Gyöngyöspatán a „közfoglalkoztatási­ mintaprogramba” behívott munka nélküli romák beálltak a közmunkába. A nem romák nem álltak be. Egyik napról a másikra munkaviszonyt igazolt­ ­valamennyi. Három eset lehetséges. Egy: a feketemunkájukat fehérítették ki, ez esetben eddig adócsalók voltak. Kettő: nem munkát szereztek, csak hamis igazolást, ebben az esetben okirat-hamisításban bűnrészesek. Három: valóban el tudtak helyezkedni mind­ahányan rögvest, amikor már egyébként is dolgozniuk kellett volna, addig tehát csak azért lopták a napot, mert nem is akartak dolgozni. Ha valamilyen ügyben tizenkét érintettből tizenkettő a roma, az egyszeri nem roma polgár úgy érzi: napnál világosabban kiderült, milyen a roma. És akkor most mi de­rült ki? Hogy milyen a nem roma?

Az egyszeri polgár megérti az adócsaló, okirat-hamisító kisembert, hiszen nagy többségünk ilyen: amiről nem muszáj, nem kérünk, nem adunk számlát, inkább feketén dolgozunk, mintsem éhezzünk, inkább feketén dolgoztatunk, mintsem tönkremenjünk, sok jó okunk lehet rá, hogy bejelentsünk másokat, bejelentkezzünk magunk lakásba, cégbe falból.

Lehet választani.
1. Megértjük magunkat, és nem akarunk hallani semmiféle zéró toleranciáról. Ez esetben nem tapsolunk a járőröknek, akik súlyos tízezreket vesznek ki a legszegényebbek zsebéből, ha rossz helyen tolják a babakocsit, nincs megfelelően felszerelve a biciklijük, eldobnak egy csikket, vagy hasonló szörnyűségeket követnek el.
2. Ezentúl nem értünk meg senkit, magunkat a legkevésbé. Fölháborodunk, hogy a gyöngyöspatai nem romának büdös a közmunka, megvetjük azt, aki pénzért vett hamis lakcímkártyával menekíti ki gyerekét a szegregált iskolából, kíméletlen szigort követelünk a piacokat ellepő, adócsaló álőstermelők ellen.

Amúgy nehéz kérdés ez. Aki kiszámítható, rendezett országban akar élni, ahol stabil a közmorál, nem békélhet meg a tömeges jogsértések bevett gyakorlatával. Másrészt mindannyian tudjuk, hogy rengeteg családot csak a feketemunka, az adóelkerülés, az elnéző rokkantosítás ment meg a nyomortól vagy legalább az éhezéstől, és ezen rövid időn belül nem tudunk változtatni. Ezt a dilemmát itt most nem tudjuk feloldani, de annyit mondhatunk: a leggyalázatosabb álláspont biztosan az, hogy a zéró tolerancia arra vonatkozik, amit más követ el, és nekem nem fáj.

Aki ellopja a használt biciklimet, nagyjából ugyanakkora haszonra tesz szert és ugyanakkora kárt okoz, mint aki 80-100 ezer forint értékű munkát feketén végeztet el. Csak az egyik kár személyesen átélhető, a másik pedig nem, noha sok kis adócsalás sokra megy, s azt mind mi fogjuk kifizetni kamatostul, annyival lesz több az adónk elcsalhatatlan része, vagy annyival kevesebb a közszolgáltatás.

Ám van itt egy olyan bűncselekmény, amely tömeges, jelentős személyes kárt okoz sokaknak, valamennyiünket belekevertek, a büntetlenségét semmi sem indokolja, viszont jogszabály garantálja. Tudniillik ezt a bűncselekményt jogalkotás útján követték el. Miközben a gyöngyöspatai kirakatban a közmunkásoknak megfizetik a minimálbért, kormányrendeletben rögzítették, hogy a közmunkások teljes munkaidőre főszabály szerint ennél 21 ezer forinttal kevesebbet kapnak. Noha ugyanannyit dolgoznak, mint bárki más, s ugyanúgy nem kapnak segélyt, amíg kapnak munkát, mint bárki más.

A kormány az év elején úgy rendelkezett, hogy nyolcórás munkáért minimum 78 ezer forint jár. Az állam az év közepén úgy rendelkezett, hogy nyolc­órai munkáért ennél sokkal kevesebbet, mindössze 57 ezret fizet. Ez lopás. Rendszeres lopás, havonta és személyenként egy használt bicikli ára. A tettes a kormány, a károsultak a legszegényebbek, a haszonélvezők pedig mi vagyunk mindahányan, mert a mi közös zsebünkben marad az a pénz, amitől a közmunkásokat megfosztják.

Ha ezt elfogadjuk, a tolvaj kormány bűntársává válunk.