Bod Péter Ákos

// 2011 // jún // 08 Címkék:Matolcsy György, Orbán Viktor, gazdaság, államadósság, munkanélküliség, Fitch Ratings

eszközök:

Az előző évek sodródása után háborút hirdetett a kormány az eladósodottság és a munkanélküliség ellen. A Széll Kálmán-tervet kedvezően fogadták a nemzetközi elemzők. Mi a tényleges tartalma a tavaszi gazdaságpolitikai fordulatnak?

ől

Az Orbán-kormány eddigi gazdaságpolitikai döntéseinek és megnyilvánulásainak értelmezésével nincs könnyű dolguk az elemzőknek. Tanulságos a Fitch Ratings legutóbbi kedvező döntése: visszavonták a lehetséges további leminősítésre utaló "negatív kilátások" megjegyzést a magyar szuverén kockázati besorolásnál, azaz egy fokkal kedvezőbben ítélik meg a magyar országkockázatot, amint "beárazható", közgazdaságilag értelmezhető kormányzati tervet kaptak kézhez a Széll Kálmán-tervvel. Ez azonban másfelől pontosan azt jelenti, hogy ha ellentmondásos vagy nehezen értelmezhető intézkedéseket tapasztalnak, amint az elmúlt évben nemegyszer, akkor az elemzők a gazdaság adott állapota mellett is rontanak az országbesoroláson.

Gazdasági adataink jellege sokat nem változott egy év alatt (a gazdasági növekedés megindult, de üteme mérsékelt; fizetési mérlegünk jó; a költségvetési deficit mutatója javult, de a folytatás körül vannak kérdőjelek; a munkanélküliségi ráta változatlanul nagyobb az európai átlagnál), a külső megfigyelő szemében mégis némileg világosabb a helyzet. A hazai elemzőnek megvan az előnye, hogy egy sor politikai megszólalásnál és döntésnél be tudja azonosítani az előző kormány vonalával szembeni korrekciós szándékot. Itt van például az Orbán-kormány visszatérő fordulata, miszerint "a megszorítások nem vezetnek sehova": az európai elemző, politikus, újságíró különösnek, ha nem éppen komikusnak érzi ezt, hiszen egy ideje a szükségszerű megszorításoktól hangos egész Európa; a magyar elemző viszont emlékszik a múltra is, így a Fidesz ellenzéki éveiben megszilárdult megszorításellenes felfogására és fogadkozásaira.

Ami miatt kellő empátiával is nehéz követni (és ami fontosabb: előre jelezni) a magyar gazdaságpolitikai gyakorlatot, az a jelenlegi politikai vezetés különösen erőteljes központosítottsága, és ebből következően a döntések perszonális jellege. Már maga a kormányszerkezet is eltér a klasszikus tárcarendtől, mivel kevés a minisztérium (nincs hagyományos pénzügyi, közlekedési, kutatás-fejlesztési, területfejlesztési tárca), így hiányzik a nagy távlatot igénylő szakterületek intézményes képviselete a döntéshozatal csúcsán; a végső döntést emiatt gyakran esetlegesnek, váratlannak érezni. A kétharmados parlamenti többség nem készteti a kormánypártot és a kormányt folyamatos és intézményes szakmai és politikai egyeztetésre. Jogalkotási korlát szinte nem maradt, s amint láttuk, bőségesen él is jogi eszközeivel a kormányzat, amelynek legtöbb személyisége jogi végzettségű, hátterű ("jogászkormány"). A kétharmad nagykalapácsot adott a kezükbe, és nem meglepő módon mindenfelé beverni való szögeket látnak.

A gazdasági folyamatok jellege és lefutása azonban nem fér meg jól a gyors törvényalkotás és az azonnali szabályozás módszerével. A külső gazdasági tényezők (tőkepiac, EU, IMF) eleve más logika szerint működnek. Mindebből folyamatos súrlódás keletkezett a politikai döntéshozatal és a gazdasági élet között.

A választások után meghirdetett új gazdaságpolitikát erősen megszabják Matolcsy György egyéni nézetei, amelyeket a miniszterelnök elfogadni látszik. A konkrét körülményektől függetlenül végrehajtandó nagyarányú személyi jövedelemadó-mérséklés mint a nemzetközi versenyképesség javításának és a belső erőforrás-mobilizálásnak az eszköze erős ideológiai eleme lett a gazdasági stratégiának, noha gazdaságelméleti megalapozása hiányos. A munkajövedelmet terhelő adó mérséklése egyébként szükséges irány volt 2010-ben, ám a megfelelő adómértékek mindig függnek a gazdasági viszonyoktól és a költségvetés állapotától. Elég különös, hogy az szja jellegét (sőt talán mértékét is?) Matolcsy miniszter sarkalatos törvénybe kívánná foglaltatni az utókor számára. Sosem lehet ugyanis előre látni a gazdaság finanszírozási igényét, továbbá nem szabad megfosztani a szabad választásokon többségbe kerülő erőket a saját gazdaságpolitikai prioritásaikat kifejező adószabályok, adómértékek megállapításától. Elég baj lett abból, hogy az 1990-es kormánykoalíció egy sor kétharmados gazdasági törvényt örökölt elődjeitől.

A további időszakra szóló kormányzati szándékok között megjelent a gazdasági tervezés. Az valóban roppant hasznos lenne, ha az intézkedések meghozatalát végre a társadalmi hatások vizsgálata, a hosszabb távú következmények elemzése előzné meg; a friss nyilatkozatok azonban nem erre, hanem inkább állami struktúrapolitikai tervezésre utalnak. Lélektanilag érthető, hogy a megelőző évek gazdaságpolitikai sodródását követően felerősödik a tervszerű állami cselekvés iránti igény, de nem világos, hogy mi lenne a kormányzati tervezés tényleges outputja. Javítana-e a gazdasági szereplők üzleti előrelátási képességén, beruházási hajlandóságán, vagy ők éppenséggel az állami intervencionalizmus újabb jeleként élnék meg a hatósági tervezést?

A kormány első hetei kényszerű irányváltást hoztak, amikor kiderült, hogy külső finanszírozási és szabályozási okokból nem követhető az eredeti program, amely nagyfokú általános adócsökkentéssel kívánta berúgni a gazdaság motorját. Először ismert módon egyfelől nagy szja-mérsékléssel, másfelől szelektív adóemelésekkel, egyszeri pénzszerző intézkedésekkel operált a kormány. Politikailag sikeresnek is mondható az első időszak, mert a pénzintézeti adó kivetését nem élte meg adóemelésnek a nagyközönség. Viszont a pótadók, válságadók kirovása - nem meglepő módon - fékezi a gazdasági növekedést, a reméltnél gyengébb konjunktúra pedig kihat a várakozásokra.

Majd idén tavaszra állt be teljes szellemi fordulat az államadósság csökkentése melletti radikális kormányfői kiállással. Ez utóbbi irányt végre értelmezni tudta a külvilág, csak éppen érezhető bizonyos óvatosság, kétkedés az új felismerés melletti elkötelezettség mélységét illetően. Talán ezért is van az, hogy a térség iránti befektetői érdeklődés esetünkben haloványabb, mint másoknál; az itthoni hazai és nemzetközi hátterű cégek beruházási tevékenysége visszafogott maradt, és a munkaerő iránti kereslet továbbra is gyenge. Márpedig a keresleti oldal húzóereje kellene ahhoz, hogy a nagy politikai költséggel kikényszerített munkaerő-piaci reaktivizálódás tényleges foglalkoztatásnövekedéshez vezessen.

A lassacskán javuló növekedési folyamatok alapján elvárható lenne országkockázatunk mérséklése, csak éppen ahhoz nagyobb kiszámíthatóságra van szükség. Politikai életünk a nehezen értelmezhető vagy túlzó megszólalások révén gyakorta produkál fölös "zajokat"; ráadásul az előttün