Papp József

// 2011 // dec // 08 Címkék:Orbán Viktor, gazdaságpolitika, szabadságharc, Európai Unió

Magánnyugdíjpénztárak államosítása, egykulcsos adó, különadók végtörlesztés, Széll Kálmán-terv, Új Széchenyi-terv, Növekedési terv, leminősítés, újabb egyezmény az IMF-el - ezek voltak eddig a "gazdasági szabadságharc" ütközetei. Mibe került mostanáig a háború?

Viszlát, hitel, jó reggelt, recesszió!László Géza cikke a hitelösszeroppanásról

Ránk dől-e a hanyatló Nyugat?Deák András cikke a gazdaságpolitikáról

Az Orbán-kormány - mint hírlik - létrehoz egy olyan hivatalt, amely leginkább az egykori tervhivatalra hajaz. Az etatizmus eddig is áthatotta a kormányzást, még az elnevezések is árulkodóak:  Új (és régi) Széchenyi-terv, Széll Kálmán-terv, stb.  A legfrissebb projekt a Növekedési terv, amelynek célja megmondani, melyik ágazatban és kinek kell beruházni annak érdekében, hogy végre beinduljon a "növekedés motorja".

Ez az akció is beleillik a kormányváltás óta eltelt időszak nagy dérrel-dúrral beharangozott, növekedést ugyan nem hozó (valójában csak a "nemzeti" burzsoázia kiépítését szolgáló), viszont annál nagyobb károkat okozó kormányzati intézkedéseinek a sorába. De ha csak annyi haszna lenne, hogy feláll egy olyan hivatal, amely szimulálja a tervekben elérni kívánt célok következményeit, akkor még akár   üdvözölhetnénk is egy ilyen törekvést. Az eddig eltelt másfél évben a lázas törvénykezés közben ugyanis nem maradt idő hatástanulmányok elkészíttetésére. Vajon azok a képviselők, akik egyéni beterjesztéseikkel rapid módon egyik napról a másikra megváltoztatják életfeltételeinket, milyen szimulációk, milyen hatásvizsgálatok alapján fogalmazzák meg javaslataikat? Az, hogy ilyenek nem készülnek, az egészen biztos.

Ha modellezték volna például az egykulcsos adó bevezetésének következményeit, akkor szembesültek volna azzal, milyen hatással van mindez a duális magyar gazdaságra. A magas termelékenységű multinacionális vállalatok által előállított GDP eleve kicsi adótartalma tovább csökkent, mivel alkalmazottainak a magyar átlagot jóval meghaladó bruttó bére után az szja jelentősen mérséklődött. Ezzel szemben a hazai kkv-szektor által megtermelt GDP magas adótartalma -  amely az alacsony termelékenység mellett azért is olyan nagy, mert a nemzetközi vállalatok gyakorlatilag csak a munkabérek utáni adót és járulékot fizetik meg, emiatt a teljesítőképességéhez képest a hazai kkv-szektort túlságosan magas adókkal kell terhelni  -  tovább nőtt, mivel azokban a kereseti tartományokban, amelyeket ez a szektor fizetni tud, csökkent a nettó bér és nőtt a személyijövedelemadó-terhelés. Az egykulcsos adó tovább fokozta a kkv-szektor gúzsba kötöttségét, aminek a megszüntetése a fenntartható növekedés beindulásának elemi feltétele. Amikor szembesültek azzal, hogy a kkv-szektorban csökkennek a keresetek az egykulcsos adó bevezetésével, a "hibát" a minimálbér megemelésével, az  elvárt nettóbér növekmény előírásával és a bérkompenzáció abszurd intézményének a bevetésével igyekeznek korrigálni. Homokba dugva a fejüket, nem akarják tudomásul venni azt, hogy a kkv-szektor jelentős része eddig sem tudta kitermelni a bérek terheit, csak adócsalással, a bejelentetten kívül zsebbe fizetett bérekkel képes egyről a kettőre jutni. 

Ha végeztek volna szimulációkat, akkor tisztában lennének azzal is, hogy az importalkatrészeket összeszerelő ágazatok (amelyeknek ráadásul még gáláns támogatásokkal és adókedvezményekkel is kedveskednek, folytatva az elődök - Kóka gumiabroncsos sajtótájékoztatójával olyan  jól fémjelezhető - káros beruházásösztönzési gyakorlatát) exportja több adóbevételhez (áfa, osztalékadó) juttatja pl. a német költségvetést, mint a magyart (bérek terhei). Akkor tudnák azt is, hogy a végre örvendetes módón jelentős többletet mutató kereskedelmi mérleg a büdzsé számára nem feltétlenül jó hír, hiszen a lecsökkent volumenű import nem kompenzálja a növekvő export miatti áfaveszteségeket. (Egyébként is csak akkor tudná, ha az import teljes egészében a végső fogyasztást szolgálná. Az import jelentős részét azonban éppen az exportágazatok használják fel.) Ráadásul ebben a félgyarmati struktúrában, ha van az ilyen típusú, kizárólag exportra termelő multinacionális vállalatoknak magyarországi beszállítója, akkor az exportőrök akár még nettóáfa-visszaigénylő pozícióba is kerülhetnek. Pitti Zoltán remek tanulmánya  szerint a globalizációba történő kedvezőtlen beágyazódás miatt évente 1500 milliárd forint áfahiány éri a költségvetést.

Ha ezzel tisztában lennének, nem hajbókolnának az autógyári befektetők előtt, és nem büszkélkednének azzal, hogy a horribilis támogatásokért és adókedvezményekért cserébe ezek a kedvezményezettek milyen nagyvonalúan szponzorálják a magyar futballt. A leküzdhetetlenül újratermelődő költségvetési deficit egyik oka éppen az, hogy a gazdasági növekedés forrását az utóbbi években kizárólag ezeknek az ágazatoknak az exportja jelentette, amely azonban adóbevételi többletet nem generált. 

Ha valóban szimulálnák a magyar gazdaság mélyrétegeiben végbemenő folyamatokat, és tanulmányoznák a globalizációra adott helyes válaszokat, akkor tudnák azt is, hogy külföldi beruházásokat csak akkor érdemes támogatni és adókedvezményekben részesíteni, ha magyar anyagok feldolgozására, Magyarországon előállított alkatrészek összeszerelésére, magyar innovációk megvalósítására irányulnak. Nem ártana ismerni a jó példákat is, például azt, hogy a világhírű francia President sajt 99 százalékban Lengyelországban készül, lengyel alapanyagokból.

Ha a végtörlesztés minden következményét sorra vették volna, és nem csak arra koncentrálnak, hogyan lehet a nyugati bankokat kiűzni és a hazai tulajdonúakat állami befolyás alá vonni, akkor most nem állnánk a tönk szélén, és nem kellene az IMF után kuncsorogni. És akkor nem hoztak volna olyan meghökkentő intézkedést sem, amely lehetővé teszi a munkáltatónak akár hét és fél millió forint adómentes kifizetését a dolgozó végtörlesztésére. Túl nagy a kísértés a vállalkozók számára, hogy előrehozzanak olyan jövőbeli kifizetéseket, amelyeket egyébként  leadózva vennének ki. Ki tudja, mekkora összegek jönnek elő, de az biztos, hogy a hiányzó jövedelemadó csapás lesz a következő évek költségvetésére nézve.

Pedig a kétharmados többséggel, ha valóban a közjót szolgálták volna, és nem kezdenek háborúskodásba, tényleg évtizedekre bebetonozhatták volna magukat, ha higgadtan elemezve az előző kurzusok okozta válsághelyzetet, a piacgazdaság logikájának megfelelő válaszokat fogalmaznak meg, és nem csak az azonnali totális zsákmányszerzés lehetőségeinek a kiterjesztésére koncentrálnak. Ha elemezték volna azt, hogy mi is a baj  az eladósodottsággal, akkor most nem lennénk bóvli ország, és nem kellene a felelősség elkendőzésére spekulánsok Magyarország elleni támadásait vizionálni. Magyarázatra szorul ugyanis az, hogy a hozzánk hasonlóan a GDP nyolcvan százalékában eladósodott német állam kamatkiadásaihoz képest miért kell nekünk már régóta kétszeres kamatszinten finanszírozni az államadósságot. Míg Németországban a kamatszolgálat a GDP-nek csupán két százalékát emészti fel, addig nekünk több mint négy százalékot kell erre a célra fordítani, feláldozva ezzel a növekedés lehetséges forrásait.

Ha tanulmányozták volna azt, hogy eladósodásunk még a másik három visegrádi ország átlagához képest is magas kamatterhek mellett történt, akkor rájöhettek volna, hogy ha csak arra vigyáznak, hogy a kamatfelárak alacsony szinten legyenek és a forint árfolyama stabil maradjon, akkor annyi többletkiadást takaríthattak volna meg, hogy nem kellett volna különadókat kivetni, sőt az egykulcsos adó "light" verzióját tényleg be is vezethették volna. Az elmúlt években évi átlagban 200-250 milliárd forint többletköltségbe került az adófizetőknek az, hogy a visegrádi országok átlagához képest is jóval magasabb kamatszinten kellett finanszírozni a növekvő államadósságot. A háztartásokat és a vállalkozásokat sújtó többletterhek is legalább ekkora összegre rúgnak évente, a forint árfolyamveszteségéről nem is beszélve. Évi hat-hétszáz milliárd forintot lehetett volna megtakarítani olyan hiteles gazdaságpolitikával, amelyet például Csehország, Lengyelország és Szlovákia jobbközép (polgári) kormányai folytattak az elmúlt időszakban. Meg lehetett volna csinálni! Ez a gazdaságban maradó forrás beindíthatott volna egy - talán igencsak mérsékelt, de mégis stabil és - fenntartható növekedést.

Ha csak annyit tesznek, hogy a kamatfelárak letörésére koncentrálnak, határozott, de brutális megszorítás nélküli kiadáscsökkentést hajtanak végre (pl. az államnak a nemzeti burzsoázia kiépítését célzó gazdasági szerepvállalását korlátozva), és csendben terelgetik az országot a maastrichti kritériumok teljesülése felé, akkor most nem kellene megszégyenülten feladni az adósság elleni háborút, amely kommunikációjuk vezérmotívumát képezte, és amellyel kapcsolatban még a kormány eddigi teljesítményére egyáltalán nem ellenségesen tekintő elemző is felveti az alkalmatlanság kérdését. Hát igen, ha nem csak azt látták volna a maastrichti kritériumokban, hogy azok teljesülése majd korlátozza "szabadságunkat", akkor most nem kellene sértődötten hivalkodni azzal, hogy de hiszen azon hét tagország között vagyunk, akik a három százalék alatti deficitcélt tartani tudják.

Ráadásul az is megérne egy misét, milyen áron tudjuk tartani ezt a célt a magán-nyugdíjpénztári vagyon beáldozásával, de az is, hogy jövőre képesek leszünk-e rá. Önbecsapás ugyanis erre hivatkozni, miközben a kamat- és árfolyam-kritériumok tekintetében a legrosszabbak között vagyunk, de az államadósság rátáját és az inflációt illetően sem állunk jól. Így soha nem lesz eurónk, nemhogy 2020 után majd "valamikor". Az öt maastrichti kritériumnak ugyanis együttesen kell  teljesülnie. Az euró válsága pontosan azért következett be, mert az eurózónába bekerülhettek olyan országok, amelyek fényévnyire voltak a feltételek teljesülésétől, de a "magországok" sem érezték maguk számára kötelezőnek azok betartását.
Mit nem adnék azért, hogy olyan Magyarországon élhessek, ahol minimális az infláció, alacsonyak a kamatok, stabil az árfolyam, ahol az állam csak addig nyújtózkodhat, ameddig a takarója ér, és nem sarcolnak újabb és újabb pótadókkal azért, hogy a kormány adósságszolgálati kötelezettségét teljesíthesse! Még azt sem bánnám, sőt örülnék, ha az Európai Bizottság - csökkentve az ország szuverenitását - vastagon beleszólna a költségvetésünkbe. Sokan vannak, akik így gondolkodnak: ezeknek a választópolgároknak a szimpátiáját kellett volna megszerezni, illetve megtartani, akkor új alkotmány és választási törvény nélkül is több cikluson keresztül hatalomban maradhattak volna.

Ehelyett a hatalom totális kiépítésére koncentráló törvénykezéssel, a dilettáns és blöffnek bizonyuló gazdaságpolitikai intézkedésekkel sikerült nem csupán a kamatfelárakat elviselhetetlen magasságokba emelni, és egyúttal a forint árfolyamát is vészesen gyengíteni, hanem egyszersmind a gondolkodó állampolgárok növekvő haragját is kiváltani, akik között napról napra egyre többen vetik fel a felelősség kérdését a miatt, mert megtakarításuk és vagyonuk drasztikus értékvesztésére egyre nagyobb az esély, főleg, ha tovább folytatódik a valóság semmibevételén alapuló, kiszámíthatatlan, piacellenes lépések sorozatában megnyilvánuló önsorsrontó hadakozás.