Celebesz vagy ahogyan ma nevezik Sulawesi az indonéz szigetvilághoz tartozik. Az itt élő emberek a mai napig megőrizték ősi kultúrájukat és egyedülálló halottkultuszukat.

Sulawesin hatalmasra növő bambuszligetek, teraszos rizsföldek, zöld fenyvesekkel borított dombok között találjuk a Tana Toraja-vidéket. Az itt élő toraják állítólag Kambodzsából származó hajótöröttek, kezdetben hajóroncsokat használtak fel menedékhely építésre, innen erednek a hajóformájú háztetők.
Az 1900 évek elején megjelenő holland hittérítők a animista (ősök tisztelete) torajak jelentős részét áttérítették a kereszténységre, ősi halottkultuszuk a mai napig megmaradt. Nemcsak életük, haláluk is különleges az európai kultúrkörben élő keresztények számára. A toraja emberek azt vallják, hogy a halál zárja le, és teszi teljessé az ember életét.

Legyen szó házavatásról vagy épp temetésről a torajak szertartásainak egyik meghatározó eleme a bőség. Szinte egész életükben arra gyűjtenek, hogy a rangjukhoz méltó temetést rendezhessenek. Egy családtag elvesztése után akár évek is eltelhetnek a temetésig, amíg össze nem gyűlik a megfelelő összeg. A hatalmas költséggel járó szertartás célja, hogy a toraja mennyországba, a pujába eljutó lélek a túlvilágról segíthesse a családját.

Tana Torajában tradícionálisan jellegzetes, csónak vagy inkább szarv alakú  úgynevezett "lábasházakat" építenek, melyek egy része  csupán a temetési szertartások ideiglenes kelléke. A házak észak-déli tájolásúak, hármas osztásúak, ahol az északi(fő) oldalon élnek a gyerekek, mert onnan származik az élet, az istenek birodalma. A középsőben laknak a szülők és a harmadik, déli fekvésű szobában a család halottja alussza örök álmát a temetésig. Ez a déli oldal az elmúlás, a híd a túlvilág felé.
A toraják számára a ház, a tongkonan nem egyszerű lakhely, hanem szimbolikus jelentősége is bír, méretükkel és a díszítésükkel a tulajdonosok gazdagságát is kifejezik. A bivalyszarvak és koponyák házaik legfőbb díszei, a gonosz erők elűzésének és a gazdagságot hozó szerencsének a szimbólumai. Minél tehetősebb és magasabb társadalmi ranggal rendelkezik a ház lakója annál több bivalyszarv van a házon.

Az eredeti Toraja társadalomban csak a nemesek joga volt tongkonant építeni, a köznép csak kisebb és egyszerűen berendezett banuaban élhetett.

Házaik avatása nemcsak elkészültekor, hanem egy családtag halálakor is történhet. A toraják halottaikat nem temetik el azonnal, hanem a temetési időszak (a száraz évszakig, az első aratás után) kezdetéig bebalzsamozva otthonaikban tartják. A testet továbbra is élő személyként, „fekvő betegként” kezelik, napi három alkalommal ételt visznek neki, amelyet mellé, a földre helyeznek. Csak „a lélegzet kiküldésének” napján, vagyis az első áldozati bivaly leölésekor számítanak valódi halottaknak. Minél gazdagabb volt az illető annál több bivalyt áldoznak föl, ugyanis a halott lelke a feláldozott bivalyok lelkén vonul be a pujába, a mennyországba.

Ekkor a holttesteket a családi háztól nem messze, ünnepi szertartást követően helyezik végső nyughelyükre, de nem a földbe, hanem barlangokban vagy a sziklákból kiálló gerendákra "függősírok"-ra fektetik azokat. A különböző kasztok rangjuk szerint temetkeznek barlangba, sziklába, fába. A méltóságban magasabb halottak számára külön házat építenek. A sírok védelmére a sziklafalakra épített erkélyekre és a házak ajtaja elé a halott képmására kenyérfából faragott életnagyságú bábukat, tau-taukat helyeznek el. Az élők és holtak házait csak a tau-tauk jelenléte különbözteti meg.

A torajak temetkezési szertartásai és helyei ma turisztikai látványossággá váltak. A turisták mellett azonban rendszeres vendég a szertartásokon az adóhivatal is, akik az áldozati állatok tömeges „lemészárlását” igen magas adókkal sújtják, ami növeli a temetés költségeit. A toraják azonban mindent megtesznek, hogy halottaikat a tradíciók szerint temethessék el.