-

REUTERS - Fotó: Balogh László

Lássuk a kormányzás minőségének romlását: az első Orbán-kabinet még a Hídembert hagyta örökül vagy éppen a Nemzeti Színházat, amely mézeskalács házra emlékeztet ugyan, de a belsejében mégiscsak kultúrát kotyvaszthat a vasorrú bába, azaz Alföldi. Ehhez képest most a Kerényi álmodta tematikus festmények és könyvsorozat, valamint a gránitszilárdságú, de azért máris sűrűn pótlapozott alaptörvény díszkiadása látszik megmaradni az utókornak.

A focit még korai lenne idesorolni. A demokratikus kormányzás Magyarországon olyanná lett, hogy tudomásul kell vennie mindenkinek: ha kormányfőt választ, akkor azzal a nyakába veszi annak hobbijait is, hiszen azokra magától értetődően közpénzeket kell költeni, tízmilliárdokat akár. Ezt az egész mameluksereg tudja, nincs, aki meg merné kérdezni, hogy biztosan ennyi pénzt kell a látványsportokra költeni, miniszterelnök úr, amikor még nem tudjuk, hogyan húzzák ki a telet a hajléktalanjaink?

Hiába meztelen a király, senki nem mer szólni a környezetében. Hiába adóztatja meg Matolcsy lassacskán a szellentést is, hogy három százalék alatt tartsa a hiányt, azt azért ő és az apparátusa is tudja, hogy társasági adóból a látványsportokra átlapátolt tízmilliárdok felülvizsgálatát nem lehet felvetni.

Az tabu, illetve csak akkor nem az, ha maga a tabuállító dönti le a saját tabuját. Az pedig mintha éppen nem lenne napirenden, hiszen az eddig a mézesbödön mellől elhessegetett sportágak képviseletében Borkai Zsolt bement a jó miniszterelnökhöz, aki kihúzta az íróasztalfiókját, és rögtön adott nekik 10-15 milliárd forintot. Ő nem mondja meg, hogyan osszák el, hiszen az már szakmai kérdés, döntsék el Borkaiék. Az kit érdekel, hogy a kormánynak van sporttal foglalkozó minisztériuma, és éppen most neveztek ki oda e területért felelős államtitkárt?

Ha a főnök szenvedélyeiről van szó, akkor nincs szakminisztériumi előterjesztés arról, menynyi pénz kellene, hogyan és mire kellene elkölteni, így aztán nincs is mit megvitatni a kormányülésen, nem mondhatja azt a nemzetgazdasági miniszter, hogy erre már nincs forrás, nem szólalhat fel a felelős tárca vezetője, miniszterelnök úr, a Cézanne-kiállításon azt tetszett mondani, a válságban kell igazán támogatni a kultúrát, de a független színházak még egy kanyi vasat sem kaptak. Csak jön az ukáz Matolcsyéknak: találjatok még tizenötmilliárdot, a többiek meg nyelhetnek egy nagyot, Hoffmann Rózsa például találgathatja, rádöntik-e ezek után a tanárok az asztalt a legközelebbi tárgyaláson.

Érveljen azzal, amivel a távozóban lévő közoktatási helyettes államtitkára: alázattal vegyük tudomásul az ország helyzetét és teherbíró képességét, és értsük meg: a tanároknak ígért béremelésére most még nincs pénz. És ha visszakérdeznek, hogy alázattal tudomásul vennénk mi ezt, de akkor miképpen kaphatnak első szóra milliárdokat a sportegyesületek? Hogyan kaphatnának ebben a világban a tanárok is pénzt? Küldjék Hoffmann helyett Borkait? Vagy menjen küldöttségbe a miniszterelnökhöz néhány mezbe öltözött tornatanár labdát pattogtatva? A kormányzás végletesen leegyszerűsödött Magyarországon: a miniszterelnök afféle Besenyő Pista bácsiként megmondja, hogy „mi hülyeség, mi nem az”, eldönti, kit támogassanak, kit ne, és kész.

Ahogyan a parlament szerepe formálissá vált a második Orbán-kurzus alatt, úgy a kormány tagjai is biodíszletté silányodnak. Szerepük kimerül abban, hogy létükkel fennmaradjon a demokratikus államműködés látszata, miközben már csak annyi befolyásuk van a saját területük döntéseire, amennyit a kormányfő adott nap, adott kérdésben hagy nekik. Mindenről, akár a legapróbb kérdésről is Orbán maga dönt, minden jogot magához von, miközben nagyon kevés emberre hallgat, vagy legalább kéri ki a véleményét. Magyarországon már réges-rég rendeleti kormányzás folyik, valódi parlamenti kontroll nélkül. 24 óra alatt születnek a semmiből alapvető törvények, amelyeknek jó, ha a címét van idejük elolvasni az igen gombot megnyomó képviselőknek.

Ez egészül ki egy teljesen centralizált kormányzással, amelyben akár fel is számolhatnák a minisztériumokat, elég lenne minden fontosabb területnek egy miniszterelnökségi referatúra, ahol végrehajtanák a parancsokat. Ez a rendszer a létrehozójával is elhiteti, hogy ő mindenhez ért, mindenben neki kell döntenie, mert a dolgok csak akkor mennek jól, ha személyesen ő intézi azokat. És egy idő után a dolgok valóban csak így működnek. Amíg az ő dolgozószobájából nem érkezik a parancs, addig nem történik semmi, hiszen fölösleges is lenne addig bármit tenni. A körülötte álló kevesek is azt jelzik vissza, hogy neki kell döntenie. Mindenben.

Orbán saját magának kapcsolta be az adogatógépet, és az általa működtetett rendszer az, amely egyre sűrűbben küldi rá a labdákat. A miniszterelnök hatalmas döntési stressz alatt tartja saját magát, aminek következtében egyre többet hibázik. A kormányzás minősége a kormányfő napi hangulatán, szellemi, fizikai kondícióján múlik. Ágazatok, fontos társadalmi kérdések sorsa múlhat azon, hogy éppen kipihent és jókedvű aznap, vagy fáradt és mogorva. Amiről dönt, abból egy-két nap alatt törvény lesz, nincs idő és mód a javításra. Ma egy ország futja Orbán szenvedélyeinek, rigolyáinak, hangulatingadozásainak a kockázatát. Nem a kormány tagjain vagy a Fideszen múlik, hogy az ezek alapján születő döntések üdvösek-e az országnak vagy sem.

Vajon komolyan hihető-e például az, hogy az ország mai állapotában a társasági adóból tízmilliárdokat érdemes áldozni a látványsportok támogatására? Valóban ez az a cél, amelyre ma ennyit kell költeni? Ettől várhatjuk-e leginkább, hogy boldogabb, gazdagabb, igazságosabb országban élhetünk? A döntés csábító, hiszen ki ne szeretne magyar sportsikereknek örülni, és ki ne tudná, hogy ehhez pénz (is) kell? De ki ne tudná azt is, hogy miért fontos a sport, és hol van abban az államnak nélkülözhetetlen szerepe. Hol dől el valójában, hogy lesznek-e bajnokaink, és ezeket a sportolókat egy erős, egészséges sportkultúra termeli-e ki magából? Az iskolában, illetve iskoláskorban. Mit csinál itt ugyanaz a kormány, amely a látványsportokra tízmilliárdokat hajlandó átengedni az adóból?

Kötelezővé teszi a napi tornaórát. Nem vizsgálja, hogy erre megvannak-e az iskoláknak a létesítményei, eszközei, tanárai. Előírja, és ettől azt gondolja, hogy a gyermekeink egy életre megszeretik a testmozgást, egészségesebbek lesznek. Olyan ez, mintha a Videotonnak előírná, hogy győzzön. Indíthatott volna a mindennapi testmozgást lehetővé tevő fejlesztési programot, amely segítségével az iskolák több, jobb pályához, tornateremhez, sportlehetőséghez jutottak volna. Mindez valóban olyan cél lenne, amit nehéz nem támogatni. Az így felnövő generációkra alapozva már ésszerűen kezdhetné el támogatni akár a versenysportot is. A nem létező vagy szűkös tornatermekben kínszenvedéssel megtartott tornaórákon a testnevelést egy életre megutáló gyerekekre azonban nehéz versenysportot építeni.

Ahogyan egészséges társadalmat is. Nem lehet egy épületet a tetőnél kezdeni. A mostani támogatásokkal legfeljebb annyi érhető el, hogy fennmaradjon néhány sportrezervátum, ahol kinevelnek annyi bajnokot, olimpiai érmest, amennyi elég a sportnemzetérzés megőrzéséhez. Sportnemzet tagja ugyanis az is lehet, aki a gyerekét nem tudja lőtávolon belül elküldeni semmiféle sportlétesítménybe, de a tévében együtt örülhet a többi magyarral a sok aranynak.

A díszpáholyban pedig ott szoronganak mindazok, akiket korábban nem látott meccsen az ember, de most azt remélik, hogy ezzel elnyerik a vezér bizalmát. Mert nem elég hűségesnek lenni, azt nyilvánosan ki is kell mutatni. E hűség felmutatására ma már jogilag támadhatatlan eszközök állnak rendelkezésre. Így állhat elő az a helyzet, hogy országunk vállalkozásai a legtöbb pénzt az adójukból a felcsúti labdarúgócsapat és akadémia fejlesztésére ajánlották fel. Világos ma a boldogulás útja Magyarországon: kiválasztott felcsútinak lenni vagy a kiválasztott felcsútiakat támogatni.

Ha a miniszterelnök nem érzi, nem érti, miért baj ez, miért rossz példa, ha az egész ország azt látja, hogy pénzt, támogatást az kaphat, de az bármikor, aki vele jóban van, és az előrejutás a hozzá való hűségen múlik, akkor minden kötődését elvesztette azokhoz az elvekhez, amelyek a 80-as évek végén rendszerváltó politikussá tették. Sokan vannak ma ebben az országban, akik elmondhatják magukról: nagyjából olyan országot szeretnének, amilyet Orbán Viktor – szeretett volna 25 évvel ezelőtt. Nem mi változtunk sokat, hanem ő. Annyit, hogy vele ezt az országot már biztosan nem építjük fel.