Mondhatja az államtitkár asszony, hogy az esélyegyenlőség a kormányzati politika központja, csak éppen intézkedéseik nem ezt szolgálják - állítja Trencsényi László a Magyar Pedagógiai Társaság ügyvezető elnöke.

Az ELTE Alkalmazott Neveléselméleti Tanszékének vezetője szerint a buktatás, az évismétlés forszírozása, a kicsapatás lehetősége, a tankötelezettségi kor leszállítása, a Híd-program, a szakképzés inasoktatássá silányítása - mind a felelősség alóli kibúvás.


- Eddig erkölcstelen, hazafiatlan és önző fiatalok kerültek ki a közoktatásból?
- Semmivel sem kevesebb és semmivel sem több, mint a közoktatás háromszáz éve alatt bármikor. Nincsenek adataink arról, hogy szignifikánsan valamely korszakban az iskola nagyobb züllesztő - vagy éppen építő - hatással lett volna, mint máskor.

- Az új Nemzeti alaptanterv (Nat) kiszivárgott tervezetében viszont olyan erkölcsi és hazafias, nemzeti azonosságra való nevelést szorgalmaznak, ami a készítők szerint nem jelent meg a régebbiekben.
- A köznevelési törvényben úgy fogalmaztak, hogy "új értékalapokra helyezzük a közoktatást". Ezt, ha akarom, úgy olvasom, hogy új alapokra helyezik, ami egy újabb (más) "értékalap" lesz ahhoz képest, ami eddig volt. De érthetem úgy is, hogy szerintük értékek eddig egyáltalán nem voltak. Egyik sem igaz. Hiszen a Nat bevezető fejezetéhez, amely a lisszaboni szerződésben foglalt európai normákat, az oktatásban fejlesztendő kompetenciákat sorolja fel, nem nyúlnak hozzá. Nehéz is lenne, hiszen a szerződést a Magyar Köztársaság is aláírta. Ez az európai változatában nyolc, a magyarban kilenc kulcskompetencia, amely lényegében körülírja azokat az értékeket - nem bánom "alapokat" - , amelyeket mióta csak nemzeti közoktatási rendszerek léteznek, különböző hangsúlyokkal és arányokkal, de mindig is megfogalmaztak.

- Akkor nem ez lesz az "első nemzeti" tanterv?
- A nemzeti identitás kialakításának igénye, normája töretlenül jelen volt még a létező szocializmus idején is. Talán a "proletár-internacionalizmust" cserélte ki szükségszerűen a rendszerváltás polgári demokratikus ideológiája az európai azonosságtudattal, vagy bizonyos értelemben a globalizáció megjelenítésével. Ez sem új a nap alatt: "S népek hazája, nagy világ!/ Hozzád bátran kiált" - írta Vörösmarty, a titkos, illegális bolsevik párt tagja. Azóta ezt biztos kiderítették a Nat-ot készítő urak, ezért most nem lesz elég kóser. De tény, hogy az interkulturalitást, vagy a nemzetek fölötti közösségekben való tananyag-szervezési elvet már az 1995-ös Nat is, elsősorban európai azonosságtudatként rögzítette.

HIRDETÉS

- Az "európaiságtudatunk" azonban gyakran még így is gyenge. A magyarságtudatunk is az?
- A nemzeti identitás mindig párhuzamosan fejlődik az önismerettel. Tehát a dolog a személyiséggel kezdődik. Hogy először én magamat identifikáljam, mint László, mint Rózsa, vagy akárki. Ha én magam nem tudom, ki vagyok, milyen vállalásokkal, milyen önismerettel, milyen értéktudattal milyen hagyományokat vallok, akkor nem megy. Ha például a család szerepéről beszélünk, a szaktudományok ott is azt mondják, hogy a legfontosabb: én mit definiálok családként.

- De most egy törvényt definiálja azt is, mi a család.
- Ez egy kicsit tömjénfüstős hajcihő, vagy ha úgy tetszik, "sömjénfüstös", hiszen abban a másik törvényben ugyan benne van, hogy a csonka család nem is család, de számomra úgyis az lesz teljes (vagy éppen csonka), amit én a családomként élek meg.

- Akkor az a lényeg, hogy én hogyan látom a nemzetemet?
- Persze. Éppen ezért, mióta csak nemzeti alaptantervek léteznek, az önismerettel kezdődnek, tehát a személyiségfejlesztéssel. És ez tán benne is marad a Nat-ban, legalábbis azt nyilatkozták, hogy csak egy dolog fog változni: tananyagokkal töltik fel.

- Mert eddig tényleg nem voltak benne tananyagok?
- Az attól függ, mit nevezünk annak. Az 1995-ös változat, amit '98-ban kezdtek el alkalmazni az iskolák, különösen a nemzeti hagyományokra érzékeny tantárgyakban tartalmazott úgynevezett műlistát. Az irodalomban ott volt, hogy mégis mit gondolnak a Nat készítői, melyek azok a művek, amelyekről fontos, elengedhetetlen szólni. Ugyanígy az ének-zenénél is megvoltak azok a zeneművek, amelyekről biztos, hogy tudnia kell a magyar iskolába járó gyereknek. A Nat 2003-as átírása után már nem önmagában definiálta a tanítandó anyagot, hiszen minden iskolának volt lehetősége, arra, hogy helyi tantervet készítsen. A pedagógusok szabadságában (szabadság = felelősség) bízó oktatáspolitika ugyanis úgy gondolkodott - s egyébként ebben nem is igen csalódott, amíg meg nem zavarták a pedagógustársadalmat -, hogy egy józan életű tantestület nem rakna a helyi tantervébe mást, mint ami valóban a nemzeti, vagy az európai vagy éppen az egyetemes kultúra, ha úgy tetszik: a kánon része. Legalábbis nem hagyná ki belőle ezeket az elemeket.

- Akkor mit kifogásolhatott a mostani kormány?
- Az ideológiai háború, azaz Hoffman Rózsa kormányzása kezdetén volt ez a "János vitéz kontra Harry Potter" című gumicsont. Valójában azonban, noha voltak olyan iskolák, amelyek - szerintem helyesen - bevették a Harry Pottert a helyi tantervükbe, nem tudok egyetlen olyanról sem, ahol a János vitéz kikerült volna. Miért? Mert a János vitéz nagyon jó. A lehető legjobb olvasmány: jól lehet tanítani a 11-12 éves, hősöket kereső korosztálynak, jól tanulható, érthető a nyelve, világos az etikája. Én persze most a Petőfi Sándor-féle János vitézre gondolok, mert volt már egy olyan túlbuzgó valamelyik közszolgálati, kormánypárti televízióban, aki a Kacsóh Pongrácz-féle operettet is a kötelező irodalomba tette volna. Ezzel egyébként csak az a bajom, hogy abszolút ellentmond Petőfi gondolatának.

Az ugyanis arról szólt, hogy bizony falusi mostohalánynak és juhászbojtárnak nagyon rossz lenni Magyarországon. A mese szabályszerűségei szerint kell kivívni a jutalmukat, de hol? Hát Tündérországban. És ez a XIX. század negyvenes éveiben teljesen releváns társadalomkritika volt. A Kacsóh Pongrác-féle János vitéz viszont a két háború közötti korszak, teljesen hamis cukormázas hazafiság ideológiája, hiszen hazajönnek, mert nem kell nekik a Tündérország. Ezzel egy 11 évest, de egy 65 évest se etessenek.

- Az új magyar oktatási rendszerben a falusi mostohalány és a juhászbojtár csak Tündérországban nyerheti majd el jutalmát?
- Pontosan erről van szó. Ezért tanítanám nagyon szívesen a János vitézt, mert tele van áthallásokkal. Kukorica Jancsiból ugyanis ma nem lesz jogász. De még a felcsúti Kukorica Jancsiból sem. Mert bizony ebben a felsőoktatási rendszerben sokaknak csak Tündérországban lenne erre lehetősége. De a gimnáziumok kapuja is jóformán bezárul, sőt, hogy azt ne mondjam bizonyos értelemben még az általános iskoláké is.

Részben a társadalomszerkezet átalakulása miatt, amely az apró falvakat intézménytelenítette - és ezt a világért sem akarom az Orbán-, vagy más kormányok rovására írni, ez egy hosszú történelmi folyamat volt. Minden rendben volna, ha rendes infrastruktúra alakult volna ki és az aprófalvak lakossága átalakult volna polgári társadalommá és nem a maradék, a pária, a hidegben megfagyók társadalmává vált volna. A falusi intézmények fenntarthatatlanok lettek vagy nem voltak versenyképesek, ami önmagában is elegendő az elhaláshoz.

Ha ugyanis nem versenyképes az iskola, kivonja onnan a gyerekeit a falusi középosztály; a boltos, a tiszteletes, a pedagógus, a vállalkozó. Mert úgy gondolja, hogy a városi iskolában több esélyt tud adni neki. És ez önbeteljesítő folyamat.

- Éppen arra hivatkozik az Orbán-kormány az iskolaállamosítás kapcsán, hogy megteremti az esélyegyenlőséget. Ellenzékből is azt mondták, hogy a falusi kisiskolák újranyitása, az iskolafenntartás biztonságának megteremtése a cél.
- Az iskolafenntartás különböző létszámminimumai nem a falusi kisiskolák rehabilitációját fogják hozni, mert ahhoz, hogy egy faluban - akár Baranyában, akár Borsodban, akár Nógrádban -, arra a nyolc-tíz gyerekre versenyképes iskolát lehessen építeni, nagyon jól működő gazdaságnak kellene lennie, és jó társadalmi hálónak is. Konkrét példa: egy zempléni faluban, amelyet valamikor egy térségbe szervező akció során hozzácsatoltak egy központhoz, megszűnt az óvoda. Noha az iskola még megmaradt, az óvodás gyerekeket be kellett vinni a központi településre.

Nem volt ez olyan nagy távolság, jó időben gyalog is meg tudták tenni a szülők, meg a gyerekek. Egyszer csak azonban a központi település - hiszen önkormányzat, és lakossági érdekérvényesítő erő is már csak ott volt - elkezdte követelni, hogy legyen a kis faluban is óvoda. Engem nagyon izgatott, hogy milyen altruisták ezek a nagyközségbeli szülök; ők küzdenek, hogy a szegény, 3 kilométerre lévő kis társközségben is jöjjön létre óvoda. Aztán megtudtam, hogy miért. Mert ebben a társközségben jóformán csak cigányság maradt. Tehát ezek a szülők azért akartak óvodát a faluba, hogy ne az ő óvodájukba járjanak a cigánygyerekek. Az aprófalvak iskoláinak rehabilitációja tehát valójában azt fogja elérni, hogy az ottani szülő, akinek még egy rozoga Daciája sincsen, ne vigye a városba a gyerekét, maradjon a falujában. Még csak nem is mondhatják erre, hogy szegregálták a cigányokat, hiszen maguk döntöttek úgy, hogy maradnak.

- A kormány egyes tisztviselői nyíltan támogatják is a szegregált oktatást.
- Akkor mondok egy másik példát: Csenyétén, amely ugyanilyen elzárt szigetként maradt, ideig-óráig fönnmaradhatott egy csoda. Volt két vállalkozó pedagógus - Pólya Zoltánról és Komaság Margitról van szó, nevüket meg fogja őrizni a neveléstörténet - akik a '80-as években csupa olyan módszert alkalmaztak, amelyek ma kiátkozottak, legalábbis az új törvény azzá nyilvánította ezeket. Nem osztályoztak, hanem szövegesen értékeltek, nem a tananyagokra fektették a hangsúlyt, hanem kompetenciákat fejlesztettek, a gyerekek érdeklődésére alapozták a munkát, csupa ilyen csúnya hangzású, külföldi technikát vettek át, bátorkodtak például holmi Carl Rogers módszereit alkalmazni az iskolában.

És Csenyétén csoda termett abban a pár esztendőben. Aztán a Pólya-házaspár eljött, és még ha járnak is helyi gyerekek abba az iskolába, akkor is ugyanabban a szigorú pedagógiában részesülnek, melyet ma a kormányzat szeretne. A sikerek pedig elmaradnak. Azt is érdemes megnézni, hogy az önkormányzatok által "visszaszervezhető" iskolák létszámminimuma alól kik a kivételek. Az egyházi iskolák. Az a 14 "boldog" egyház. Tehát van egy dupla szegregáció; egyfelől, mintha az egyházi iskolákat érné egy pozitív diszkrimináció, de csak azokat, akiket a jobboldalmi parlament az Országgyűlésben a jobb keze mellé ültetett. Holott a keresztény vallásban nem a földi helytartó, hanem az Úr dolga, hogy az ítélet napján a jobbjára ültesse a jókat és a baljára a rosszakat.

- Hoffmann Rózsa azt állítja, hiába az alternatív módszerek, a társadalmi elvárás az, hogy térjünk vissza a régi hagyományokhoz, még ha nem is tudni, pontosan mit ért ezen.
- Azt sem tudni, mit ért társadalmon.

- Mégis a társadalmi igénnyel magyarázza az oktatás büntetés-alapú, tekintélyelvű rendszerbe terelését. Ez nem valós érv?
- De, csakhogy mint minden ilyen társadalmi követelés, ez is úgy fogalmazódik meg, hogy a másiktól elvárják, de én ússzam meg. És egyértelműen ott van a zászlón az is, hogy a célunk a középosztály megerősítése. Sőt, néha már azt is bátorkodnak mondani, hogy a történelmi középosztály megerősítése. Nem tudom, honnan veszik ezt, meg hogy mit értenek alatta, de baromi jól hangzik. De tényleg van ilyen szigorúságot megjelenítő követelés; azoké, akik mentesek szeretnének lenni ezektől a gyerekektől.

Biztos, hogy nem könnyű a pedagógusnak egy olyan osztályban órát tartani, ahol a jól motivált, odahaza továbbtanulásra felkészített gyerekek együtt vannak olyanokkal, akiknek a motiváltsága minimális. Biztosan kézenfekvő válasz erre, hogy jó lenne ezektől a gyerekektől megszabadulni. Így itt a pedagógustársadalom elfáradván a problémák sűrűjében, és beleégvén azokba az oktatáspolitikai ide-odákba, amik az elmúlt húsz évet jellemezték - néhány példaértékű kivételtől eltekintve - feladta az integrált nevelés elvét. És ehhez támogatást kapott a települések középosztályától.

- Most pedig a kormánytól.
- A kormányzat az értékes szavazóbázis megnyerése érdekében bevállalta ezt. Egy dologgal azonban nem számoltak: hogy ezzel genetikusan kódolják a társadalmi katasztrófát. Mondhatja az államtitkár asszony, hogy az esélyegyenlőség a kormányzati politika központja, csak éppen az intézkedések nem ezt szolgálják. Mert a buktatás, az évismétlés forszírozása, a kicsapatás lehetősége, a tankötelezettségi kor leszállítása, a Híd-program, a szakképzés műhelyközpontúvá tétele, inasoktatássá silányítása - mind a felelősség alóli kibúvás. És nem hagynak visszautat sem.

Ilyen pedig még nem volt, mert a '60-as években a szakmunkás tanuló gyerek, ha benőtt a feje-lágya, vagy megnősült, vagy férjhez ment és rájött, hogy a karrierjéhez, a létező munkaerőpiacon való elhelyezkedéséhez, vagy akár csak a jogosítvány megszerzéséhez tovább kell tanulnia, be tudta pótolni a dolgozók gimnáziumában. Most Híd-program van, ami egy olyan híd, ahonnan, mint a Margit-szigeti lejárón, csak lefelé lehet menni, az érettségi felé nem. S míg eljutnak majd az Árpád-hídi följáróig, addig ezek a gyerekek szépen elvesznek a Margit-szigeti dzsungelben. És ha elmaradnak, nem fognak gondot okozni a társadalomnak - gondolják a percemberkék a kormányzatban.

- Nem éppen ezek a gyerekek szorulnak majd szociális ellátásra felnőttként?
- Jó, a dolognak van egy ilyen hátulütője is. De majd Hegedüs Zsuzsa asszony felszólítására kapnak meleget, meg forró teát. Komolyra fordítva: vélhetően az történik majd, hogy más ellátórendszereknek kell rajtuk segíteni, hogy életben maradjanak. Ha az életben tartásra van egyáltalán politikai szándék. Csakhogy néhány fővárosi kerület hajléktalanpolitikája nem feltétlenül arról tanúskodik, hogy a társadalom peremére szoruló emberek életben tartásáért működnének ma az ellátórendszerek.

Nem akarom cinizmussal vádolni az adott kerület polgármesterét, és populista sem akarok lenni, de megkérdezném, hogy a végtörlesztésben megspórolt pénzéből vajon mennyit juttatott a hajléktalanoknak. Azt csinál a nyert pénzével, amit akar. De én komolyan nem tudom, mit csináltak tegnap éjjel a hajléktalanok a VIII. kerületben.

- S mit fognak az elkövetkező napokban...
- Erre mondom, hogy percemberkék. Mert, ha egyszer valakit már a társadalom peremére szorítanak, esélye sem lesz, hogy annyi tudása legyen, amennyivel meg tudna kapaszkodni a társadalomban. S gondolom, hogy a 16 évesen, a szakképzésből közismeretei tárgyak, tehát általános műveltség nélkül kibocsátott fiatalok is csak ideig-óráig fognak ellavírozni. Mert a számítástechnikához nem értenek, nyelvet nem beszélnek, így tíz éven belül egy európai munkapiacon, ami azért rengeteg lehetőséget adhatna nekik, minimális esélyük sem lesz. Olyan emberi, társadalmi drámák vannak az iskolaügy mögött, amelyeket a fűnyíróelvű politikai intézkedésekkel nem lehet megoldani.

- Sokkal inkább fokozni?
- Hát, fokozni azt lehet. Az emberi elme, az emberi személyiség, a közösségek nem fűnyíróelven működnek. És itt van a kormány tévedése, történelmi felelőssége is: nem tudom, hogy butaságból vagy rosszindulatból, de mintha tökéletesen elfeledték volna a létező szocializmus kegyetlen kalandjának tapasztalatait. A rendszerváltás majdnem 25 évvel ezelőtt arról szólt, hogy a rossz állami önkényuralmat fel kell váltani egy demokratikus berendezkedéssel. Ezt nagyon sokáig mindenki így gondolta, erre most azt mondják ezek az urak, hogy nem az volt a baj, hogy egy egyeduralmat megszerző állam irányította az egész intézményrendszert, hanem, hogy azok rossz fiúk voltak, ha pedig mi, jó fiúk/lányok irányítjuk, akkor jó lesz.

A megannyi hiányra forgatott struktúra - s nem emberi jóság vagy rosszaság - formálta pokollá a létezett szocializmus utópiáját. Az új fiúk/lányok messianisztikus hite önmagukban ezúttal is egy óriási történelmi tévedés, butaság. Nem érdemes hatalmi gőggel azt mondani, hogy mi a jók, az Úr kiválasztott elitje vagyunk. Ilyen nincs. Ez egy akkora hübrisz, - ami a görög tragédiaelmélet kiindulópontja és vagy benne lesz a Nat-ban, vagy nem -, hogy amikor ezt a keserves tanulságot megélik, nekik is nagyon rossz lesz, de nekünk még rosszabb, mert ezalatt törnek-zúznak, amit csak érnek.

Biró Marianna, Molnár Richard / Népszava