor tudatosult benne, hogy a Fidesz választási ígérete, miszerint a nők

nyugdíjba mehetnek, ha megvan a negyven szolgálati évük, őrá és nagyon sok kortársára

nem vonatkozik, mert a felsőoktatás évei nem számítanak bele a jogosultsági időbe.

– Azt mondtam, akkor hiszem el, hogy elmehetek, ha látom a végrehajtási utasítást.

Sajnos igazam lett. Megtalálták a módját, hogy ne kelljen azt mondani: hazudtunk – de

igazat sem mondtak. Már ma is én vagyok a legidősebb hölgy a tantestületben, és ez

legalább 2016-ig biztosan így is marad, ha addig újra meg nem változtatják a szabályokat

a hátrányunkra. Miközben az 1953-as születésűek, akik nálam csak néhány hónappal

idősebbek, valamilyen formában még elmehettek, nekem minimum négy évvel tovább kell

dolgoznom.

Amikor ezt végiggondoltam, rosszul lettem, és infarktusgyanúval beszállítottak a klinikára.

A tanárnő édesanyja még 55, édesapja hatvanévesen elmehetett nyugdíjba. 1997. január

1-jétől emelték föl 62 évre mind a férfi ak, mind a nők nyugdíjkorhatárát, de 1996-ban még

56 évesen el lehetett menni, és a nők nyugdíjkorhatára csak 2009-ben érte utol a férfiakét.

– A Ratkó-korszakban születtem, abból is a csúcsévben, 1954-ben, amikor több mint 223

ezren jöttünk a világra. Amikor felvételiztem a József Attila Tudományegyetemre, az én

szakomra, biológia–kémiára mindössze húsz hallgatót vettek föl. Ekkora évjáratból

igencsak tehetségesnek és szorgalmasnak kellett lenni, hogy bekerüljön az ember.

Tisztességgel, becsülettel végigdolgoztam az eddigi életemet, de ez ebben az országban

nem érték.

Az óraszámokat felemelik, a kedvezményeket elvonják, az osztálylétszámok egyre

nagyobbak. A tanárnő azért neheztel a legjobban, mert semmit sem lehet előre tervezni,

kiszámítani.

– Már többször álltam a nyugdíjba vonulás küszöbén, de mire átléptem volna, mindig

becsapták előttem az ajtót. Ötvenöt év fölött az ember már nem olyan hatékony, mint

korábban. Hozzászoktam, hogy nemcsak leadom és számon kérem

a tananyagot, hanem

életerőt, tapasztalatot,

példát sugárzok a

gyerekeknek. Csak így

lehet teljes értékűen

tanítani, nekem viszont

hiányzik már ehhez a

belső erőm. Kevésbé vagyok gyors, nehezebben tudok egyszerre többfelé figyelni.

– Lelkiismereti teher az is, hogy jönnének a fiatalok, tele energiával, de nincsen számukra

hely – folytatja a tanárnő –, mert engem és a kortársaimat nem enged ki a munkából az

egyre szigorodó rendszer. Azt sem engedi meg, hogy visszavegyek a tempóból, mert ha

kevesebb órát tartanék, csökkenne a jövedelmem, és még alacsonyabb lenne a nyugdíjam

. Ha kidobnának az állásomból, nem tudnék újra elhelyezkedni, de nyugdíjba sem mehetnék.

Úgy terveztem, sokat leszek együtt az unokámmal, mert a lányom nagyon szeretne

visszamenni, hogy a kisgyerek miatt hátrányba ne kerüljön a munkahelyén. Azt is

terveztem, sokat leszek együtt a 88 éves anyámmal, amíg még itt van köztünk. Mire eltelik

négy-öt év, már nem ugyanilyen lesz az unokámhoz való viszony, és talán az édesanyám

sem él már. Közben a fiatal, diplomás kolléganők, akik a helyemre várnak, nem keresnek

pénzt, nem szülnek gyermeket. Ha nem gyakorolják a szakmát, akkor egy részét elfelejtik

annak, amit az egyetemen tanultak. Megkeserednek, mielőtt módjuk lenne elkezdeni ezt a

gyönyörű pályát.

RATKÓ NEMZEDÉKKÉNT EMLEGETIK Magyarországon azt a korosztályt, amely az

1950-es évek első felében született. A közkeletű megítélés szerint azért születtek

akkoriban kiemelkedően népes évfolyamok, mert Ratkó Anna egészségügyi miniszter

megtiltotta az abortuszt, ezért nagyon sok nem kívánt gyermek is a világra jött. Ez azonban

így nem igaz. Ratkó Anna rövid ideig, 1951 és 1953 között volt miniszter. Németh György

közgazdász, egészségbiztosítási és nyugdíjszakértő azt mondja: a korabeli

orvostársadalom nem tartotta rossz miniszternek Ratkó Annát. Megérezték, hogy

komolyan veszi, amit mások csak politikai szólamként hangoztattak: valóban javítani

akarta az egészségügyi ellátást, de ehhez a harmadik világháborúra készülő Rákosiéktól

nem kapott megfelelő forrásokat. A leváltását eredményező egyik vádpont éppen az volt,

hogy nyilvános rendezvényeken „túlígér”.

Nem Ratkó Anna tiltotta be az abortuszt, mert a magzatelhajtás addig is tilos volt. Kivéve,

ha a terhesség kihordása veszélyeztette az anya életét vagy egészségét. Ezt az orvosok

döntötték el, és nemigen ellenőrizte senki, hogy valós volt-e a veszély. Ratkó Anna

minisztersége idején éppen hogy engedélyezték az abortuszt, de jogszabályba foglalták a

feltételeket. Az engedély megadásáról nem a kezelőorvos, hanem erre szakosodott

bizottság döntött – erős politikai elvárás volt, hogy ne nagyon engedélyezzék. Az illegális

abortuszok büntetését nem a Btk. módosításával, hanem a bírói jogértelmezéssel

szigorították, az ítéleteknek pedig nagy nyilvánosságot adtak. A rendőrség „rászállt” az

ismertebb illegális abortőrökre, akik ennek hatására beszüntették a „praxist”. Mivel a

„kereslet” nem csökkent, az addig abortuszt végző orvosok, szülésznők helyére képzetlen

„angyalcsinálók” léptek, halottak tucatjait és súlyos szepszises eseteket produkálva. Ez

pedig már valóban indokolttá tette az illegális magzatelhajtás elleni harcot.

 – Megszereztem a KSH-ból egy hivatalosan soha közzé nem tett statisztikát: a születések

számát havi bontásban – mondja Németh György. – 1953. február–már ciustól kezdett

meredeken emelkedni a születések száma, vagyis 1952 nyarán adhatták a rend- őrségnek az utasítást a szigorú fellépésre. 1953 és 1956 között nőtt meg az élve születések száma néhány tízezerrel –

ennek is csak egy része volt nem kívánt gyermek, a többit előre hozott szülésnek

tekinthetjük.

Magyarországon a második világháború után nem volt akkora baby-boom, mint az

angolszász világban és Nyugat-Európában, ahol a háborúból hazatért férfiak egyetemre,

főiskolára mehettek. Ott az emberek újra bízni kezdtek a jövőben, és nyugalomra vágytak;

a nők jelentős része otthagyhatta háborús munkahelyét, a kiépülő jóléti állam biztonságot

ígért, s nem utolsósorban a férfiak kerestek annyit, amennyiből a családot eltarthatták. A

Ratkó-éra népesebb évjáratai nemzetközi összehasonlításban nem is voltak olyan

népesek, s már 1954-ben enyhült a szorítás, 1956 nyarán pedig liberalizálták az

abortuszszabályozást (bár a bizottságok megmaradtak), és eltörölték a gyermektelenségi

adót. Az 1954-es 223 ezres születésszám 1957-ben 167 ezerre esett.

Nem találtam a Ratkó-nemzedékre vonatkozó mobilitási statisztikát, de tapasztalati tény,

hogy ezek a népes évjáratok a szüleikhez képest nagyot léptek előre az iskolai

végzettségben, foglalkozásban, társadalmi státuszban. Németh György szerint azonban ez

nem nevezhető klasszikus, „békebeli” mobilitásnak, amelyen a hátrányos körülmények

közé született egyén saját teljesítménye alapján való felemelkedését értjük. A mobilitást

segítette, hogy az akkori rendszerváltozással lefejeztek egy egész vezetőosztályt, az

általuk addig betöltött állások szabaddá váltak. De a világban is olyan gazdasági és

technikai változások következtek be, amelyek miatt mozgásban volt az egész társadalom.

Hihetetlenül megnőtt az igény a tanultabb emberekre, és az iskolarendszer szállította is

őket – a hetvenes évek első felére például a népes Ratkó-évjáratok jelentős részét.

Ez a korosztály a régi

szocialista nagyipar és a

téeszek rendszerváltozást

követő összeomlásáig

végigdolgozta az életét.

Nemcsak azért, mert abban a rendszerben rendőrrel üldözték a „közveszélyes

munkakerülést”, hanem mert bőven volt állás, és megérte: lehetett keresni,

gyarapodni. Az életmódban

és az élet minőségében is

hatalmas a a változás

következett be. A politika

az 1970-es évek közepére

a társadalom egészét

bevonta az egészségbiztosí

tás rendszerébe, mind nagy

obb részét pedig a

nyugdíjbiztosítás körébe is. Jelentős mértékben a fiatal, majd középkorúvá váló Ratkó-nemzedék járulékai ból fedezték a többet betegeskedő idősebbek egészségügyi ellátását, a nyugellátás politikai okokból való kiterjesztését például a téesztagokra, akiknek a nyugdíjjogosultság megszerzését viszonylag könnyen teljesíthető feltételekhez kötötték.

Az 1990-es évek első felében, a gazdasági rendszerváltozás idején, amikor

Magyarországon tartósan elveszett több mint egymillió munkahely, a Ratkó-nemzedék

tagjai 36-40 évesek voltak. Tudtommal arról sem készült külön statisztika, hogy ezt a

korosztályt hogyan érintette az állásvesztés. Annyi bizonyos, hogy aki hamarosan

rozsdaövezetté váló szocialista iparvárosban vagy hátrányos helyzetű, leszakadó falusi

térségben élt, az csak kivételes esetben talált állandó, bejelentett munkahelyet. A

szolgálati idő nem szaporodott tovább, a kevés és alkalmi jövedelem a puszta

megélhetéshez alig volt elég.

Az egész posztkommunista térség foglalkoztatási lemaradásban van Nyugat-Európa

mögött, de Magyarország foglalkoztatási kudarca a szomszédaihoz képest is szembeötlő.

Magyarországon viszonylag kevés ember dolgozik, de aki dolgozik, az nagyon sokat. A

munkaerő-igényes ágazatokat megszüntették, mert nem tartották hatékonynak őket. Az

alacsonyan képzett emberek számára alig maradt munkalehetőség. Az átképzés

gyakorlatilag kudarcot vallott. Megnehezült a fiatalok munkába állása. Fölértékelődött a

munkatapasztalat, mert csökkentek az üzemméretek. Régen egy százfős üzemben volt

kitől megtanulni a szakmát, ma nagyon sok helyen három-négy fős részlegek vannak,

ezért sokkal nehézkesebb a betanítás. Amíg volt rá pénz, elnézték, hogy az emberek

megvesztegessék az orvosokat, rokkantnyugdíjba meneküljenek. A szocialista kormányok

azzal igyekeztek elejét venni a társadalmi feszültségeknek, hogy viszonylag bőkezű

segélyeket adtak, 2002 után pedig növelték a családi pótlékot, folyósítását nem kötötték

az életvitelhez, a gyermekek iskolába járatásához kötődő feltételekhez. Egyebek között ez

is vezetett a fokozódó eladósodáshoz. A Ratkónemzedék egy nem elhanyagolható része

tizenöt-húsz év munka és járulékfizetés után kiesett a munkaerőpiacról. Ha az illető az

1988 óta eltelt időszak legalább felében nem szerzett szolgálati időt, akkor ugyan a

szolgálati ideje nem vész el, de – speciális esetektől eltekintve – nem veszik figyelembe,

ha korábban jól keresett.

AZ 1975. ÉVI II. TÖRVÉNY alapján úgy számolták ki a nyugdíjat, hogy a nyugdíjazást

megelőző négy teljes és egy nem teljes év jövedelme számított. Később még kedvezőbb

lett a nyugdíjszámítás alapja: az utolsó öt év keresete közül a legjobb három számított.

– Ez lehetőséget adott a manipulációra –mondja Pap Sándor szegedi társadalom

biztosítási szakember. – Az utolsó három évben megnyomták a ceruzát, és előfordult,

hogy valakinek magasabb lett a nyugdíja, mint amennyi korábban a fizetése volt.

Az új rendszerben látható volt, hogy az a nyugdíjrendszer, amelyben a nők 55, a fér fi ak

hatvanéves korukban elmehetnek nyugdíjba, fenntarthatatlan. Jó néhány évig vártak

azonban arra, hogy a gazdasági rendszerváltás sikeres lesz, nő a gazdaság, emelkednek

a bérek, javul a foglalkoztatás. A Bokros-csomag egyik mellékágaként, 1996-ban nyúltak

hozzá először a korhatárhoz: az öregségi teljes nyugdíj korhatárát fölemelték 62 évre. Az

akkor nyugdíj előtt álló évjáratok fokozatosan, emelkedő rendszerben, minél később

születtek, annál magasabb életkorban mehettek nyugdíjba.

1998-tól változott a nyugdíjszámítás módja. A személyi jövedelemadó 1988-as

bevezetése óta döntően rendelkezésre állnak az adatok, hogy kinek mennyi bér után

fizettek járulékot. Ezért 1988-tól pontosan fi gyelembe veszik a kereseteket. A korábbi

összegeket az éves inflációk figyelembevételével valorizálják, tehát megállapítják, hogy a

forint mai vásárlóértékén mennyit érnének. Számítógépes programok végzik a konkrét

számítást, ezekbe betáplálják az összegeket, és az adott évben éppen érvényben volt

szabályokat.

Az 1997-ben elfogadott nyugdíjtörvény, amely bevezette a magánnyugdíjakat, tartalmazott

egy kifejezetten a Ratkó-évjáratokra vonatkozó szigorító klauzulát. Már akkor törvénybe

iktatták, hogy 2013. január 1-jétől változik a nyugdíj kiszámításának módja. Míg addig – ha

valakinek megvolt a negyven szolgálati éve – a nettó fizetés nyolcvan százaléka lett a

nyugdíj, és minden további szolgálati év két százalékkal emelte a nyugdíjat. Az új

rendszerben negyven szolgálati évnél a bruttó fizetés 66 százaléka lesz a szorzó, és

minden további szolgálati év csak plusz 1,65 százalékkal számít. 2013-ban az 1951-ben

születettek érik el a 62 éves kort – arra szolgált a módosítás, hogy nekik már kevesebbet

kelljen fizetni. A korábbi szabályok alapján dolgoztak, és fi zettek járulékot, de mert sokan

vannak, kevesebbet fognak kapni. Pap Sándor szerint ez nem ennyire egyszerű. 1997-ben

vezették be a magán nyugdíjakat, létrehozói bíztak abban, hogy 15 év alatt szép összegek

halmozódnak föl. A Ratkó-korosztály tagjai eldönthették, hogy belépnek-e valamelyik

magánnyugdíjpénztárba.

AZ ÉN EMLÉKEIM SZERINT a bankoknál voltak akkor számítógépes programok, amelyek

az életkor, az addig ledolgozott idő és a bér alapján kalkulálták, kinek érdemes a

magánnyugdíjpénztárba utalni a járuléka egy részét. 1955-ös születésű lévén, több

programon is végigfuttattuk az adataimat, s mindegyik azt hozta ki, hogy nem érdemes.

Voltak persze, akik azt hitték, hogy a magánnyugdíjpénztár majd csodálatosan

megszaporítja a pénzüket, és beléptek, elmondható azonban, hogy a többség így is, úgy

is rosszabbul járt.

Nincs hely minden változást felsorolni. Említsük meg, hogy a Medgyessy-kormány

bevezette a 13. havi nyugdíjat, a Bajnaikormány eltörölte. Volt néhány év, amikor a

szerencséseknek nyugdíj mellett is teljes fi zetésért lehetett dolgozni – nekik talán sikerült

valamennyit megtakarítaniuk a szűkebb esztendőkre. Ugyancsak a Bajnai-kormány az IMF

és az Európai Unió sürgetésére 62-ről 65 évre emelte a nyugdíjkorhatárt. A kiszivárgott

hírek szerint az Orbán-kormány éppen most fontolgatja, hogy egyetlen lépésben felemeli

minden évjáratnak a korhatárt – ezúttal az OECD nemrég nyilvánosságra került

országjelentésének ösztönzésére. Ha ez megvalósul, már 2014-től mindenkinek 65 éves

koráig kell dolgoznia. Ez azt jelenti, hogy évekig nem lesz friss nyugdíjas.

PAP SÁNDOR AZT MONDJA: óvatosan kell nyilatkozni arról, hogy mi lesz 2013. január

1-jétől. Egyrészt nem biztos, hogy a bruttó összeg alapján megállapításra kerülő ellátás

(66 százalék minden nyugdíjalap esetében) kevesebb lesz, mint az eddigi nettó alapján

számított nyolcvan százalék. Az viszont bizonyos, hogy bár ötven év fölött nagyon nehéz a

munkahelyet megtartani, de új munkahelyet találni még nehezebb. Korábban számos

lehetőség volt, hogy bizonyos feltételekkel a korhatár alatt el lehessen menni nyugdíjba –

ezeket az Orbán-kormány szüntette meg 2011. december 31-ével. Megpróbálja

visszakényszeríteni a munkaerőpiacra a korábbi kedvezményezetteket és a valamennyire

még munkaképes rokkantnyugdíjasokat – mivel azonban nincsen számukra munka, ezért

megelégszik a járandóságuk különböző technikákkal való megkurtításával.

A Ratkó-nemzedék tagjai közül bizonyára sokan vannak – és még többen lesznek –, akik

munkahelyet nem találnak, mert már öregek, de nyugdíjba sem mehetnek, mert ahhoz még

fiatalok. Pap Sándor szerint nem veszítik el a megszerzett szolgálati idejüket, és az 1988

óta regisztrált nyugdíjalapjukat, de nem szereznek hozzá újabb éveket. Kivéve, ha befizetik

a nyugdíjjárulékot a munka nélkül töltött évekre is – de ugyan miből fizetnék, ha nincs

jövedelmük? Akiknek van megtakarításuk, ugyan miért tennék be az állami nyugdíjkasszába

, ahonnét több okból sem biztos, hogy visszakapják? A felső tízezer tagjait leszámítva, az

az alapkérdés, hogy egyáltalán miből él meg egy 1954-es születésű ember még hét vagy

kilenc évig, mire nyugdíjat kaphat.

KÉRDÉS AZ IS, nem emelik-e tovább a nyugdíjkorhatárt – tehát mire a Ratkóévjáratok

elérik a 65 évet, akkorra esetleg már 67 vagy hetven év lesz a korhatár. És kérdés az is,

hogy aki már elment nyugdíjba, az biztonságban érezheti-e magát. Hiszen Romániában az

IMF megpróbálta kikényszeríteni, hogy csökkentsék a megélhetés költségeihez képest

amúgy is csekély nyugdíjat. Az erről szóló törvényt ugyan az ottani alkotmánybíróság

megsemmisítette, de cserébe a közalkalmazottaktól vonták el a bérük negyedén túl a

béren kívüli juttatásaik csaknem száz százalékát.

Németh György szerint a nyugati világban „utolérési válság” van. Ez azt jelenti, hogy

Kínában és Ázsia még Kínánál is alacsonyabb bérszintű országaiban rendkívül olcsón

tudnak olyan termékeket előállítani, amelyek a fejlett világba exportálhatók. Ez végtelenül

nehéz helyzetbe hozza Nyugaton a kevésbé kvalifikált munkaerőt, miközben a nyugati

gyökerű globális cégek profi tja és menedzsereinek fizetése hihetetlenül megnőtt. A fejlett

világ csak akkor lenne képes állni a bérversenyt Kínával, ha nagyon jelentősen

leszorítaná a béreket, ami lopakodva zajlik ugyan, teljes mértékben azonban

politikailag-társadalmilag nem tudják kivitelezni.

Közben Kínában nőttek a bérek, s a Nyugat is – önérdekétől vezérelve – erre

preszszionálja a kínai politikai vezetést, amely viszont nem szívesen ad fel a

bérversenyképességéből. E kettő eredője a bérszínvonal kiegyenlítődése lesz, amely

azonban eltarthat akár a XXI. század közepéig is. Bekövetkeztével vége lesz a termelés

béralapú kiszervezésének (outsourcing). Kérdés azonban, hogy abból, amit addig

kiszerveznek, mennyi tér vissza, mert közben itt egész termelési kultúrák semmisülnek

meg. Az sem mindegy, hogy ami visszatelepül, az kinek a tulajdonában lesz, kinek termel

profitot.

És azt sem tudni, hogyan alakul addig a demográfiai helyzet, a lakosság elöregedése.

Az elöregedésnek két tényezője van: az életkor megnövekedése és az elmaradt

születések. Az alacsony bérek miatt a társadalom többségének nincs módja felhalmozni.

Az 1954-es 223 ezerrel szemben 2011-ben mindössze 88 ezer gyermek született,

miközben 128 ezren haltak meg. Ha nincs bizalom a jövőben, akkor elmaradnak a

tervezett szülések, és előfordulhat, hogy a legrosszabb demográfiai forgatókönyv valósul

meg. Ha a halálozások száma évente negyvenezerrel vagy többel tartósan magasabb

marad, mint a születéseké, akkor a népességcsökkenés önmagát gerjesztő,

összeomlásszerű, mind nehezebben visszafordítható folyamattá válik.

A végtelenségig nem lehet kitolni a nyugdíjkorhatárt. Nehéz gyermekkor, történelmileg

kivételes mobilitás, nemzedékeket eltartó járulékbefi zetés, egy végigdolgozott élet után

könnyen előfordulhat, hogy a Ratkó-nemzedék nyugdíjának reálértéke belevész a globális

utolérési válságba, túlélő tagjaira pedig életük utolsó szakaszában tartós elszegényedés

vár.