Mi lesz velünk? Van még elég Kitántorgott Angliába másfél millió emberünk, ismerek olyan falut, ahol utcasorokon nem laknak otthon férfiak, és olyan várost, ahol már a nagyik nagyja is becsomagolt, már a mamák is értik a kézipoggyász-csalási technikákat, a magyar és tót nagyik, akiknek sztrapacskát kéne főzniük épp, és várni, hogy jöjjenek haza az unokák, és ők jönnének is kacagva, és grimaszolnának, fészkelődnének, amíg a felnőttek szalonnazsírt kanalaznak a juhtúrós krumplisgaluskára, és közben elkészül a mákos guba, aztán jó szó meg a terített asztal mellett nézné együtt a család, hogy a Körösök felé eltűnik a nap, és a jó mátrai fehér meg úgy oldaná a bajt, mint semmi más, és szeretnék egymást, ahogy a Viharsarokban, a Kárpát-medencében, ebben a hazában évszázadok óta mindig, de nem, mert már a mama is kint lakik, nincs hol megaludni halottak napján, szóval, ahogy a kocsmai klasszikus mondja, majd az utolsó lekapcsolja a villanyt, de addig is, barátaim, nem kell a baloldalnak összefogni, mert van még olyan utca, ahol laknak, és van még nagyi itthon.

A falu, ahol felnőttem, szép falu, jó falu, nem is annyira szegény falu, de bár, ahol ti laktok, demokrata politikus barátim, nos, onnan nézve tetű hely, és nem is javaslom, hogy megismerjétek, mert akkor el lennétek keseredve kicsikét, és ki szeretné, hogy szomorúak legyetek, így olyan kényelmes és otthonos kikezdeni egymást, nem tudni róla, hogy kifordul az emberek kezéből a villa, az én telepemen másfél év alatt huszonöt hatvannál fiatalabb férfi nem jött vissza a szentesi kórházból, mert nem bírták, hogy fölöslegesek, hogy munka nélkül, segélyen tengetik az életüket, és most azt a szemét segélyt is elveszik, amit ők rühellnek, de nincs munka, nincs munka, nincs munka, de ne zavarjon ez titeket, ne fogjatok össze, mert van még férfi, akit elvigyen a szíve, és van még nő, aki nem özvegy.

A hegy alján, ahol szőlő volt rég, most szögesdrót virágzik, nem kell kacsolni, mert nem hoz fattyat, a szögesdrót csinos növény, illik az utálathoz, ahogy magyar és roma szívből és őszintén gyűlöli egymást, és nem érti, hogy a másik mit akar, és miért él, és miért nem döglik már meg gyorsan és hamar, és közben ebbe az ízes és lápmeleg nyomorba, értetlenségbe nőnek bele a gyerekeink, lányok és fiúk, és ők még ravaszabbul gyilkolják egymást, generációkkal csúszik el a megbékélés, a fejlődés, a jó szó, a béke esélye, és közben úgy ég az erdők mögött a tarló, hogy ha egyszer kiér a tűz, hamar fölperzsel mindent, de addig sem kell összefogni, mert van még idő, míg magyar és roma majd kaszával, kapával gyilkolja egymást.

A titkolózó nyomorultak, akik évtizedeken át rejtegették, hogy kit szeretnének őszintén szeretni, és miért nem mernek annak a szemébe nézni, akinek olyan csodás lenne egyszer tényleg mondani valamit, most újra bújnak, titkolóznak, mert megverik, megalázzák, kicsinálják őket, és a meg sem választott keresztények, akik nevükben demokraták, az ágyunkba jönnek, és értik, mit akar a partnerünk, és értik, ki akar velünk hálni, és azt is, hogy mi jár neki, ha nem tudja, mit akar a mi testünk, de ráér még az összefogás, mert minden mozdulatunkat, érintésünket még nem uralják az új földesurak, és amíg bármilyen gondolatom, bármi a saját életemben az enyém, és míg ideig-óráig tudom, ki vagyok, miért is aggódnék?

És míg a pilledő azeri küldöttség nyájasan korzózik az őszi Margitsziget fái alatt, csöndesen föl lehet iratkozni a lemondók névsorába, felírjuk a nevünket, ahogy a mamám mondta mindig, a kéménybe korommal, mert tűrjük, hogy a magukat hazafinak hazudó semmirekellők fillérre váltsák a hazaszeretetet, az eszmét, a magyarságot, és azokat, akik nem egy igát húznak velük, végleg lenullázzák, és ráér az összefogás, lehet itt nyafogni, meg nem csinálni semmit, nem tüntetni, meg szóba se állni azzal, aki az elmúlt húsz évben már hibázott, elvégre ráérünk, van nekünk eszménk és hazánk elég.

Grecsó Krisztián