Szerintem nagy baj lenne, ha egy bíró, amikor egy adott cselekmény súlyát mérlegeli, nem vizsgálná azokat a  társadalmi körülményeket, amelyek az elkövetőt a tettében motiválták. Ennél csak az lehet nagyobb baj, ha vizsgálja, ám a vizsgálata eredményét a kollégái és a feljebbvalói „politizálásnak” minősítik.

Tételezzük fel, hogy normális országban élünk, mondjuk olyanban, mint Németország, ahol nem fordulhat elő, hogy egy néppárti vagy kereszténydemokrata képviselő – egy államtitkárral együtt! – olyan bál fölött vállaljon fővédnökséget, ahol előbb a zsidótörvényeket, majd félmillió magyar állampolgár elhurcolását és meggyilkolását szentesítő politikus lovasszobrára gyűjtenek. Nem fordulhat elő, hogy egy ilyen politikusról úgy nevezzenek el teret, hogy arra az újnáci párt képviselője tesz javaslatot, amelyet aztán a helyi CSU–CDU-többség megszavaz. Nem fordulhat elő, hogy amikor egy ilyen politikus (és csatolt író- és papkellékei) kultuszának felvirágoztatásáról kérdezik a Merkel-kormány igazságügyminiszterét, azt felelje, „a kormány nem történészklub” hogy ilyen kérdésekben állást foglaljon. Nem fordulhat elő, mert ha valaki megpróbálkozik vele, úgy rúgják ki, a közvélemény egyöntetű helyeslése mellett, minden létező közfunkciójából, hogy többé fel nem tűnhet a közéletben.

Egy olyan országban, ahol az újnácikon kívül nincs politikai párt, amelyik ilyesféle újraértékelésekre és mintateremtésekre vállalkozna, vajon elítélendő „politizálásnak” minősülne-e, ha egy bíró rongálás miatt megrovásban részesítené azt, aki egy Horthy-típusú politikus szobrának a felállítása ellen rongálva tiltakozik, ám hozzátenné, hogy ez a magatartás „a jog által is méltányolt, erkölcsileg pozitív tartalmú és társadalmilag hasznos figyelemfelhívás volt” (és esetleg még azt is hozzátenné, mert Németországban hozzátehetné: és a közvélemény egyöntetű helyeslésével találkozott)?

Megmondom: ez nem fordulhatna elő. Mert Németországban, egyáltalán, a „hanyatló” Nyugat-Európában a „politizálást” a közügyekről, a társadalom közös ügyeiről való gondolkozásnak és véleményalkotásnak, nem pedig  pártszekértolásnak tekintik.

Nem így Magyarországon. Nálunk „politizálásnak”, azaz a bíró számára tiltott dolognak minősül a siófoki bíró döntése és indoklása. Miért? Mert Magyarországon az a közkeletű hiedelem járja, hogy a politizálás egyenlő a pártok támogatásával vagy ellenzésével. Mert nemcsak politikusok, hanem írástudó emberek is elhitették önmagukkal és a közvéleménnyel, hogy véleményt alkotni csak politikai pártokhoz képest vagy a pártok holdudvarában lehet. Magyarországon nem lehet egy társadalmi jelenséghez önmagában viszonyulni, mert a véleményeket és hordozóikat nyomban bekötik valamelyik párthoz.

Így van ez Horthy kultuszának (és Wass, Nyirő, Tormay, Prohászka és egyéb Horthy-korszakbeli avítt antiszemiták államilag támogatott kultuszának) erőteljes élesztgetésével is. Nincs olyan értelmezés széles e hazában, amely elfogadná, hogy valaki nem azért ellensége a két háború közti szörnyű Magyarország visszaállításának, mert a hivatalos Fidesz-politika ezt képviseli. Nincs olyan értelmezés széles e hazában, amely megengedné, hogy valaki „pusztán” azért lehet ellensége a mondott kultusznak, mert nem akarja a saját hazáját ismét azon az úton látni, amely nacionalista, irredenta, más népeket megvető, uralgó és úrhatnám, egyházi pompával takarózó, vitézi rendet alapító, hárommillió koldust elüldöző, zsidógyűlölő, -fosztogató és -gyilkoló őrületeivel mérgezi az agyakat és löki bele véres acsarkodásokba és emberpusztításba a magyart.

Így aztán ha valaki nem helyesli, elítéli, mi több, a társadalomra veszélyesnek tartja ezt a kultuszt, azaz mindazt, amit hordoz és szimbolizál, rögtön szembekerül „a” párttal. És aki a Fidesz nevű pártnak – akár ellenzékben, akár kormányon van – ellentmond, az megszűnik civil honpolgárnak, szuverén embernek, önálló véleményalkotónak lenni, azt rögtön automatikusan átlökik a másik táborba, az ellenségébe, és többé nem ember, nem polgár, nem bíró, hanem rohadt kommunista vagy zsidó liberális (vagy a szekértolójuk). Kódszóval: politizál.

A kereki Horthy-szobor, utána – Dániel Péter/Facebook 

A siófoki városi bíróság bírája tévedett, amikor azt hitte, Magyarországon egy bírónak joga és kötelessége érzékelni és értékelni azt a társadalmi közeget, amelyben ő maga és az eléje kerülő vádlók és vádlottak élnek. Tévedett, amikor azt hitte, joga és kötelessége, hogy a Horthy-kultuszt olyan súlyosan veszélyes társadalmi folyamatok sűrítményének lássa, amely ellen a tiltakozás állampolgári kötelesség – de persze a tiltakozásnak lehet rossz módját is választani. Tévedett, amikor azt hitte, a jog nem pusztán konfliktusokat jól-rosszul megoldó technika, hanem értékekből, elvekből és erkölcsi normákból leszűr szabályrendszer, amely az emberi viszonyokat hivatott szabályozni, és egyben kijelölni a társadalom minden tagja számára azokat a határokat, amelyek nem léphetők át a retorzió veszélye nélkül. Tévedett, amikor azt hitte, kimondhatja egy ítéletben, még ha közvetve is, hogy a főbenjáró határátlépést nem a szoborrongáló, hanem a szoborállító követte el. Tévedett, mert nem számolt az ostobaságból, gondolkozásképtelenségből, gyávaságból, sunyiságból és szolgalelkűségből évtizedeken át felhúzott falakkal.

A siófoki bíró tévedett, mert eltévesztette az országot, amelyben ítéletet hirdetett.