A Svédországról és Norvégiáról szóló blogbejegyzésekben kifejtettem az Északi Modell lényegét. Amellett érvelnék, hogy a zsákutcás lefelé versengő kelet-európai modellből ma már az egyetlen kivezető út az Északi Modell. Ez azt jelenti, hogy termelékenység növelésével együtt az egyre magasabb bérek felé kell versenyezzünk. Ehhez pedig ugye a minél jobb minőségű oktatás kell.

A lefelé versenyző stratégia alapvetése az volt, hogy a magyar gazdaság termelékenysége olyan alacsony, hogy még a jelenlegi, alacsony béreket sem képes kitermelni. (Erről sokat ír például az amúgy igen kitűnő Papp József professzor a Corvinusról.) Ezen érv hallatán valahogy mindig mindenki látatlanul elfogadja, hogy ez valahogy így lehet. Ha azonban mégis ellenőrizzük az adatokat, megdöbbentő felfedezéshez jutunk. Nézzük először a bérszínvonalat:

Az Eurostat adatai szerint 2010-ben egy magyar munkás foglalkoztatásának teljes költsége €7,3 volt, az EU27 átlagos teljes óránkénti foglalkoztatási költsége pedig €22,7. Ez egy 32,16% körüli bérarányt eredményez az uniós átlaghoz képest. Majdnem egyharmad!

(Sajnos az Eurostat adataiból nem derül ki, hogy mindez vásárlóerő paritáson értelmezendő, avagy nem. De tulajdonképpen mindegy. Ahogy arról már írtunk, az unióban ma már majdnem teljes az árkonvergencia.)

Azt várhatnánk mindez alapján, hogy akkor a magyar termelékenység nagyjából az uniós átlag egyharmada lesz. Az adatokat megnézve azonban megdöbbenünk:

Nos, azt tapasztaljuk, hogy a teljes gazdaságra vetítve a magyar termelékenység általában véve is 60%-a volt 2010-ben az uniósnak (vásárlóerő paritáson). De nem is ez az igazán releváns információ, hiszen a befektetőnek az egy foglalkoztatottra vetített termelékenység a lényeg. Ez pedig 71% volt ugyanabban az évben az uniós átlagnak!

Azaz 32%-nyi bér társul 71%-nyi termelékenységhez?!? Hogy jön ez ki?

Kedves közgazdász olvasóim találkoztak már tanulmánnyal, ami magyarázatot ad erre az ellentmondásra? Nyílván az államszocialista időszak bérszínvonalának semmi köze nem volt a piaci viszonyokhoz. Azóta azok szépen valahogy beálltak. De mért pont oda, ahova ha közben a termelékenység jóval magasabb szintre zárkózott fel? A kérdés rettentően alulkutatott ahhoz képest, hogy megdöbbentően bénító hatása van az alacsony hazai bérszínvonalnak. Húsz éven keresztül a magyar társadalom kérdés nélkül elfogadta a neoliberális érvelést, hogy nem lehet béreket emelni, mert ugye a termelékenység...

Természetesen egy Északi Modell kísérletnél végig kellene gondolni az egyes foglalkoztatotti kategóriák részletes bérezését a termelékenységük függvényében, ahogyan azt a svédek és a norvégok teszik. Ehhez pedig részletesebb statisztikákat kell majd gyűjteni. De számos jel arra mutat, hogy bőven van lehetőség béreket emelni. Hanti Erzsébet például győnyörűen demonstrálta, hogy a tévesen sokat kárhoztatott Medgyessy féle béremelés egész egyszerűen csak egy termelékenységi növekményhez zárkózott fel. Egy másik tanulmányban Scharle Ágota és társai pedig összegyűjtötték a 2001-2-es és a 2006-os radikális minimálbér emelések hatásáról szóló tanulmányokat. Következtetésük inkonklúzív, a minimálbéremelések foglalkoztatásra gyakorolt hatását negatívnak, semlegesnek és pozítívnak is megítélik kutatók. (Ilyenkor mindig igen nehéz kiszűrni más folyamatok hatását.) Ugyanakkor a legpesszimisták elemzések szerint sem történt drasztikus foglalkoztatás csökkenés az egész gazdaságban. Azaz a sok százezer ember életét könnyebbé tevő minimálbéremelésnek bőven volt tere.

Végezetül egy kiegészítő megjegyzés. Mindig akad olyan kedves Olvasó, aki ilyenkor azzal az ellenvetéssel él, hogy az emberek életszínvonalát nem lehet pusztán a béreik alapján megítélni, hiszen Kelet-Európában generózus állami támogatások társulnak az alacsony bérekhez. Az adatok nem ezt mutatják. A vásárlóerő paritáson mért közkiadások az elmúlt évizedben Magyarországon igen komolyan elmaradtak az uniós átlagtól: