Kaphattam volna egy doboz szivart (nem szivarozom). Kaphattam volna egy bőr aktatáskát (nem hordok). Kaphattam volna márkás tollat (úgyis elvesztem). Nem kaptam semmit (az megvan). Viszont mégis adtak valamit, ami mindennél drágább ajándék: időt.

Centiről centire mehettem nyugdíjba, a szálak nem szakadtak, inkább vékonyodtak, akár a gumi, csak a távolság nőtt, ha nem is észrevétlenül, de nem is elementáris gyorsasággal kiszakítva mindent, ami tegnap még megvolt.

De így is rájöttem, hogy nyugdíjasként lehet csak a nyugdíjas létre készülni. Úgy is nehezen. Az aktív kor vége felé persze tervezhető új időbeosztás, összeírható a hátország a családtól a hobbikig, addig csak vágyott foglalatosság, utazás, ha telik rá, no meg gyógytorna, súlyfürdő – az üresség mégis mar, mint a lúg, különösen ha töményen éri az embert.

Igaz, normális esetben sok minden csökkentheti ezt az érzést, de már rég nincs normális eset. Sokáig a veszteséges, privatizált vagy bezárt üzemek, átalakított intézmények korengedményesei távoztak lehajtott fejjel, de humánusnak minősített konstrukcióval, az ésszerű leépítés és a politikai szelekció nyomán az elküldöttek újabb és újabb hulláma tette egyre népesebbé és vegyesebbé (leszázalékolás, korengedmény, öregségi) a nyugdíjasok táborát. Ez egyben megosztottá is tette a búcsúzókat, a munkában maradt társaság mégis egyfajta zavart érzett valamennyi távozóval szemben, amit akár együttérzésnek is nevezhetünk.

 

Holott, ne takargassuk, sokáig nyitva volt egy mindennél ésszerűtlenebb kapu is: a nyugellátásra szorultak maguk helyezték magukat szolgálaton kívülre, de csak látszólag, mert jövedelmüket megfejelve – maradtak. Az eltartottság tehát az egyik oldalon szomorú kényszer, a másikon az élelmesség jegyeit viselte magán. Fenntarthatatlanul.

Csakhogy a nyugdíjasok világával, éppen méretei miatt, csínján kellett bánni, hiszen választópolgárként négyévenként a hatalomról döntöttek. Átgondolt, trendekkel számoló koncepciók bevezetésétől épp ezért visszariadt valamennyi kormány, maximum félmegoldások születtek, amelyekben a szociális meggondolások szervesen keveredtek a lekenyerezéssel. Az öngondoskodás bátortalan emlegetése a „fejlett tudattal” és a nagyobb fizetéssel bíróknál ért némi célt, a nagy egészet azonban nem befolyásolta.

Sok tekintetben suta, középtávon mégis félmegoldással kecsegtető szükségként jelent meg a magánnyugdíjpénztár intézménye, amely így (sután) nem borzolta annyira a választói kedélyeket, de (kötelező) csírája lehetett volna egy mentalitásbeli változásnak. Talán még a fokozatos korhatáremelés bevezetését is el lehetett magyarázni, hiszen csak a még javában aktívaknak kellett kalkulálniuk vele. Közben azonban „elesett” a magánnyugdíjpénztár, és politikai játékszerré vált a korhatár is.

Reggel ágyban maradni? Csak azt ne! Életem párja már nem irigyel, amikor munkába indul. Átérzi, ahogyan nem sokkal később kényszercihelődöm. Ahogyan mondvacsinált programokat szervezek, erőszakosan kérdezem tőle, hogy ma miért nem kell semmit venni az Aldiban vagy a piacon, „nyilván elfelejtettél valamit, és majd délután szólsz”, vagy „azért jó lesz néhány kifli az unokáknak a Jókenyérből”.

A hirtelen felindulásból elkövetett nyugdíjazás olyan lehet, mint amikor az óra rugója eltörik, az enyém, mint amikor az elem fokozatosan fárad. Jobb talán, de nem jó, mert egyre rigorózusabban állítom össze a napirendemet, de ebből maximum annyi előny származik, hogy áltathatom magam, mennyire tudatosan csinálok mindent.

Azt is észrevettem, hogy érzékenységem potmétere feljebb csavarodott, könnyebben sértődöm, aztán meg attól borulok ki, hogy saját magamat teszem így kiszolgáltatottabbá. Különben is, ki képes figyelni az ilyen belső mocorgásokra, amikor ma már több mint 1,7 millióan kapnak rendes öregségi nyugdíjat, de korhatár alattiból is vannak vagy 240 ezren, nem beszélve a járadékosokról. Az utóbbiakat most nagyítóval nézik, pikkelnek rájuk, pedig többségüket ugyanaz az elbocsátási hullám sodorta a rokkantak közé, nem valamifajta számító színlelés.

A „megérdemelt pihenés” nevezetű szocialista rágógumit már rég kiköpte a magyar társadalom. Mert a realitás valamennyi eleme ellentmondott ennek az idillnek. A nyugdíjasoknak szervezett ceremóniák gyakran erőltetett hangulatát is fölváltották a kirúgottak egymásnak szervezett keserű találkozói, amelyek messze nem arról szóltak, hogy ők önként, netalántán a munka elől menekülve választották a korengedményt vagy akár az idős korral járó ellátmányt, s még csak nem is önzetlenségtől hajtva adtak helyet a feltörekvő utódoknak – hanem immáron két évtizede ez a létszámleépítés leghumánusabbnak tartott eszköze, legalábbis a leépítők tudatában.

Ezekből az eljárásokból kivesztek a „menve maradás” korábbi trükkjei is, a válás zömmel nem egy új együttélés kereteit teremti meg, hanem a teljes szakítást, mert nincs anyagi lehetőség annak a továbbfoglalkoztatására sem, akinek agya, rutinja érne még valamit.

Különösen fájó ennek tudomásulvétele akkor, ha közben azt harsogja a politika, hogy ne add föl az állásodat, a köztudat pedig a nyugdíjat már-már hajlamos összecserélni a segéllyel. A gazdasági stagnálás, a munkanélküliség teljesen védtelenné tesz egy olyan folyamatosan öregedő, iszonyatosan torz demográfiai korfájú társadalmat, amilyen a magyar.

A hatvanévesek és annál idősebbek létszáma és aránya 1993 óta meghaladja a gyermekkorúakét. 2011 elején a lakosság 23 százaléka volt legalább hatvanéves, a Központi Statisztikai Hivatal kimutatása szerint 2000 és 2011 között a hatvan év feletti népesség száma csaknem 314 ezer fővel nőtt, arányuk évről évre 0,1-0,7 százalékkal emelkedett. A Népességtudományi Intézet megállapítja, hogy az ütem gyorsul, az arány 2017-re megközelítheti a 30 százalékot.

A nyugdíjasok lelki nyavalyái természetszerűleg háttérbe szorulnak akkor, ha a fiatalok azért irigylik őket, mert jut még nekik állami ellátás. Egy felmérés szerint Lengyelországban az emberek 55 százaléka véli úgy, hogy húsz éven belül összeomlik a mai nyugdíjrendszer. Ugyanakkor Magyarországon – szintén friss kutatás – a nyugdíjelvárások túl magasak, és sok esetben minden alapot nélkülöznek: száz megkérdezettből harminc a jelenlegi munkajövedelmét szeretné megkapni nyugdíjként, hatvan százalék legalább jövedelme 70 százalékát, miközben tudják, hogy mindez álom.

A GfK-nak adott válaszok azonban elárulják a „kettős könyvelést”, a vágyak és a realitás ütközésekor pedig könnyű a demagógiának utat törnie: „ezeknek” legalább a nyugodt öregség megadatik a verítékemből, míg én már csupán magamra leszek utalva. És ha ehhez hozzávesszük, hogy a felmérés szerint a magyarok kevesebb mint negyede tartja fontosnak, hogy gondoskodjon a jövőbeni nyugdíjáról, a nemzedékek közötti feszültség idővel még drámaibbá válhat. És ez nem lesz csillapítható azzal, hogy a mindenkori miniszterelnök személyre szóló levélben biztosítja majd az öregeket az államtól kapott pénz értékállóságáról.

Szajkózzák, hogy mennyi kihasználatlan tudás, begyakorlott képesség, energia rejtőzik még egy idős emberben, amit nem kiaknázni luxus. És tényleg. A 65 éves korban várható élettartam a magyarországi férfiaknál 14, a nőknél 18 év – és az unióban ezzel egyáltalán nem vagyunk az élbolyban. Ha netán romlik is a mutató, valamit kezdenem kell.

Utálom, hogy apám hajdanán kinevetett mozdulatait veszem magamon észre. Képes vagyok percekig az orrom elé bámulni, hát még folyót, tavat nézni, miközben, na, nem, ebből elég volt, ez nem kikapcsolódás, inkább kezdeti szklerózis. Fölugrom, juszt is tele vagyok tetterővel. Hiába adatott meg a lehetőség, a pörgéstől való lassú és fokozatos megválás, a hajtásra beállt szervezet nem elégszik meg a már jobbára csak saját használatra szóló naprakészséggel, az időnkénti íráskényszerrel, több az igény, de szerencsére megálljt súg az óvatosság: más ül a korábbi helyemen, udvariasan mondja: pihenj már! Neki is van koncepciója, tempója és legfőképpen munkája, amit saját teljesítményével akar megvédeni. Mert sok-sok százezer társával látja, tapasztalja: van mit!

Olvasom, hogy Spanyolországban a diplomás pályakezdők mintegy hatvan százaléka nem tud elhelyezkedni. De nem sokkal jobb a helyzet régiónkban sem. Nincs elkeserítőbb annál, mint amikor fiatalok tömege teng-leng cél és kenyér nélkül. Magyarországon a létbizonytalanság elől menekülő aktív nemzedék újabb és már a jelennek is szóló csapdája a fekete-, illetve minimálbéren bejelentett foglalkoztatás, amely hamarosan idős emberek sorát taszíthatja kilátástalan helyzetbe, és remény sincs megsegítésükre.

A bizonytalanság azonban ennél jóval nagyobb sugarú kört ír le, mert valamit a meglévő nyugdíjakkal is tenni kell, s bár a politikai rizikó létezik, sűrűn szállnak a kósza hírek elvonásról, megadóztatásról, különböző, az ellátmány kiszámítását csökkentő módszerekről.

A terheket egyre nehezebben bíró költségvetés ütközik a terheket egyre nehezebben viselő öregek panaszával, mert arról azért ne feledkezzünk meg, hogy hazánkban a kisnyugdíjasok vannak többségben, akiknek hozzátartozói képtelenek gondoskodni róluk, hiába érezteti velük a kormányzat, sőt már az alaptörvény is, hogy ez kötelességük volna. Tavaly ja nuárban egy nyugdíjas átlagosan 88 ezer 152 forintot kapott. (A férfiak valamivel több mint 97 ezret, a nők 82 ezret.) A nyomornál több, a gondtalan öregségnél jóval kevesebb – ez a csirkefarhátat, a piacon egyetlen banánt vagy narancsot szatyorba tévők, a csak egy szobát fűtők világa. A komolyabb összegre jogosultak közül pedig sokan nem kapnak, hanem adnak: azzal vannak éppen elfoglalva, hogy utódaikat pályára tereljék, lehessen nagyobb a család, a lakás, jöjjenek az unokák.

Hazánk persze ebben sem magányos sziget, az úgynevezett jóléti társadalmak sorra találkoznak a civilizációs fejlődés technikai-tudományos felfedezéseivel, amelynek köszönhetően egyre később halnak meg lakóik, de közben meredeken emelkedik az egészségük, létük fenntartására fordított összeg.

Az egészségügyi-szociális kiadások messze nem állnak arányban az eltartóképességgel, kevesebbszer és később szülnek a nők, mert szükség van a keresetükre, s fontos számukra is az előmenetel, ugyanakkor hiába az előtakarékosság szorgalmazása, az öngondoskodás mértékéhez igazodó különböző szintű biztosítási rendszerek egyénekre szabott kínálata, a korhatáremelés, folyamatosan nyílik a bevétel és a kiadás közötti olló, a válság még jobban kiélezte a feszültségeket.

Ráadásul a világ elmaradottabb részeire is bekopogtatott a technika, a termelékenység – a munka fetisizálásával, erős, át nem léphető társadalmi hierarchiával és gyenge szociális hálóval. Bár várható, hogy ezek a régiók sem ússzák meg az időskorúak eltartásának összetett gondjait, sokáig versenyelőnyt nyújt számukra a tradíció, a drákói, de ma már színvonalas munkakultúra és a jóval mostohább szociális körülmények.

Valószínű egyébként, hogy néhány ilyen országból, még ha több kiadással is jár, a fejlettek visszaveszik a kihelyezett termelést. Ha lesz ilyen trend, az közvetve Magyarországra is hozhat munkát, de ez a jövő zenéje. Most csak a satu szorítását érezzük. Kortól függetlenül.

Hol vagyunk már a feleslegessé válás lelki hordalékától? Miért ne fogyna a nemzedékek láncolatát egybefonó szolidaritás? A Fidesz frakcióigazgatójának nyelvújítása a nyuggerekről, valljuk be, telitalálat. Nem csoda, hogy Bródy János dalt írt belőle, egy élelmes maszek pedig trikófeliratot. Érzelmi tartományában ott lapul az árnyalatnyi lenézés, fedi a kenyérféltés „pult alatti” harcát, az egymást némi gyanakvással, esetleg irigységgel, nem pedig az ifjúnak kijáró drukkolással, az öreg számára megérdemelt tisztelettel, az érvényesülés terepére be- és abból kilépő generáció viszonyát. Nincs sem idő, sem alkalom a bucsúbulikra. Talán igény sem. Fagyott légkört pálinka se melegít át.

Megint ülök, nézem a vizet. A lesoványodott balatoni hattyúk nem érdekelnek, a stégek nélküli vizet bámulom, ahogy már ahhoz sincs ereje, hogy a partnak csapódjon. Vagy csak szélcsend van. Minden nyugodt. Idegesít.

Hát, ez az.