Ferge Zsuzsa

Népszabadság - Bánhalmi János

- Az „érzéketlen és könyörtelen” IMF több állásfoglalásban is kitér arra, hogy a

legsérülékenyebb társadalmi csoportokat nem szabad engedni tovább süllyedni. 

- Az IMF visszatérő igénye, hogy legyen társadalmi eleme is a javasolt gazdasági

lépéseknek, hogy forduljon figyelem a szegényekre is. Nem követeli, legföljebb elméletibb

háttérdokumentumokban javasolja, hogy legyen hatékonyabb és méltányosabb

adórendszer. A nekünk szóló dokumentumokban a szokásos javaslatok – a költségvetési

konszolidáció – mellett üzletbarátabb, semlegesebb, kevésbé ad hoc politikát igényelnének

. Nem javasolják, hogy legyen ingatlanadó, csökkenjenek a nyugdíjak, csökkenjen a

családi pótlék. De azt igen, hogy az ország „a kiadások racionalizálása közben biztosítson

megfelelő támogatást a társadalom sebezhető csoportjai számára”. A szombaton Tokióban

kezdődött IMF-Világbank közös éves gyűlést előkészítő dokumentumban azt olvassuk, már két éve megállapodtak több nagy nemzetközi szervezettel abban, hogy a munkahelyteremtést és alacsony

inflációt a fenntartható költségvetéssel együtt teszik kulcsfontosságú céllá, és kidolgozzák

a fenntartható makrogazdasági politikákkal összeférő szociális minimum fogalmát. Tehát

mindaz, amiről a kormány az újságok hátlapján beszél IMF-követelményekként – nem

léteznek. Most éppen kétszázmillió forintot költöttünk az általunk kreált hazugságok

cáfolatára. Valószínűleg egy lassú fordulat történik. A Világbank logója megváltozott, neve

alá felirat került: „Egy szegénységmentes világért”. Az intézmény Szöulban született új

vezetője orvos, évekig a legszegényebb országokban terjesztett egészségügyi

programokat, most pedig a korábbinál sokkal több energiát fordítanak a szegénység

leküzdésére. Csodát nem várok, de azért megszívlelendő, hogy a Világbank mellett most

már az IMF is hozzáteszi a megszorítócsomagokhoz, hogy „vigyázz a legsebezhetőbbekre”.

- Az IMF-et elutasító Magyarországon az újabb megszorítások viszont éppen a

legkiszolgáltatottabbakat sújtják.

- Nem csak az a baj, hogy a kormányzat megtévesztő követeléseket ad az IMF szájába,

hanem az is, hogy egy tényleg új társadalmi igényről tökéletesen hallgat. Ebben segít neki,

hogy az itthoni gazdasági szakértők zöme sem látszik észrevenni a világ

közgazdaságtudományában az irányváltást. A „chicagói neoliberális iskola” halkabb,

Nobel-díjas vezető közgazdászai közel tíz éve arról beszélnek, hogy a közgazdaságtan

nem szólhat csak a gazdasági növekedésről és profitról, mert társadalom is van, emberek

is vannak, és az egyenlőtlenségek kártékonyak. A szakirodalom átalakult, de sok magyar

szakember és tanácsadó ezeket még nem vette észre. A szegények viszont igen.

- Az újabb Matolcsy-csomagot értékelő banki elemzők csalódottságuknak adtak hangot,

mert a szociális kiadásokban nagyobb vágást reméltek. Feltehetően ők is azt gondolják,

hogy a segélyekből tűrhetően meg lehet élni. Miért ennyire erős ez a legenda?

- A tudatlanság nagyon sokoldalú. A GDP-hez viszonyítva a szociális kiadások aránya

Magyarországon az európai átlag alatt van, ma még inkább, mint két évvel ezelőtt.

Az utolsó Matolcsy-csomagot dicsérő szakértőknek fogalmuk sincs arról, hogy a

társadalmi hatásokat illetően miről beszélnek, mert fogalmuk nincs arról, hogy mit jelent a

szegénység. De nincsenek egyedül, mert a kormányzatban is nagyon kevesen tudják, mit

jelent a szegénység, és aki tudja, például Balog Zoltán, aki közelről ismeri ezt a világot,

átalakult. A szegénység ma már olyan mértékig csak az egyén felelőssége, hogy mindenki

leveszi a kezét a rászorulókról, még az is, akinek egyébként az elvi hitvallásához

hozzátartozik a szegények segítése. A magyar kereszténydemokrácia elképesztően távol

van a nyugati kereszténydemokrácia elveitől és gyakorlatától. A szegények nem tartoznak

már a társadalmi közösséghez. Olyan társadalmon kívüli emberekről van szó, akikkel

szemben nekünk már felelősségünk nincs.

- Megszűnt az interakció a társadalom csoportjai között?

- Akkor lesz interakció, hogyha a feszültségek így vagy úgy a tettlegességig fajulnak.

Politikatudományi kutatók vizsgálják, hogy mi történik, ha a társadalmi szakadékok

túlságosan nagyok. Akkor vagy polgárháború várható, vagy a demokrácia összeomlása.

Egyszer szembekerülünk azokkal, akiket ma nem akarunk látni sem. A látni sem akarás

nem új jelenség. Már az átkosban gyakorlat volt, hogy a fogyatékkal élőket vagy a

pszichiátriai betegeket Budapestről jó távolra, Szentgotthárdra telepítették, hogy ne kelljen

őket látni. Mindez az utolsó két évben mérhetetlenül felerősödött. Olyan gettósodás zajlik,

ami eddig nem volt, tudatos erőfeszítések történnek a városokban, hogy

megszabaduljanak a cigányoktól és a szegényektől. A koldusok kitiltása a közterületről

szintén arról szól, hogy nem akarjuk látni őket.

- Mi történik akkor, ha a kiszorított tömeg eléri azt a nagyságot, hogy már nem lehet hova

szorítani őket?

- A tudománynak kevés az eszköze az ilyenfajta víziókhoz. Az irodalomé nagyobb, ezt a

jövőt írta meg Spiró a Feleségversenyben. Már most is nagyon nagy a baj, de még

sokkal-sokkal nagyobb is lehet. Erről a nemzeti együttműködés kormánya egyszeren nem

akar tudomást venni.

- Egy szociális munkás mondta, hogy azt látja, hogy ebben a kiszolgáltatottságban nem

a szolidaritás nő a legkiszolgáltatottabbak között, hanem a gyűlölet egymás ellen. Ki kap

négyórás közmunkát, ki kap hatórást, kinek jut hatvannapos munkaviszony, kinek jut hat

hónapos munkaviszony. Ez új jelenség?

- Addig sikeres a hatalom, amíg így van. Mindenkit mindenkivel szembeállítani – ez olyan

régi, mint amilyen régi maga az állam. Ebben a megosztó politikában különösen nagy

szerepe van annak, hogy Magyarországon az emberek – más országokkal ellentétben –

önösebbek, individualistábbak. Ennek a szolidaritáshiánynak múltja van, ami lehet, hogy

összefügg a Kádár-rendszer politikájával. Akkor sokan boldogultak valahogy

Magyarországon, de nagyon kevesen úgy, hogy a boldogulás érdekében össze kellett

volna valakivel fogniuk. A piacgazdaság szelleme erre ráerősített. Mostanra nemcsak azt

sikerült elérni, hogy a nem szegények szembeforduljanak a szegényekkel, hanem azt is,

hogy a szegények különböző csoportjai szembeforduljanak egymással. Egy hír szerint a

debreceni polgármester arra kényszerítette a közmunkásokat, hogy menjenek ki a

Nagyerdőbe, és kutassák fel, hova rejtették el télire a hajléktalanok a kis takarójukat meg

valami meleg ruhát, és ezt dobják a kukába. Ott könyörgött a hajléktalan az alkalmasint

diplomás közmunkás pedagógusnak, hogy ne vigye el a mentő rongyait. Ahelyett, hogy

hajlékot próbálnánk csinálni, a hajléktalanokat megfagyásra ítéljük. Ráadásul ahhoz, hogy

a vesztest a még nagyobb vesztessel így szembeállítsák, ahhoz tényleg gonosz fantázia

kell.

- Tényleg vissza lehet élni a segélyekkel, ami miatt a segélyplafont be akarják vezetni?

- 300 ezer olyan ember van, aki nem foglalkoztatott és semmilyen ellátást nem kap. Hogy

ők miből élnek, borzasztó nehéz kitalálni. Könnyű azt mondani, hogy a feketegazdaságból,

de a feketegazdaság lehetőségei leszűkültek. Azelőtt a feketemunkások többsége

átlagosan 15 ezer forintot keresett havonta, nagyon kevesen voltak, akik ennél sokkal

többet. De sok ilyen lehetőséget – csiga- vagy növénygyűjtést – a nagyobb vállalkozók

érdekében betiltottak. Ami a segélycsalásokat illeti, nincs olyan rendszer, amelyben ne

lennének csalások. Az angolok például nagyon részletesen mérik a segélycsalásokat:

találnak 1-2 százalékot, akik ezredannyit lopnak az államtól, mint a magas jövedelmű

adócsalók. Magyarországon próbáltunk részletes vizsgálatokat csinálni a szegény

kistérségekben, és nagyon kevés a csalási lehetőség.

- Lehet-e úgy kiadást csökkenteni, hogy a sérülékeny csoportok ne sérüljenek tovább?

- Sok közgazdász mondja már, hogy az egykulcsos adó elfogadhatatlan, és „nyugaton”

okkal nem létezik. Semmit nem hozott be várt előnyeiből, de költséges károkat okozott

például. Az ingatlanadónak is található lenne olyan formája, amely a szegényebbeket nem

sújtaná. Ezekből sok százmilliárd bejönne. A meglepő az, hogy e megoldásokat milyen

magától értetődő természetességgel veti el a kormány, holott mindkettő hatékonyabb és

igazságosabb, mint a sorra kivetett adók, a forgalmi adóról már nem is beszélve.

- Az állam a szocializmusban sem akart a valóságról képet kapni. Akkor a szociológia

kis műhelyekbe szerveződve kutatta ezt a valóságot, ezért nagyon sok adatunk van

abból az időből. Most is vannak olyan műhelyek, amelyek fel akarják tárni azokat a

társadalmi folyamatokat, amelyeket az állam eltitkolni szeretne?

- Elég adat sosem volt, csak most annál is kevesebb. Mégis, vannak próbálkozások.

Nemrég volt Szabó Máté ombudsman hivatalában egy konferencia arról, hogy –

a meglévő kutatások szerint – milyenfajta jogokat sért, milyen gazdasági kárt okoz és

mennyi megalázást jelent a közmunka. Sajnos, sok szükséges kutatásra nem volt pénz.

De van a pénzhiányon túl is akadály. Az egyik a kritikai vagy rossz hírt jelző információk

továbbadásától való félelem. Már nagy szakmai levelezőlistákon is érzékelhető a

szorongás: megírják, hogy nem merik megírni hol a véleményüket, hol a tényeket. Ez

általánosabb, mint a Kádár-korszak utolsó két évtizedében. A másik, hogy a műhelyek

eljutnak-e a széles nyilvánossághoz. Aki csak a Magyar Nemzetet olvassa és a

köztelevíziót hallgatja, egyszerűen nem tudhat arról, hogy az IMF mit akar.

- De azt ők is érzik, hogy az infláció magas, hogy a jövedelmük értéke csökken. Azt is

érzik, hogy ha kikerülnek a munkaerőpiacról, akkor nem kapnak ellátást.

Az egészségügy leépülését azok is érzik, akik Magyar Nemzetet olvasnak.

- Fontos kérdés, és nincs rá válaszom. Egyre több társadalmi csoport érzékeli, hogy

megalázzák, megsértik. Nemcsak a munkanélküliek és a segélyplafonos szegények,

hanem az orvosok, a pedagógusok, a közalkalmazottak egy része, és így tovább.

A kérdés az, hogy ezek a megalázások, megszégyenítések, az ígéretek be nem tartása

mikor tudatosulnak ezekben a csoportokban. A baloldali kritikákra összezár a Fidesz.

A civil társadalom eleve gyenge Magyarországon. Az aláírásoknak semmilyen hatásuk

nincs, egyébként is ugyanaz az ötszáz ember tiltakozik a hepatitis elleni gyógyszer be

nem fogadása, mint a segélyplafon miatt. Az október 23-i tüntetéseken lehet, hogy

tízezren lesznek, lehet, hogy 270 ezren, mindegy.

- Ugyanakkor feltűntek olyan csoportok, mint a Város Mindenkiért mozgalom, amely

több pert is indított a szegények jogait sértő önkormányzatokkal szemben. Születtek

olyan bírói döntések, amelyek nem a hatalmat szolgálták ki. Szabó Máté aktívan vizsgál

alkotmányossági problémákat például a közmunkával kapcsolatban. Mindez nem ad

okot a reményre?

- Ezek valóban mind reményt keltő események, beleértve még azt is, hogy két időközi

választáson megverték a Fideszt. Fontos, hogy vannak bírók, akik merik a szabályokat

betartani, még ha tudják is, hogy politikai érdeket sértenek. Szabó Máté vállalásai

fantasztikusak, de sajnos csak márciusig tart a megbízatása. És valóban, mintha a

civilség szeretne megmutatkozni, mintha mindannak ellenére, amit mondunk, a félelmek

ellenére is, sokan nem akarnak némák lenni. Miközben a demokrácia intézményei

elsorvadnak, civilként mégiscsak tanuljuk ezt a demokráciát. Ha más nincs, akkor

vessük ebbe a reményünket, mert valószínűleg ez az egyetlen igazi kiút.

- Amikor egy évvel ezelőtt beszélgettünk, az volt a véleménye, hogy rosszabb már

nem lehet. Most mintha nem merné ugyanezt kijelenteni.

- Nem, meg kellett tanulnunk, hogy a lehetetlen határai folyamatosan tágulnak. Tegnap

még elképzelhetetlen volt, hogy a miniszterelnök a turul jegyében áldja meg az országot,

amely legendában ő maga sem hisz. Mindennap ér valamilyen meglepetés a

szélsőjobbnak tett engedményekkel. Ha nem történik valami, akkor óhatatlanul megyünk

tovább a szakadék felé, és egy ponton a rendőrállam fegyverei is megjelennek.