Az európai szélsőjobboldali pártok közül az utóbbi időben többen is elutasították a Jobbikkal való együttműködést. Legutóbb a Svéd Demokraták nevű szervezet kosarazta ki a Jobbikot, antiszemitizmusa és Izrael-ellenessége miatt. A svéd párt indoklása szerint „nem működünk együtt a Jobbikkal, mert túlságosan különböznek tőlünk. Izrael-ellenesek, antiszemiták. Mi azokkal az új nemzeti pártokkal állunk szövetségben, akik elismerik a militáns iszlám veszélyét, akik semmilyen szempontból nem rasszisták, és akik arra törekednek, hogy a nemzetek demokratikus keretek között megerősíthessék a saját kultúrájukat (…) Sok ilyen párt van Európában, de a Jobbik nincs ezek között”.

Nyugat- és Észak-Európában a szélsőjobboldali jelző tartalma lassan kicserélődik, és az irányzathoz sorolható/sorolt pártok átalakuláson mennek keresztül. (Némely esetben magának a „szélsőjobboldali” terminusnak a használata is kérdéses. Például a Holland Szabadságpárt programja a bevándorlás-ellenességet leszámítva liberális, sőt kifejezetten libertariánus elveken nyugszik: a párt az egyéni szabadságjogok és a piaci szabadság védelmét helyezi a középpontba).

A nyugat- és észak-európai szélsőjobboldal azon része, amelyik tartósan parlamenti erővé kíván válni, egyre kevésbé vállalja a közös vonásokat a két világháború közötti fasisztoid, illetve nemzetiszocialista pártokkal, mozgalmakkal. Geert Wilders Szabadságpártja nem utóda Anton Mussert harmincas évekbeli Holland Nemzetiszocialista Mozgalmának. Hans-Christian Strache Szabadságpártja távol áll Seyss-Inquart osztrák náci pártjától. Nick Griffin Brit Nemzeti Pártja pedig egyre messzebb kerül Oswald Mosley Brit Fasiszta Uniójának örökségétől. De kétségtelenül Gianfranco Fini ment a legmesszebbre, aki a neofasizmustól (Olasz Társadalmi Mozgalom) idővel a jobbközép konzervativizmusig (Nemzeti Szövetség, illetve a Szabadság Háza) jutott el.

Az olyan pártok, mint az Osztrák és a Holland Szabadságpárt, a Svájci Néppárt, a Dán Néppárt vagy a Svéd Demokraták, nem támadják sem a parlamentarizmust, sem a demokráciát, sem a piacgazdaságot, ugyanakkor élesen bírálják a hagyományos politikai elitek egyezkedését. Ezek a pártok abból profitálnak, hogy a gazdasági, társadalmi változások – így az olcsó külföldi munkaerő áramlása – miatt magát fenyegetettnek érző „kisember” pártjaként tüntetik fel magukat.

Nem a „faj”, hanem a kultúra alapján fogalmazzák meg a közösséget, és ennek alapján hangoztatják a zsidó-keresztény kultúrkör értékeinek védelmét, amelyet szerintük a politikai korrektség és a kulturális relativizmus maszkja mögé bújó „militáns iszlám” fenyeget.

Nem a zsidóság, hanem a bevándorlók, különösen a muszlimok állnak az új típusú szélsőségesek célkeresztjében. Mára a „kemény” euroszkepticizmus mellett elsősorban a muszlimellenesség jelenti a közös nevezőt az új típusú nyugati és északi szélsőségesek között. A 2001-es New York-i, a 2004-es madridi és a 2005-ös londoni terrortámadások alapot adtak a „militáns iszlámtól” való félelemhez. Ehhez képest nem meglepő, hogy az Iránnal rokonszenvező, és lépten-nyomon „Izraelező” Jobbik fagyos fogadtatásra talált a nyugati és északi szélsőséges pártok körében.

Magyarországon a szélsőjobboldal egyik ismertetőjele az antiszemitizmus, illetve az Izrael-ellenesség. A nyugati és északi „testvérpártok” (?) némelyike viszont kifejezetten az Izrael-barátságban „utazik”. A Dán Néppárt és a Holland Szabadságpárt Izrael legelkötelezettebb támogatói közé tartozik. A haideri irányvonallal szakító Hans-Christian Strache, az Osztrák Szabadságpárt vezetője szintén elismerően szólt Izraelről. Még a korábban a Jobbikkal leginkább meleg kapcsolatot ápoló Brit Nemzeti Párt vezére, az antiszemita retorikájáról elhíresült Nick Griffin is megértően nyilatkozott a zsidó állam önvédelmi jogáról a BBC-nek 2009-ben adott interjúban, kifejtve, hogy jogos volt a Gáza elleni katonai akció. A brit pártvezér ezzel kiváltotta a Jobbik neheztelését. Más kérdés, hogy az Izrael-barátságnak ez a válfaja tartalmaz egy kicsavart rasszista logikát: a szimpátia nem Izrael demokratikus és szociális vívmányainak, hanem a Nyugat közel-keleti „végvárának” szól, és a mélyén az implicit arabellenesség húzódik meg.

A nyugati és északi szélsőséges pártok többsége a szabadságjogokra, a piacgazdaságra, a zsidó-keresztény értékrendre hivatkozik – meglehet, ez utóbbi hivatkozás tendenciózus és sablonos. A nyugati és északi szélsőjobboldal piacbarát, kis adó-, kisember-, kistelepülés-, kisvállalkozás- és kis állam-párti, ugyanakkor nagypárt-, nagy szakszervezet- és nagy állam-ellenes, bevándorlás-ellenes, muszlimellenes, ideológiai alapon Amerika-barát, és egyre inkább Izrael-barát.

Order – flickr/keith marshall

A Jobbik ellenben az „ökoszociális piacgazdasággal”, az állami szerepvállalás növelésének követelésével, az Amerika- és Izrael-ellenességgel, a keleti orientáció hangoztatásával, az antiszemita szubkultúrával távol került ettől a körtől.

A Jobbiknak komoly erőfeszítéseket kell tennie önmaga újraidentifikálására, ha a „szalonképes” (?) európai szélsőségesek klubjának tagjává kíván válni. A pártnak újra kell fogalmaznia a nyugati értékekhez, a piacgazdasághoz, a magyar külpolitikához és a nagyhatalmi status quóhoz való viszonyát. S mindenekelőtt el kell szakadnia attól a szubkultúrától (Hatvannégy Vármegye Mozgalom, Betyársereg, futballszurkolók), amelyik lelkes önkéntes aktivistákat és kapcsolatot biztosít a Jobbik számára. A párt parlamenti frakciójának szakpolitikusai (pl. Bödecs Barna, Kepli Lajos, Nyikos László, Varga Géza) valószínűleg tisztában vannak azzal, hogy választást nyerni csak „a középről” szerzett szavazókkal lehet, és az erőszakos, antiszemita, rasszista szubkultúrához való kötődés éppen a középen álló szavazókat taszítja el a párttól. Hogy a szakpolitikai vonal reprezentánsai képesek lesznek-e a párt vezetőségét, és személyesen Vona Gábort megnyerni egy mérsékeltebb, a szakpolitikai kérdésekre koncentráló politikának, az a következő három évben dől majd el.