Előre elnézést kérek a tisztelt olvasótól: ez egy kiábrándult és szomorú írás. De mégis megírom, ami a szívemet nyomja, mert muszáj-optimistaként nem adom föl a reménykedést. Hátha Széchenyinek most is igaza van: Magyarország mégiscsak lesz, nem pedig volt.
Akkor kezdjük. Torkig vagyok azzal, hogy az egy-két nem kormánypárti médiumban napok óta semmi egyébről nem hallani, mint szegény jó Mesterházy Attila beszédének megzavarásáról. Elég volt abból, hogy jólfésült hatalomtechnikusok patikamérlegen módolják ki, hogy mi, állampolgárok miért és főleg kiért lelkesedhetünk, és hogyan kell decensen viselkednünk egy politikai demonstráción. Még jó, hogy dresszkódot nem írtak elő. Elegem van abból, hogy a szocialista pártelnök, egy október 23-i politikai tömegtüntetésen tisztelt-hölgyeim-és-uraimozza és bántó távolságtartással magázza a demonstrálókat, hogy a nyílt színen megsértődik, ahelyett, hogy értelmesen és őszintén szólna azokhoz a tízezrekhez, akik nem a fotelból, klikkelésekkel akarják kivívni a szabadságunkat, hanem ezért még, horribile dictu, egy szabadtéri programra is hajlandók voltak elmenni. Torkig vagyok azzal, hogy az ATV műsoraiban felléptetett hivatásos főokosok egymásra licitálva alázzák és fitymálják ezeket az embereket – köztük engem is –, izgága „aktivistáknak” nevezve őket, akiket a pártvezetőknek jobban kellene kontrollálniuk, ne hangoskodjanak már összevissza, minden fölsőbb és persze gondosan egyeztetett ukáz nélkül. Nos, nem, tisztelt politológus uraim, nem vagyunk hangoskodó, izgága „aktivisták”: állampolgárok vagyunk, s – ha még ismerik ezt a régimódi kifejezést – büszkecitoyenek, akiknek esetleg még világnézetünk is lehet, és vesszük a fáradságot, hogy kialakítsuk a saját véleményünket a világ, s benne hazánk dolgairól. Jobban kellene becsülni bennünket, egyszerű embereket, és el kellene fogadni, hogy a demokrata egyik fontos jellegzetessége a gondolkodásra való hajlam, sőt az is, hogy néha ki is mondja, amit helyesnek tart. Tessék mondani: nem lehetséges, hogy lehetnek a demokratikus ellenzékhez tartozók között olyanok, akik kevesellik Mesterházy és Bajnai megállapodását, mert úgy gondolják: ennélsokkal szélesebb frontra van szükség Magyarország megrontóinak leváltásához? (Azt a bizonyos, ö-vel kezdődő főnevet nem mondom ki, mert már sikerült annyira lejáratni, hogy tartok tőle, immár semmit sem jelent.) Dehogynem lehetnek, éppenséggel sokan is. Pontosan ezt mutatta meg az a Műegyetem rakparti pár perc, ami miatt a szocialista pártelnök most duzzog, a „második legnagyobb” ellenzéki párt vezetője pedig – nagyon udvariasan bár, de – haragszik.
Torkig vagyok továbbá azzal is, hogy az ellenzéki oldalon állókat rendszeresen „baloldalinak” zanzásítják, hogy a „ballib” titulusról már szót se ejtsek. Ma már axióma, hogy a valóságos törésvonal nem a vérnacionalista szlogenekkel operáló és újkommunista módszerekkel kormányzó állítólagos „jobboldal” és az állítólagos „baloldal” között húzódik, hanem a miniszterelnök keleties, nem-demokratikus tekintélyuralmi rendszere és a nyugatos demokrácia elkötelezett hívei között. A jelenlegi magyar kormány ellenzéke, ha csak „baloldali” lesz, már vesztett. Most, a mai Magyarországon, ez már nem elég: most nyugatos demokratának kell lenni, s az, hogy a demokrata egyébként konzervatív, szociáldemokrata, zöld, szocialista vagy liberális, itt és most egyelőre irreleváns. Most semmi sem fontosabb, mint helyreállítani az elveszett köztársaságot, a jogállamot és ennek független intézményeit, demokratikus és nyugatias jogrendjét, újjáépíteni hazánk sárba taposott nemzetközi tekintélyét, és nem utolsó sorban hitet adni nekünk, állampolgároknak ahhoz, hogy újra otthon érezhessük magukat abban az országban, ahová születtünk. Ezek közül egyik sem baloldali, hanem mindenekfölött demokrata program. Ezért nem értek egyet azokkal, akik szerint – újra: hatalomtechnikai laboratórium-mérlegen kimilligrammozott és kémcsőben kihipózott, majd Excel-táblába rendezett érveléssel előadva véleményüket – nem kell foglalkozni azokkal a mozgalmakkal, embercsoportokkal, amelyek élén ugyan ismert és hiteles személyiségek állnak, tömegbázisuk azonban nincs. Igen: olyan hiteles demokratákra gondolok elsősorban, mások mellett, mint Kuncze, Bokros és Fodor. De gondolhatnék akár Dávid Ibolyára is, aki a Nagy Futballista országlását megtapasztalva ma már valószínűleg jobban érthet a futballhoz, mint egykoron. Gondolhatnék akár Gálszécsy Andrásra is, meg sok más, nem baloldali demokratára. Nagy szomorúság olyanokat hallani-olvasni, hogy ezek a jelenlegi és korábban aktív politikai aktorok nem számítanak, mert kevesen vannak, tömegeket nem vonzanak. „Baloldalinak” nevezni tehát az ellenzéket nemcsak slendriánság és hatásvadászat, de ennél több: súlyos hiba, s nagyon remélem, nem lesz önbeteljesítő jóslat. Demokratikus ellenzékről lenne helyes beszélni, mert ez fejezi ki a lényeget. Amikor tehát a médiumok „baloldalizzák”, „ballibezik” az ellenzéket, akkor Orbán kottájából játszanak. Hiszen éppen ő komcsizza le úton-útfélen az állampolgárok egy nagyon jelentős csoportját: egészen nyíltan azt üzeni, hogy aki nem orbánista, az csakis „komcsi” lehet. Mi ne fogadjuk el ezt a kottát, ne engedjük, hogy a demokratikus ellenzékre ráégjen a „komcsi” bélyeg! Ne legyen senkinek illúziója: az orbáni újbeszélben a „komcsi” ezt jelenti: nem magyar. Idegen a saját hazájában. Legalább azok, akiknek lehetőségük van üzenni a választópolgároknak, tehát a politikai szereplők, műsorszerkesztők, újságírók válasszák már el végre a tüdőt a májtól: mi itt mindannyian anyugatos, demokratikus ellenzék támogatói vagyunk.
Mert a lényeg ez: Orbanisztán vagy Köztársaság. A kettő antagonisztikus, kizárja egymást. Orbanisztán lehet „jobboldali”, mert semmibe vesz bennünket, azokat a polgárokat, akik még nem látjuk a miniszterelnökben előbb csak a Magyarok Atyját, később majd az Élő Istent, akiknek a világképébe nem fér bele az az országkép, amellyel már naponta kell szembesülnünk, s amely egyre jobban hasonlít boldog gyerek- és ifjúkorom, a 70-es 80-as évek virágzó szocialista Magyarországához. A magukat bivalybasznádi kiskirálynak érző és úgy is viselkedő pökhendi, senkiházi politikussal, a szemtelen és az empátia csíráját se mutató hivatalnokkal, a „sajátosan csavaros észjárású”, magyarul lopni-csalni-hazudni mindig kész vidéki „magyaremberrel”, a semmi-se-az-aminek-látszik életérzéssel. Semmibe vesz bennünket, akikről még azt se feltételezi, hogy esetleg mi is magyarok lennénk, sőt alán éppen ennek az ellenkezőjét gondolja. Akiknek csak az adója kell, azon túl kuss legyen a nevük. Mi, demokraták nem lehetünk Orbanisztán alattvalói, legfőképpen azért nem, mert egy demokrata sohasem lehet alattvaló (kivéve persze a szerencsésebb nyugat-európai alkotmányos monarchiákat, ahol a két dolog tökéletesen összefér). Egy demokrata nemcsak nem fél, de nem is kussolhat.
Az Új Magyar Köztársaság minden állampolgára közös és demokratikus hazája kell hogy legyen. Azoké is, akik hisznek istenben és azoké is, akik nem. Azoké, akik számára a liberté-égalité-fraternité, a szabadság-egyenlőség-testvériség alapelvei az igazodási pontok, és azoké is, akiknek mindenek fölött állóan fontos a magyarságuk. Azoké, akik egyszerre tekintik magukat európainak ésmagyarnak, és azoké is, akik a hagyományok által meghatározottnak látják az életüket. Azoké, akik Pucciniért lelkesednek, és azoké is, akik Tankcsapdáért rajonganak. Azoké, akiket érdekelnek a köz ügyei, és azoké, akiket egyáltalán nem. Mindenkié.
Tisztelt politikus, politológus, spindoktor, hírmagyarázó uraim és hölgyeim! Kérem, ne tekintsenek bennünket többé izgága, magával – és a szabadidejével – mit kezdeni nem tudó „aktivistáknak”, egy darab, két lábon járó szavazatnak. Tiszteljenek meg bennünket azzal, hogy nem „magyarembereznek” le bennünket, hanem egyszerűen annak tekintenek bennünket, amik vagyunk: állampolgároknak, akiknek van véleményük a politikáról. Sőt: akiknek megvan a véleményük a politikáról. S a véleményünknek hangot is fogunk adni, ha eljön az órája. Addig meg csak játszanak a patikamérlegeikkel, kémcsöveikkel és a közvéleménykutatási tetszési indexeikkel a nagyokosok, bennünket meg hagyjanak békén.
Mielőtt végképp kijövünk a béketűrésből. Meglehet, sokan vannak már ennek a határán.
Szlávnits László, ügyvéd
Kommentáld!