2011. november 12, 19:16

A látszat néha csal

2011. november 11. péntek, 04:02 | Szüdi János |

Még a látszatra sem ügyelt az oktatásért felelős államtitkár akkor, amikor benyújtotta a kormányhoz jóváhagyás céljából a nemzeti köznevelésről szóló törvényjavaslatot. Valószínűleg nem tudatzavar miatt hagyta figyelmen kívül, hogy azon a napon jár le az általa megadott véleményezési határidő, amikor előterjesztését a végrehajtó hatalom legfőbb szerve megtárgyalja. Döntése inkább arra utal, hogy a javaslat összeállítóit nem érdekelte, kinek mi a véleménye azokról a paragrafusokról, amelyeket néhány napra hozzáférhetővé tettek a minisztérium honlapján. Az államtitkár tartja magát ahhoz a véleményéhez, hogy miután a múlt év decembere óta folyik a törvényjavaslat koncepciójának az egyeztetése, magának a törvényszövegnek a hosszadalmas megvitatása teljesen felesleges. Az sem valószínű, hogy ne lenne tisztában azzal, miszerint az eltelt időszakban a koncepció minden lényeges eleme megváltozott, s nem az egyeztetések hatására, hanem az újabb és újabb váratlan kormányzati ötletek alapján. Így lett a közoktatásból, köznevelés, az önkormányzati intézményfenntartásból állami intézményfenntartás, a fenntartói vezetői megbízásból miniszteri igazgatói kinevezés. Az eltelt időszak alatt az eredeti koncepcióban szereplő tizenhét éves korig tartó tankötelezettség lecsökkent tizenötre, majd megállapodott a tizenhatodik életévben, és „bejött” a kötelező, egésznapos iskola, miközben az iskolák szakmai mozgástere megszűnt. Történt mindez úgy, hogy a koncepció valóságos egyeztetése elmaradt, nem beszélve a tényleges szakmai vitákról. Ez az állítás igaz a már benyújtott törvényjavaslatra is.

Bár, nem lehet vitatni, hogy voltak megmozdulások a pedagógus társadalom részéről, valójában a tiltakozás ereje, súlya, mértéke jóval alulmúlta az ügy jelentőségét. Ennek oka, hogy a közoktatás átalakításának várható társadalmi hatásait nehéz megítélni, mivel csak több év múlva lesznek láthatók. Az azonnal, közvetlenül jelentkező hatások pedig még nem kerültek reflektorfénybe, illetőleg a közvetlenül érintettek valamilyen csodában reménykednek.

Mindenekelőtt nem világos az önkormányzatok viszonya ahhoz a tényhez, hogy a közoktatás átalakítása része egy másik rendszer átalakításának, felszámolásának: az önkormányzatiság megszüntetésének. Az önkormányzatiság felszámolására a kormányzó pártoknak jó okuk van, hiszen a 2010-es választásokat megelőző közel egy évtizedben hatásos fegyverként vetették be a kormánnyal szemben a helyi önkormányzatokat. Mára sikerült olyan helyzetet kialakítani, amellyel igazolni lehet, hogy rossz döntéseikkel a helyi önkormányzatok csak az államadósságot növelik, és minden rájuk bízott szolgáltatást az elvárásoknál alacsonyabb színvonalon szerveznek meg, miközben döntéseik meghozatalakor figyelmen kívül hagyják a törvényesség követelményeit. Nem lehet tagadni, hogy az előző kormányzati ciklusban az önkormányzati források, különösen azok, amelyek meghatározott tevékenységek megszervezéséhez, az intézményrendszer működtetéséhez biztosítottak fedezetet, lényegesen csökkentek. Ez a tény azonban nem az önkormányzatiság felszámolását, hanem a finanszírozás és a feladatelosztás újragondolását teszik indokolttá.

Összegezve: napjainkra sikerült önkormányzatellenes hangulatot kialakítani, például a pedagógusok körében, akik sok esetben késve jutnak hozzá havi bérükhöz, és azt látják, hogy az óvodák, iskolák, kollégiumok fenntartása meghaladja az önkormányzat erejét. Ezért úgy gondolják, az állam jobb gazdája lesz a közoktatás intézményeinek, és az állam megemeli majd az illetményüket, amelynek összege 2008 óta változatlan. Nem ismerik azokat a számításokat, amelyekből kiderülne, hogy a teljes önkormányzati rendszer változatlan szinten történő továbbműködtetéséhez legkevesebb négyszázmilliárd forint hiányzik. Lehet, hogy olvastak erről a tényről, hiszen nem egy alkalommal és számos helyen láttak napvilágot ezek a számítások.

Az elkészített és elfogadott törvényjavaslatban található pedagógus életpálya-modell lényeges jövedelemszínvonal-emeléssel kecsegtet 2013. szeptember 1-jétől. Ez az időszak egy következő költségvetési év terheit emeli meg további kétszázmilliárd forinttal. Az illetményemelés azonban drasztikus óraszámemeléssel és a munkaterhek drasztikus megemelésével párosul.

Arra a kérdésre nincs válasz, hogy az intézményrendszer államosításához és az életpálya-modell bevezetéséhez szükséges összeget honnan lehet előteremteni, mint ahogy nincs válasz arra a kérdésre sem, milyen ütemben, milyen módon hajtják végre az önkormányzati vagyon államosítását, együtt jár-e ez intézménybezárással, intézmények összevonásával, pedagógusok és más alkalmazottak elbocsátásával. A parlament tehát olyan törvényjavaslat tárgyalásához kezd hozzá, amelynek a bevezetésével kapcsolatos menetrend nincs felvázolva, várható társadalmi hatásai nincsenek kidolgozva és bemutatva.

Hallgatnak az önkormányzatok polgármesterei, a képviselőtestület tagjai, vagy azért, mert többségük a kormánypárthoz tartozik, vagy azért, mert érzik felelősségüket a rossz döntésekben, az ország adósságállományának növekedésében, vagy egyszerűen azért, mert arra számítanak, hogy megfelelő megélhetést biztosít nekik a mai kormány az önkormányzati ügyeket átvevő járási hivatalokban. Az önkormányzatok felszámolása, az önkormányzati feladatok állami kézbe vétele egyébként szorosan kapcsolódik a következő választások lehetséges végkimeneteléhez. Van esély rá, hogy a jelenlegi kormányhatalom, ha szűken is, de újra megszerezze a kormánytöbbséget. Ehhez segítséget kaphatnak a határon túl élő magyar állampolgároktól. Ezzel szemben az önkormányzati választásokon ez a külső segítség nem biztosíthatja a többséget. Olyan helyzetet kell ezért teremteni, amelyben érdektelen, hogy milyen színű a többség az önkormányzati testületekben, melyik párt adja a polgármesterek zömét. Érdektelen, mert a közszolgáltatásokat az állam fogja szervezni, a pénzek elosztásáról az állam dönt, így a helyi közösségek döntési jogosultsága jószerivel a helyi ünnepek megszervezésére fog korlátozódni.

Visszakanyarodva a nemzeti köznevelésről szóló törvényjavaslathoz, sem a szülők, sem a tanulók nem érzékelik a rájuk váró veszélyt. Nem tudják, hogy a tankötelezettség idejének csökkentése, a gimnáziumok által felvehető tanulói létszám szűkítése, a szakközépiskolai érettségi másodrangúvá tétele, a szakiskolából a közismereti tananyag száműzése, az általános iskolai oktatás és a szakiskola közé beépített HÍD-program mind-mind azt a célt szolgálja, hogy csak és kizárólagosan azok jussanak el a felsőoktatásba, akiknél az állam ezt fontosnak és kívánatosnak tartja. A középosztály alsó rétegéhez tartozó, mélyen alulfinanszírozott több százezer orvos, pedagógus, népművelő, szociális munkás el sem tudja képzelni, hogy az ő gyermekének nem jut majd hely a gimnáziumba, nem tud bejutni a felsőoktatásba. Az meg nem érdekli őket, hogy a leszakadó családok gyermekeinek a szakiskolába való bejutást sem garantálja az állam.

Alone – flickr/remibidot

A benyújtott javaslat, a törvény-tákolmány úgynevezett kerettörvény. Ez azt jelenti, hogy a központilag meghatározott paragrafusszámot nem szabad túllépni. Nem a tartalom a lényeg, hanem az, hogy a javaslat száz paragrafusnál ne legyen hosszabb. Valójában ez nem formai, hanem tartalmi kérdés, amelynek lényege, hogy minél kevesebb szabály kerüljön a törvénybe, és így minél nagyobb mozgásteret kapjon a kormány arra, hogy rendeletben szabályozzon alapvető kérdéseket. Nem mellékesen, minél több kérdés marad teljesen szabályozatlan, annál nagyobb a lehetősége a kézi vezérlésnek, a leirati úton történő irányításnak. Talán ezekre az okokra vezethető vissza, hogy nem található rendelkezés a gyermek mindenekfelett álló érdekéről, az oktatásban elvárható egyenlő bánásmód követelményéről.

A pedagógus „tekintélye” azonban helyreáll. Az igazgatót a miniszter fogja kinevezni. A tanuló reggel 8 órától 16 óráig az iskolában lesz, de meg lehet buktatni, fegyelmi úton el lehet távolítani, szakiskola helyett a HÍD-programban való részvételre lehet utasítani. Nem kell a pedagógusnak bajlódnia a helyi tanterv megírásával, a tankönyv kiválasztásával, dönt helyette az állam. Nincs érdemi beleszólási joga sem a szülőnek, sem a tanulónak az iskola ügyeibe. A pedagógus újra ura lesz a helyzetnek, nem kérdőjelezheti meg munkához való hozzáállását, hivatásérzetét, szakmai tudását a laikus, a nevelés alá vont gyermek és szülője.

Fontos szerepet kap a nevelés az óvodától az érettségiig, amelynek lényege, hogy az állam által elvárt normák, magatartásminták meggyökeresedjenek az ifjúság körében. E feladat végrehajtása nem bízható rá mindenkire, ezért fontos szerepe lesz az állam által kinevezett intézményvezetőnek abban, hogy az állam által megszervezett minősítési eljárásban, az állam által meghatározott etikai szabályokra épített követelményrendszer számonkérésével kirostálja azokat, akik nem képesek, nem hajlandók az állam által elvárt nevelési eszmények közvetítésére.

A legszomorúbb ebben az egész történetben az, hogy a szakképzés lebutítása, a tankötelezettség idejének leszállítása, a szakiskolai oktatásnak a betanító képzés színvonalára csökkentése érdekében megszületett politikai döntésben a kezdeményezők a gazdasági kamara és a kormányt támogató hazai nagytőke képviselői voltak. Nem ez az első kormány, amelyet arról akartak meggyőzni, hogy ennek az országnak nem magasan képzett szakemberekre, hanem nagyon sok fizikai munkásra van szüksége. Az előző kormány is tett engedményeket a „szakmunkásképzés” terén. Ennél a kormánynál azonban teljes sikert értek el. Ennek az eredménye a tankötelezettség idejének leszállítása, amely együtt járhat az érintett korosztály mintegy öt-tíz százalékának az iskolarendszerből való kihullásával. Megfogalmazott céllá vált az érettségihez jutók arányának radikális csökkentése a jelenlegi 70–75 százalékról 40–45 százalékra, a szakiskolába járó tanulók arányának 25 százalékról 40–45 százalékra növelése, a gimnáziumba járó tanulók létszámának mintegy 40 százalékkal való csökkentése. Ezeknek az elképzeléseknek a tükrében világossá válik az is, miért van szükség a felsőoktatási kapacitás, ezen belül az államilag finanszírozott hallgatói létszám radikális csökkentésére.

A közoktatás rendszerének sajátossága, hogy a döntések – jó vagy rossz – eredménye évek múlva mérhető csak. Így például az az út, amely a tanulói készségek, képességek fejlesztésére építve az úgynevezett kulcskompetenciák kialakítására fektette a hangsúlyt, mintegy öt év eltelte után most kezdte igazolni helyességét a nemzetközi mérések eredményeinek javulásával. Legalább ennyi időnek kell majd eltelnie ahhoz, hogy a tantervi ellenreformáció hatásait értékelni lehessen. Több évtizedig gátja lehet azonban a gazdaság fejlődésének az iskolázottság színvonalának visszaesése. Az egyének sorsát pedig feltehetően véglegesen meghatározza az a tény, hogy nem szerezhetnek érettségit, nem juthatnak be a felsőoktatásba.

A kormány szerint a közoktatás rendszerét azért kell átalakítani köznevelés rendszerévé, hogy erősödjön az iskolák nevelő funkciója. Ez a névváltoztatás azonban még egy olcsó trükk színvonalát sem üti meg. A benyújtott javaslat sorainak felületes átfutása is elégséges annak felismerésére, hogy a látszat ellenére nincs szó másról, mint hogy megteremtsék a jogi kereteket ahhoz, hogy a tanulók túlnyomó többsége ne tegyen szert a társadalmi folyamatok megértéséhez szükséges képességekre, és így fizikai munkásként, közmunkásként, a hatalom döntéseinek bírálata nélkül próbáljon boldogulni. A másik fontos kormányzati cél a pedagógusok megregulázása, a kormányakarat alázatos végrehajtójává silányítása.