Seres László: A gyerekek államosítása

Amire a Dörner/Csurka páros a fővárosi színházi életben felhatalmazást kapott, pontosan megfelel annak, az oktatási szférában keresztülvisznek. H. Rózsáék új, államfüggő hierarchiát építenek ki, amelybe a gyermeknek is be kell tagozódnia, ha lehet, legalulra, hiszen ő a magyar jövő záloga, őt kell betörni a rendszerbe. „Így hát nekünk, magyaroknak, a magyar boldogulás képességére és a magyar közösség alapvető értékeire kell nevelnünk a gyermekeinket.”
Nem kéne bántani M. J.-né farmosi pedagógust, nyilvánvaló, hogy ő is csupán a magyar boldogulás képességére akarta nevelni a hat éves K. Krisztit, amikor pálcájával rácsapott a kezére. A bot visszacsapódott a kislány szemébe, így keletkezett az a piros folt a szeme alatt, ami pár napig még a magyar közösség alapvető értékeire fogja emlékeztetni: az alávetettségre és a stupid konformizmusra.
Mint a beszámolóból kiderül, K. Kriszti bűne az volt, hogy „míg a gyerekek az 1-es számjegyet gyakorolták az órán, ő már a ketteseket rajzolgatta a füzetébe”. Teljesen nyilvánvaló, hogy Julika néninek meg kellett torolnia az efféle renitenskedést, hiszen Kriszti előrébb tart, mint a többiek, egyszerűbb őt lefelé nivellálni, mint a többieket felemelni, és ez kvázi előfutára a Nemzeti Együttműködés Rendszerével való későbbi szembefordulásnak, jobb az ilyesmit csírájában elfojtani.
(Az új magyar köznevelés irányítói remélhetőleg el is várják minden pedagógustól, hogy a jövőben az ilyen magatartást nevezzék Igazi Magyar Szolidaritásnak). „Mi úgy tudjuk, hogy a tanítónő a mutatópálcával éppen csak arrébb lökte a gyerek kezét. A kislány szeme alatti piros folt pedig inkább kinézett szúnyogcsípésnek” – közölte az igazgató, és az vesse rá az első követ, aki szerint nem kell időnként „arrébb lökni” a gyerek kezét a pálcával, hogy egy életre megtanulja, hol lakik a magyarok boldogulási képessége.
A kis Pest megyei község Julika nénije pedagógusként az ideáltípusa a H. Rózsa nevével fémjelzett nem közoktatási, hanem köznevelési koncepciónak, amely ha nem is pálcával, de ideológiai furkósbottal formálná gyermekeink világképét, morálját az önkormányzattól visszaállamosított intézményekben. A koncepció nyelvi szempontból a legröhejesebb, tartalmi szempontból azonban a legtotalitáriusabb. amit a fülkeforradalmárok előállítottak. Az iskolák államosítása, tehát az egységes tanterv, egységes tankönyv, egész napos iskola kombinációja ugyanis nem jelent mást, mint a gyerekeink államosítását.
Az, amit és ahogyan H. Rózsáék, illetve utána majd Lázár Jánosék, értsd: Orbán Viktorék az oktatási szférában keresztülvisznek, hajszálra pontosan megfelel annak, amire a Dörner/Csurka páros a fővárosi színházi életben felhatalmazást kapott. „A magyarság megindítja a visszafoglalást a szórakoztató liberális állam sokszor a bordélyházak szintjére süllyedt csomópontjai ellen” – írja Eddy Murphy szinkronhangja halálkomolyan, mert , ezt a szellemet látja maga körül ő is, mi is .
Dörner azért változtatná Hátországra az Új Színház nevét, mert az a „szociálliberális iga alatt nyögő magyarságot” fejezi ki. H. Rózsa is ilyen szellemben indít harcot, visszafoglalná a magyar oktatást a magyar gyerekek számára, hogy az újraállamosított iskolai hátország „önálló magyar gondolkodásra képes embereket” termeljen ki a nemzetnek. Bár az ország jelenlegi állapotát tekintve az „önálló magyar gondolkodás kérdés, létezhet-e egyfajta eszményi magyar gondolkodás, amely eltér más nemzetek tagjainak kognitív folyamataitól, és amelyet a magyar kormánynak most külön ki kell fejlesztenie az iskolákban?
Az új „köznevelési” törvény először is kivenné a régiből azt, hogy a gyermek érdekét kell nézni, most már nem szempont, hogy „a gyermek mindenek felett álló érdekét” vegyék figyelembe az oktatásban. Sőt, a szülő elvárásai sem érdekesek: „Sem a szülőknek, sem a gyerekeknek nincs olyan pedagógiai tudása, amelynek birtokában pedagógiai szintű döntéseket hozhatnak” – jelentette ki H. Rózsa, akinek a jelek szerint nem erőssége az önálló magyar gondolkodás, hiszen a szülő nem a pedagógus helyett akar „pedagógiai szintű döntést” hozni, hanem csak tudni akarja, nem rontják-e el a gyerekét.
Mind a kötelező óvodáztatás, mind a kötelező egész napos iskolai modell kiveszi a gyereket a családból, és ha nem is feltétlenül tanórákra, de egyfajta bővített napközire benn tartaná őket, még a felsősöket is (csak „egy-két olyan délután” lesz, amikor nincs kötelező foglalkozás). A délutáni műszakról a szülő kivételesen kikérheti ugyan a gyerekét, de képzelhetjük, hogyan néznek majd rá onnantól a többiek: nagyjából úgy, mint Julika néni Krisztire. (Itt köszönjük meg az ötletet azon baloldali értelmiségieknek is, akik ezt a modellt a „nagyobb esélyegyenlőség” jelszavára hivatkozva régóta követelték.)
Megszűnik a kerettanterv eddig is igen szűkkörű szabadsága, jön az egységes könyvekből oktatott egységes, központi tananyag. Az oktatás nem szolgáltatás (és pláne nem szórakoztatóipar), hanem közfeladat, úgyhogy nekem a rendszert az adómból fenntartó szülőnek kuss a nevem, a pedagógusok ellenőrzéséről, elszámolásáról nem is szólva. Én csak adjam reggelente a gyereket, a többit bízzam rájuk, ne féljek, estére visszakapom. „Nem kevesebbről van szó ugyanis, mint a társadalom feletti irányítás megszerzéséről, megszilárdításáról”
A fülkeforradalmár állam hatékonyan kapcsolja össze az iskolák fenntartását és működtetését azok szellemi-politikai kontrolljával. Az iskolaigazgatókat a miniszter nevezi ki, amivel a finanszírozás mellett az önkormányzatok politikai kontrollja is megszűnik a helyi iskolákban. Új, államfüggő hierarchia épül ki, amelybe a gyermeknek is be kell tagozódnia, ha lehet, legalulra, hiszen ő a magyar jövő magyar gondolkodású záloga, őt kell betörni a rendszerbe. A Hátországba.
Ez a rendszer egyébként olyannyira ismerős, hogy H. Rózsa nemrég nyíltan ki is mondta, melyik modell lebeg a szeme előtt: „a közoktatásban azt kell erősíteni, amiben jók voltunk: azt, hogy a magyar iskolákban 'rend van', és hogy nálunk 'szót fogadnak' a gyerekek”. Úgy vélte, még a Kádár-korszak végén is ilyen volt az iskola, és ha akkor így tudtak tanítani, akkor most is „le lehet hántani az oktatásról azokat 'az idegen mintákat', melyek majdnem tönkretették a közoktatás rendszerét”. De csak majdnem, mert még nem késő: most lehántjuk az idegen mintákat, rend lesz és szófogadás, mint régen. A gyerek „köznevelése” a lényeg, nem az oktatása, az oktatás tartalma: Magyarországnak újra szervilis gyerekekre van szüksége.
Államtitkár asszony ntézte el az iskolaigazgatóknál, hogy minden 10 éves gyerek kézhez kapja a „Nemzeti Hitvallást”, minden 14 éves pedig a teljes alaptörvényt, benne azzal a kitétellel, amit éppen most rúgnak fel: „A szülőknek joguk van megválasztani a gyermeküknek adandó nevelést.” nincs joguk. Egyébként tiltakozott bármely pedagógus vagy polgármester a körlevél ellen, az egy szem Wittinghoff Tamáson kívül? A gyerekek még örülhetnek, hogy csak egy felnőttek számára is érthelmezhetetlen füzetkét kaptak kézhez, nem egy Dörner-pályázatot vagy az új „köznevelési” törvény koncepcióját.
A Kádár-korszak és az új fülkeforradalmár rezsim kontinuitásának szimbóluma, H. Rózsa válogatott nyilatkozataiból bontakozik ki igazán ez az államosított rémálom a maga teljességében. Az idegen minták lehántását például a legjobb a túl könnyen elsajátítható angol nyelv lehántásával kezdeni szerinte, éspedig „didaktikai okokból”, helyette „célszerű olyan nyelvet választani, amelynek strukturált nyelvtani rendszere egyértelműen leírható, és egyenletes megterhelést jelent a tanulása (például neolatin nyelvek)”. A lényeg tehát a renden és a szófogadáson kívül az egyenletes megterhelés, ezt H. Rózsa garantáltan szállítja.
H. Rózsa hívta fel a figyelmét arra is, hogy „minden gyereknek meg kell tanulnia a János vitézt”, hiszen abban „sűrűsödve ott van a magyarságunk”, s miközben hallgatósága ezt emésztette, közölte, hogy amelyik szülő nem akar hittant, az „megtévesztett” szülő, visszakanyarodott oda, hogy az iskola nem lehet szolgáltatás, „nem lesheti az igénylők kívánságait”. Hanem? „Hanem az ország megújítására vállalkozó és arra kétharmados felhatalmazást kapott állam értékrendjét kell közvetítenie.” Na ebben sűrüsödik a magyarságunk. Meg Julika néni mutatópálcájában