A Húsvét-szigetek története a Hota Matua törzsfőnök vezette lapita utódok betelepedésével kezdődött. A régészek által lapitáknak nevezett új-guineai nép kr.e. 1000 körül érte el a Fidzsi-szigetet, majd később a Tonga és Szamoa szigeteket.

Leszármazottaik 400 évvel később még keletebbre hajóztak, hogy új földeket keressenek. Úgy vélték a világ tele van szigetekkel, és a „szél felettiek” (polinéz mondás) mindenütt lakatlanok.

A szigeten élők elmesélése szerint elődeik napokon át hajóztak, míg egyszerre csak feltűnt az utolsó sziget: Te Pito o te Henua, a Világ Köldöke. Így települt be a sziget, melynek kezdeti történetéből kevés maradt fenn. Thor Heyerdahl norvég régész állítása szerint az első telepesek inkább keletről, az inkák előtti Dél-Amerikából érkeztek, azonban a legmodernebb genetikai vizsgálatok ezt cáfolták. A szigeten élők a mai polinézek utódai.

De miért érdekes ez? Mert a Csendes-óceán szigetein élő valamennyi nép közül a Húsvét-sziget lakóiból lettek a legügyesebb kőfaragók, és a legrejtélyesebb építők! Már Kr. u. 400-tól építettek ahukat, kő sírboltokat a tengerparton, némelyik mesterien megformált és összeillesztett hatalmas, faragott kövek díszítésével készült. Később, a legendák szerint az elődök iránti tisztelet megnyilvánulásaként, a szigetlakók szobrokat (moai) kezdtek faragni a Rano Raraku hegy puha vulkanikus kőzetéből. A szobrok faragása, felállítása, szállítása hatalmas feladat volt, és évtizedekig tartott, a moaik ma a part mentén szétszóródva őrzik a szigetet.

A Húsvét-szigeten több mint 800 moai áll, átlagosan négy méter magasak, súlyuk 6-14 tonna! A legnagyobbak azonban döbbenetesen mások: a „Paro” moai tíz méter magas, súlya 75 tonna, az „Ahu Tongarikin” talapzatán álló moai 87 tonna súlyú! A még magasabbak befejezetlenül a bányában maradtak, közöttük a legnagyobb 21 méteres és kb. 270 tonnás! Mindez az első évezredben, egy világtól elzárt Csendes-óceáni szigeten! Sok elmélet született (mint a piramisok esetében is), valójában senki sem tudja miért, és hogyan csinálták.

A vulkán kráteréhez közelítve egyre több kalapos moait találunk, a több tonna súlyú kalapokat (pukao) is a vulkanikus, vörös kőzetből faragták. A „pukaokat” a már elkészült szobrok tetejére emelték (sokszor utólag), több tonna súlyt, 4-10 méter magasra. Hogyan, számunkra még rejtély, tény hogy az ehhez minimálisan szükséges eszközök, nyersanyagok, hiányoznak a szigetről!  (1995-ben az UNESCO a kulturális világörökség részévé nyilvánította, védetté tette a moaikat)

A szobrok között később, kb. 1100-tól egyetlen alak vált uralkodóvá, egy stilizált fejű, hosszú fülű férfi figurája, testén - a tetoválás jeleként - aprólékosan kidolgozott mintákkal. Egyes szakértők véleménye szerint a "Hosszú fül" annak a jele, hogy abban az időben új törzs települt a szigetre, mások szerint egyenesen az idegenek érkezésének bizonyítékai. Az „idegen” elméletek kedvenc pontja a technikai feltételek teljes hiánya, a sziget zártsága, és a döbbenetes méretű szobrok súlya, amelyeket ráadásul egy korlátozott létszámú társadalom hozott létre.

Hosszú éveken át virágzott az élet a szigeten, és talán a „hosszúfülűek” érkezése után-miatt, új kultusz alakult ki Makemake isten, a madárember kultusza. Orongo falu környékének házait, barlangjait és szikláit a Makemake legendáját megelevenítő faragások és reliefek díszítik. A szertartásokon énekelt imádság szövegeit rongorongónak nevezett fatáblákra vésték olyan írással, melyet csak a Húsvét-sziget lakói használtak. A rongo-rongo vagy ko hau rongo rongo (visszaadás, visszaolvasás sorai rapanuiul) egy, csak a Húsvét-szigeteken használt írásrendszer, egyedi jelekkel.

Mindösszesen 26 ilyen szöveg maradt fel. Maga az írás, karcolással (sokszor cápafog volt az íróeszköz) történt, és inverz busztrofedon irányban haladt (ami azt jelenti, hogy az oldal aljáról indult, először balról jobbra, a következő sorban jobbról balra, és így tovább). A VII. századi Európában több helyütt alkalmazták ezt az írásrendszert (busztrofedon – „ökörszántás” írás), még a görögök is, ami érdekes egybeesés, hiszen megegyezik az első évezred világtól elzárt szigetének írásával! Noha a szigetlakók szívesen mesélték el a táblákra lejegyzett történeteket, nem olvastak, csupán a jelek emlékeztették őket az ősök által leírt történetekre. Állításuk szerint minden jel egy szót jelölt, ám az írás olvasata egyelőre rejtély.

Jacob Roggeveen holland admirális a Nyugat-Indiai Társaság expedícióját vezetve 1722 húsvét vasárnapján megpillantja Rapa Nuit, melyet ezért Húsvét-szigeteknek nevez el. A holland tengerészek döbbenten nézték a hatalmas szobrok hosszú sorát, kíváncsian szálltak partra. A szigeten 2-3000 fős lakosságot találtak, nagyon szegényes körülmények között. Kőszerszámokkal dolgoztak, kopott, apró kenukban halásztak. Ők sem értették, ezek az emberek, ilyen körülmények között, ilyen szerszámokkal, hogyan voltak képesek ekkora mértanilag tökéletes, hatalmas szobrokat készíteni. A sziget teljesen lepusztult volt, nem voltak fák, állatok, mintha minden kihalt volna. (A későbbi kutatások megtalálták a bányákat ahol a szobrok készültek, szétdobált kőfaragó szerszámokkal, félbehagyott szobrokkal, mintha egyszerre megállt volna minden.)

Az európai hajók megjelenése előtti időkről beszélve a helyiek elmondták, hogy a szobrokat őseik készítették, és egy emberöltővel korábban hatalmas háború volt, amelyben a „hosszúfülűek” legyőzték a „rövidfülűeket”. Arról, hogy hová tűntek a győztesek, és miért harcoltak, nem beszéltek. 1877-re a sziget lakossága már csak 110 főt számlált, ám az európaiaknak, és a sziget különös hangulatának köszönhetően sok bevándorló érkezett, mára már 4000 fős kolónia él Rapa Nuin, a Húsvét-szigeteken. Így a sziget megmenekült, őslakosai pedig együtt élnek azokkal a titkokkal, melyek megfejtése mára már számukra is a múlt ködébe veszett.