A posztkommunizmus áldozatainak emléknapja

• Kiss Ádám

2012.02.25., 03:59 Frissítve: ma, 12:55 3434 34

A posztkommunizmus zsarnoksága itt van az átlátszó kommunikációs hadovában, a más véleményektől való rettegésben, a kicsinyességben, az ideológiai maszlag által gúzsba kötött cselekvésképtelenségben, az ön- és közámításban, a kiskapuk, kibúvók keresésében, a pazarló, működésképtelen és javíthatatlan rendszerekben, a csődbe kormányozott Malévban, az ügynökakták megnyitásának leszavazásában.

A kommunizmus áldozatainak emléknapja van ma, a világtörténelem legsikeresebb, egyben legpusztítóbb totalitárius ideológiájának százmilliónyi halottjára, megnyomorítottjára és egyéb kárvallottjára emlékezünk, s benne saját kommunizmusunkra, szocializmusunkra, diktatúráinkra és annak áldozataira.

„A rendszerváltozás után több mint egy évtizednek kellett eltelnie, hogy a poszt-kommunista befolyás a múltunk fölött alapjaiban rendüljön meg” – írta a Jobbklikk az emléknap előestéjén, az épp tíz éve megnyitott Terror Háza létrehozásáról.

Én azonban óvatosan dobálóznék ilyen nagy és veretes szavakkal, éppen azon a héten, mikor a magát továbbra is az antikommunizmus lángpallosú élharcosának beállító, a posztkommunista korszakot átlagban hetente lezáró kormánypárt leszavazta a kommunista állambiztonság ügynökaktáinak nyilvánosságra hozataláról szóló ellenzéki javaslat tárgysorozatba vételét.

Tíz évvel ezelőtt a Terror Háza megnyitása hatalmas lépés volt saját közös kommunista múltunk megismerése és lezárása irányába. Mert a múltunkat csak úgy lehet lezárni, ha megismerjük, bevalljuk, bármennyire is fájdalmas. A felejtés, az elhallgatás csak a felszínen működik, a mélybe zárt tragédiák, titkok és hazugságok, mint elátkozott ház kísértetei, visszajárnak és háborgatják a lakókat. Hogy ez nagyon is így van, bizonyított tény.

Ebből következően az, hogy a Terror Háza után tíz évvel az ügynökakták megnyitásánál még mindig ott tartunk, hogy most épp az a párt kaszálta el az ügynöktörvény sokadik próbálkozását, mely a rendszerváltáskor harcos antikommunizmusával keltett figyelmet, s amelyik a Terror Háza és a mostani emléknap létrehozásával jelentős lépést tett a kommunista múlt lezárása felé. Ez nem pusztán szégyen, de nem más, mint a posztkommunizmus maga.

Könnyű dolog a kommunizmus áldozataira emlékezni, amíg ez alatt az ötvenhat előtti szörnyű események mára jótékony távolba került rémségeire emlékezünk. Márpedig manapság többnyire ez történik: az ÁVH rémtetteiről, a kitelepítésekről, koncepciós perekről, a magyar nép utolsó nagy közös hőstettéről, az 56-os forradalomról, és az utána következő megtorlásokról szól az emlékezés. Könnyű, hiszen ma már kevesen élnek a fontosabb résztvevői közül, rémségei kellően rémületesek és nem utolsó sorban (56-ot és a megtorlásokat kivéve) már a Kádár-rendszer idején sem számítottak tabunak.

Nade mikor fogunk hasonlóképp emlékezni a Kádár-rendszer rémségeire? A hűtő-tévé-kocsi szentháromságra, a biztos munkahelyre, a 3,60-as kenyérre, a balatoni telken töltött nyarak mámorára, a fergeteges LGT-koncertekre, a szabad egyetemre jutásra, a nemzetközi sikereket arató magyar kultúrára, a gazdasági fellendülésre?

És mikor fogunk emlékezni mindennek az árára? A kiüresedett ideológiára, amiben már senki sem hitt, de muszáj volt úgy tennie, a kettős beszéd kötelező kultúrájára, a fölösleges és nevetséges formagyakorlatokra, a kesudió-ügyekre, a  Hazafias Népfront 90 százalék feletti választási győzelmeire, a „csak baj ne legyen elvtársak”-ra, a kapun belüli munkanélküliségre, a hitelekből finanszírozott, felesleges termékeket gyártó gazdaságra, a sufnivilág ordító igénytelenségére, a másképp gondolkodók csendes ellehetetlenítésére, a bazinagy rendőri pofonokra? És persze arra a rengeteg emberre, akiknek a lelkét örökre elrabolták, mikor az ügynöki együttműködési papírt aláíratták velük, és akikről ma sem tudhatjuk, hogy kik voltak, mit akartak, miért és kik csináltak belőlük spiclit.

Amikor majd erre sikerül minél kevesebb torzítással, minél több őszinteséggel, tárgyszerűséggel és nyíltsággal emlékezni, akkor lehet majd arról beszélni, hogy a posztkommunista befolyás a múltunk, sőt a jelenünk és a jövőnk felett is megtört. Addig viszont ennek sajnos az ellenkezője igaz.

Amit Illyés megírt az ötvenes évek kemény diktatúrájának zsarnokságáról, hogy nemcsak a vallató szobákban, nemcsak az éjszakában kiáltó őr szavában van ott, az a gondolatmenet a szocializmus továbbélő szellemével ugyanúgy ma is folytatható. A posztkommunizmus zsarnoksága itt van az átlátszó kommunikációs hadovában, a mást gondolóktól való rettegésben, a kicsinyességben, az ideológiai maszlag által gúzsba kötött cselekvésképtelenségben, az ön- és közámításban, a kiskapuk, kibúvók keresésében, a pazarló, működésképtelen és javíthatatlan rendszerekben, a csődbe kormányozott Malévban, az ügynökakták megnyitásának leszavazásában.

És a posztkommunizmus emberei is itt vannak. Ott ülnek a parlamenti padsorokban, az állami cégekben, a közhivatalokban, sőt még a köztársasági elnöki székben is. Nem csak azok, akik bármilyen tisztséget viseltek az előző rendszerben. És ott vannak még egy csomó máshol, bűntetlen, bocsánatkérés nélküli, titkaikat takargató bűnösök, és bocsánatkérés, elégtétel nélküli, sérelmeiket és titkaikat hordozó áldozatok. Néha – sokszor – mindkettő egy személyben.

Sőt igazából mind azok vagyunk, ennek a nyúlós-ragadós, kicsit édes, kicsit savanyú, de mérgező posztkommunista izének a bűnösei és áldozatai, és még azok is leszünk egy darabig. Főleg, ha továbbra is takargatunk, eltagadunk, hazudozunk, megmagyarázunk, vagy hagyjuk, hogy mások ezt tegyék.

Magunkért is gyújtsunk gyertyát február 25-én.