Találtam egy "mesét" ...elhoztam Nektek...
mert nekem nagyon tetszett...
Picit hosszú, de megéri elolvasni!


Fecske Annamária:
Az ég ajándéka



A kisfiú egyedül üldögélt a padon. Az ősz lehelete látszott a levegőben, jobb híján ezzel játszott. Kopott, szakadt ruhája alig védte a hidegtől, cipő helyett vastag rongydarab volt a talpára kötözve.
Idejét se tudja, mióta élt az utcán, igaz, azt sem tudta pontosan, hány éves. A Piás szerint négy lehet, de ő inkább ötnek szereti mondani magát. Még túl kicsi, hogy tolvaj legyen, így kéregetni szokott az utcán. A többiek elszedik, amit összekoldul, éhen is halhatna tőlük. A piacon néha adnak neki ételt, ott eszik, igaz, mindig éhes.
Szőke fürtjei mocskosan tapadtak a feje búbjára, pisze orra és ragyogó kék szeme volt, ajka csöppnyi, szívforma, szegletében két gödröcske, ha mosolygott. Angyalkának gúnyolták a többiek, bár ő nem tudja, mi lehet az, angyalka.
Bizonyosan valami csúfság.
Most nyugodtan ücsöröghet, hideg időben a népek nem járnak szívesen az utcán. Aki meg igen, az nem ad neki egy fillért se. Délutánig a többiek sem zaklatják, de estére kinéz neki egy alapos verés, ha üres zsebbel tér haza... Számtalanszor megrugdosták már, a fellendített kéztől is összerezzen, mint egy kis riadt madárka.
Elmélyülten szemlélte a parkot, a távoli úton lovas kocsik haladtak, valahonnan hallatszott a tejeskocsi csilingelése is, a robusztus muraközi lovak nyakán rázkódtak a kis csengők.
A tej gondolatára megkordult a hasa. Ma nincs piac. Éhesen fog lefeküdni, hacsak nem szánja meg valaki. Megborzongott, ahogy az őszi szél rongyai alá kapott. Ideje továbbállni, gondolta. Elindult hát a sétányon a park másik vége felé.
Ahogy közel ért a kapuhoz, hangot hallott, egy idős úr búcsúzott épp ismerőseitől, majd sétapálcáját lendítve elindult feléje.
Alacsony, köpcös ember volt, hosszú bajusszal az orra alatt.
A kisfiú odaszaladt hozzá, megszólította:
- Uram, uram! – kiáltotta. - Szánjon meg! Éhezem, uram!
Égkék szemeivel az öreget vizslatta, igyekezett minél elesettebbnek mutatkozni, ahogy tanították a többiek.
- Mondd, fiacskám! Mit keresel te idekint, ilyen cudar időben? - kérdezte a férfi.
- Koldulok, uram! - felelte.
- Hát az apád?
- Nem tudom. Nekem olyan nincsen.
- Édesanyád csak van? - horkantotta az öreg.
- Az sincsen, uram! Magam vagyok, amióta az eszemet tudom!
A kisfiú magában már letett az alamizsnáról. Az öregember csak kérdezősködik, de az ő pocakja üresen marad.
- Hogy hívnak?
- Angyalkának, uram! - mondta büszkén
- Angyalkának? Hát ez meg miféle név? - nevetett az öregember.
- Gúnynév.
- Nos, ifjú Angyalka! Nem kísérnél el a park végéig? Öreg vagyok már, és jól jönne a támogató kéz! - kérte.
- Hát... ha megszán az úr, némi pénzért szívesen!
- No, jól van. Megkapod, te kis gézengúz – nevette az öreg.
Elindultak hát egymás mellett. Az öreg lassan lépdelt, markában a kisfiú puha kezével. Nem volt támasza a gyerek, hisz még a derekáig sem ért. Átsétáltak a parkon, ki az északi kapun.
- Itt forduljunk balra, ott a házam! - szólt az öreg.
A kapuban azután rákérdezett Angyalkára.
- Nem vagy éhes, kisfiam?
- De igen, uram, nagyon - felelte a kisfiú halkan. Lelke mélyén felhorgadt a remény, talán mégis megtömheti a pocakját, vagy ha pénzt kap, legalább a verés elmarad.
- Akkor gyere be. A házvezetőnőm készít neked szendvicset meg kakaót.
- Köszönöm, uram! - felelte a kisfiú, bár fogalma sem volt, hogy mi is az a szendvics, és mi fán terem a kakaó.
A házban meleg volt és félhomály. Az öreg letette a kalapját és a köpenyét, lábait csoszogósan letörölgette, majd beterelgette a gyereket a nappaliba.
- Foglalj helyet - mondta.
A gyerek letelepedett a földre, mire az öregember felvonta a szemöldökét.
- Miért nem a szófára ülsz? - kérdezte
- Az micsoda? – csodálkozott a kisfiú, ezt a szót még sosem hallotta.
- A szófa? Hát az az ülőalkalmatosság... ott, a kandalló előtt!
Angyalka felkecmergett és óvatosan leült a szélére, vigyázva, mocskos rongyai ne koszolják össze a huzatot. Kezdett félni, idegen volt számára ez a tiszta, úri környezet, gyomrában ismeretlen feszültség ült, akár valami rút szörnyeteg. Az öreg behívta a szolgálót, kakaót és elemózsiát hozatott.
Az asszony szúrós szemmel nézte a gyereket, halkan morgolódott, hogy mit akarhat az ura ettől a mocskos kis vakarcstól, miután kiment, az öreg a kisfiúhoz fordult.
- Ha ettél, ittál, megkapod a pénzed és elmehetsz...
- Igen, uram! – felelte. Szemével igyekezett gyorsan beinni a szoba képét, hogy majd az utcán, a hidegben legyen miről álmodoznia. Ennyi gyönyörűséggel az emlékei között sokáig elbújhat a csattanós ütlegek elől.
"Milyen szép az a tűzhely" - csodálta a kandallót. Mindenhol vastag szőnyegek, nehéz kárpitok, könyvek. Por és levendula elegye lengett a levegőben, mint valami titok illata. Vágyódóan pillantgatott körbe, irigykedett, ha van gyerek a házban, milyen boldog lehet.
- ....de nagyon örülnék, ha itt maradnál, ha te is akarod...- az öregember hangja rántotta vissza gondolataiból, de csak percek múlva fogta fel, mit is mondott. Nagy szemeivel vizslatta az embert.
- Lakhatsz itt velem. Ehetsz, ihatsz. Lesz ruhád, cipőd. Tisztességesen élhetsz, tanulhatsz is. Öreg vagyok már, ki tudja, meddig élek. Örökösöm nincsen, a fiam meghalt. Nem maradt már senkim, aki utolsó napjaimat derűssé tehetné. Akkor léptél elém, ott a parkban, amikor épp elbúcsúztam a barátaimtól, úgy terveztem, hogy örökre.
Megfordult a fejemben, hogy megölöm magam, vágyódtam a családom után, a sírba.

A gyerek nem értette, amit az öreg mondott, nem tudta, mit jelent az: "megölöm magam", azt sem tudta, mi az, hogy sír, de szájában keserűvé vált a nyál.
Hát mit szórakozik ővele ez a vénember? Még hogy itt élhet! Kegyetlen tréfa ez egy koldussal! Szemeit elfutották a könnyek, ez az ostoba tréfa jobban fájt, mint a társaitól kapott ütlegek. Közben bejött a cseléd az uzsonnával, az asztalra tette a tányért, rajta a dúsan megpakolt hatalmas kenyérszeletekkel. A kakaó édes illatától nagyot nyelt, mohón nézte az ételt, de nem mert érte nyúlni.

- No, fiam! - noszogatta az öreg -, egyél! Azután, ha maradnál, Rosalie megmutatja neked az ágyadat, megmosdat és lefekhetsz aludni.
A gyerek még mindig értetlenül, de az éhségtől vezérelve falni kezdett. Lenyelte az utolsó falatot is. Riadtan nézett az öregre, nem tudta, mit mondhatna, persze, hogy maradni akart.
- Köszönöm, uram!
- A szerencsédnek köszönd, fiam! Meg a jó Istennek! – az öreg rámosolygott. Egyenes, őszinte tekintetétől a kisfiú megnyugodott.

Évekkel később, amikor Angelo St. James a régi szalonban ücsörgött portóit kortyolgatva, még mindig maga előtt látta nevelőapja mosolygó arcát. St. James professzor a nevére vette, iskolába küldte és olyan boldog gyermekkort adott neki, amilyet talán a saját fia sem élt át. Nemrég távozott az élők sorából, kilencvenhét évesen, ágyban, párnák között, boldog elégedettséggel, hiszen mellette volt a fia. Ő pedig egyedül maradt, annak a régi őszi napnak a jutalmával, a kényelmes, nyugodt élettel.

Másnap ellátogat az árvaházba, Mrs. Collins-szal már minden papírt elintéztek, holnaptól ismét egy szőke, kék szemű kisfiú nevetése zengi majd be az ódon házat.

Válasz

Mészáros Tamás:
Őszi mise

Egy októberi vasárnap délelőttjén, meglehetősen kialvatlanul, mégis
várakozásteljes izgalomtól fűtötten, kaptatok fel a közeli hegyre.
Régen volt már ilyen zaklatott éjszakám. Eleinte kíméletlen fejfájás
ostromolt, mely támadást csak néhány órás kitartó küzdelem árán sikerült
visszavernem gyógyszer katonáim segítségével. Harcban megfáradt agyam
azonban nem úszta meg ennyivel. Hasznavehetetlen gondolatok törtek rám "az
élet fontos dolgai" álnév alatt, melyek megadták elgyötört elmém számára a
kegyelemdöfést.
Már hajnal felé járhatott az idő, mire a szokatlan csatazaj elcsitult, és én
holtfáradtan, egy hihetetlenül erős energiájú, távoli világba zuhantam.

Álmomban földöntúli nyugalmat sugárzó tájat pillantottam meg. A természet
színei meghökkentő erővel hatottak, szinte parancsoltak a szemnek. Különösen
a fű- és a környező fák lombjainak zöldje, valamint a levegő állandó
vibrálása kápráztatta a szemet. Nem egy legyőzött természet energiátlan
békéje és nyugalma telepedett a tájra, hanem egy győztes, életenergiában dús
vegetáció sugározta fényét dicsőségesen. Mélyből felfakadó nyugalom
érződött, mely a felszínen bőkezűen ünnepelt mélyének határtalan
gazdagságából. Nemcsak a színek voltak túlcsordulóan elevenek és tiszták, a
hangok is a milliónyi kavicson átcsurogva megtisztult forrás
kristálytisztaságával szóltak.
A remegő levegőn átnézve, egészen sejtelmesnek tűnt a tisztás távolabbi
része, ahol zsidó külsejű emberek gyülekeztek ókori öltözetben. A férfi, aki
miatt - láthatóan -? összegyűltek, első pillantásra, külső megjelenésében
nem különbözött jelentősen társaitól. Alaposabban szemügyre véve azonban
valami mégis szembetűnő volt.
Annak ellenére, hogy testalkata nem tűnt kifejezetten izmosnak és
kidolgozottnak, mellkasa feltűnően erős volt, minden lélegzetvételnél erősen
kidomborodott, mintha hatalmas belső tűzhöz pumpálná a levegőt.
Kétségtelenül izzott körülötte a levegő. Nem szónokolt, inkább a
mozdulataival és főként a szemével beszélt, feltétlen szeretetet és
megbocsátást sugározva mindenki felé. Egész lénye - valami
megmagyarázhatatlan módon - mérhetetlen harmóniát és erőt sugárzott.
Harmóniát, de nem békét. Egyre inkább éreztem, hogy a szétáradó eleven
életerő mintha a lelkem mélyéig hatolna, felmagasztalva bensőmben az
istenit, ugyanakkor leleplezve a felfuvalkodottságot és gőgöt.
A közvetlen közelében letelepedők láthatóan teljes bizalommal és
elragadtatással tekintettek rá. A távolabb állók is érdeklődéssel figyelték,
mi történik, mégis ők egyre feszélyezettebbeknek tűntek, erősödő
nyugtalanság látszott rajtuk.
Később észrevettem, hogy lassanként, egymás után, kis csoportokban távoznak.
Azt hiszem, egyénileg ez nehéz lett volna. Egyre fokozódott izgalmam, mert
rádöbbentem, hogy mindeddig magam is távol álltam a Mestertől, és hogy itt
és most döntenem kell, elkerülhetetlen a színvallás.
Ebben a pillanatban rám nézett!
Már csak az átható, égszínkék szemek íriszét láttam, amelyben azon nyomban
kinyílt egy tiszta, tágas égbolt. A kékség rövid ideig teljesen betöltötte a
teret, majd tekintetemmel lassan lejjebb ereszkedve csodálatos, sugárzó,
mély színekben pompázó őszi erdőt pillantottam meg. Fokozatosan mind
közelebb kerültem egy bensőséges fényben úszó hangulatos tisztáshoz. Az
utolsó kép, melyre emlékszem, hogy a tisztás bejáratánál egy hervadt,
szirmait vesztett virágot nézek, és - különös módon - gyönyörűnek találom.

Mikor reggel felébredtem és felidéztem az álmot - nem volt nehéz, hiszen
erősen belém vésődött - az is megvilágosodott, hogy én ezt az erdei tisztást
ismerem, igaz, hogy utoljára még gyermekkoromban jártam ott, amikor édesapám
gombázni vitt magával.
Valóban isteni üzenet lett volna? Vagy csak bölcs tudatalattim akarja, hogy
elmenjek oda? - Ezt nem tudhatom, de reggel az volt az első, hogy elindultam
megkeresni ezt a helyet.

Az álom - reményeim szerint - most készül átváltozni valósággá. Ezekben a
pillanatokban éppen a látomásban kijelölt úton haladok a cél felé, amely
csak részben a tisztás, a konkrét hely; sokkal inkább egy érzés, egy
állapot.
Egyre kevésbé érzek fáradtságot, és úgy tűnik, mindezidáig sikerült a
megfelelő ösvényeket megtalálnom - állapítom meg elégedetten. Tudom, hogy
már közel járok a célomhoz. Jólesik mélyeket lélegeznem, a friss hegyi
levegő ízébe belekeveredik a már lehullott falevelek nedves illata.
Önkéntelenül lassítom lépteim a tisztás közelében, aminek talán a tájra és a
szívemre rátelepedő léleknyitogató csend az oka. Nem a hideg, ezüst csend
érződik, hanem a játékos, az élettől lágyan vibráló. Időnként apró neszek
kelnek mélyükből, pajkosan. Mintha egy hatalmas, láthatatlan, súlyos
folyamból csillannának elő életöröm parányok, úgy bújnak elő hangtalan
anyaméhükből a bájos, friss hanggyermekek. Különös, ünnepi visszafogottság
lesz úrrá rajtam, mintha körülöttem már mindenki tudná, hogy egy gyönyörű,
mennyei asztal áll itt megterítve, telve ínycsiklandó finomságokkal, és
vendéglátóim alig várják, hogy végre felfedezzem pompás ajándékaikat. A
végtelen magasságú égbolt látványa, és a hatalmas mélységeket sejtető csend,
egészen elvarázsolnak, határtalan térrel ajándékozzák meg lelkem. Érzem, ez
a tér az enyém, lényemmel szabadon betölthetem. Szabadságomban állna zajt
csapni, de megtehetem azt is, hogy hallgatok, és csak engedem, hogy szívem
töltekezzék vele. Az utóbbit választom. Itt lépkedek az őszi erdőben, és
élvezem az isteni csendet. Egészen ahhoz hasonló érzés, mint egy forrás
tisztaságát átérezni minden érzékünkkel.
Egyre sürgetőbben hangzik fel bensőmben tudatos énem parancsa: itt meg kell
állnom, megérkeztem. Pontosan tudom, hogy további lépéseimet már nem én,
hanem egy érzéketlen, öntudatlan báb tenné meg a nevemben.
Elgondolkodom: mégis miféle erő késztet megállásra? Az az érzésem, mintha
egy nálamnál sokkal nagyobb hatalom erőterébe léptem volna.
Egyszerre azt veszem észre, hogy egy hirtelen támadt fuvallat meghajlásra
késztet egy hervadt, hullt szirmú virágot lábaim előtt. Egészen úgy tűnik,
mintha egy láthatatlan rendező utasítására üdvözölne ily szertartásosan.
Lám, tényleg megérkeztem! - mosolyodom el.
Furcsa módon - bár ősz van - mégsem érzem az elmúlás szomorúságának
hangulatát. A természet egyáltalán nem elszenvedni készül a halált, sokkal
inkább öntudatosan határoz arról, hogy megújul. Meztelenre vetkőzik, és
elégeti összes megmaradt önmagát egy végső, mély szerelemben. Majd később
megpihen egy rövid álomban, hogy ezerszeres erővel ébredjen újra.
Körös-körül a táj olyan, mint egy vonzó, érett nő, aki levetni készül esti
ruháját, a puha barna bársonyt.
Csúnyán félreértették költőink az ősz természetét! Ez az asszony még
szeretni vágyik, mielőtt elalszik!
Szinte vallásos áhítat hatja át egész lényemet, még a ruhám zizzenését is
igyekszem megszüntetni. Mielőtt még felmerülhetne gondolatomban, hogy
elragadtatásomat a világba kiáltsam, már ezer angyal némít el bennem minden
moccanást.
Távoli település harangja hallatszik éppen.
Körbenézek, mértani rendben állnak a fák, némelyek hosszú karjaikkal szinte
egymásba fonódva, mások ujjaikkal itt-ott finoman érintve egymást.
Hirtelen azt veszem észre, hogy fokról fokra vastagszik körülettem valami
ködszerű, aranyszínű fényoszlop. Önfeledten, mint egy gyermek, játszom, hogy
folyékony napsugár ömlik rám, és én aranyos-tisztára mosom magam benne.
Ujjong bensőmben a gyermek: tiszta vagyok! Jó lenne továbbadni,
szétsugározni ezt a királyi fényesőt, hogy mindenkinek jusson belőle! Az ég
felé nyújtózkodom, mint a fák, és becsukott szemmel imádkozom.
Mire újra felpillantok, csodálkozva látom, hogy valaki teljesíthette
kérésem, mert a pompás világosság immár szétterül közöttünk, és mint valami
csodás pókhálófonat, egyszerre aranyfény szálak kapcsolják össze a lelkeket,
a legparányibb teremtést ugyanúgy kiemelve és kézen fogva, mint a
legnagyobbat.

Távolban a templom mostanra megtelt emberekkel. A pap felkapcsolja az összes
világítást, majd kitárja az aranyozott kapu mindkét szárnyát a hívek felé,
jelezve ezzel, hogy elkezdődött a mise.

Válasz

Teremtés


Volt egyszer egy szegény ember, aki gondterhelten bandukolt az erdő szélén…
Amikor elfáradt, leült pihenni, és a hátát egy fának támasztotta.
Ekkor még nem tudta, milyen fát választott.
Különös, mágikus fa volt ez. Olyan fa, ami minden kívánságát teljesíti annak, aki hozzá ér.
A vándor először arra gondolt, milyen jó lenne most egy pohár víz.
Hirtelen azon vette észre magát, hogy egy pohár kristálytiszta víz van a kezében.
Meglepetten nézte, vizsgálgatta, még meg is szagolta. Végül úgy döntött, hogy nem lehet veszélyes, és megitta.
Aztán megéhezett, és valami ennivalót kívánt. Az étel ugyanolyan hirtelen és bámulatos módon jelent meg előtte, mint a víz.
„Úgy látszik, teljesülnek a kívánságaim!” – gondolta meglepetten.
Most már hangosan mondta ki:
„Akkor hát szeretnék egy gyönyörű házat!”
Az előtte lévő völgyben megjelent a ház. Arcán széles mosollyal szolgákat kívánt, akik a háznak gondját viseljék. Amint ezek is megjelentek, úgy érezte, hihetetlen erővel áldotta meg az Úr. Kívánt hát magának egy gyönyörű szép és rendkívül intelligens asszonyt, akivel szerencséjét megoszthatja.
Amikor ez is valóra vált, meglepődve szólt a nőhöz:
„Várj csak egy kicsit! Mi történik itt? Nekem nincs ilyen szerencsém! Ez velem nem történhet meg!”
Abban a pillanatban, hogy ezeket a szavakat kimondta… minden eltűnt.
„Tudtam” – mondta, és megrázta a fejét.
Azután felállt, és gondterhelten bandukolt tovább az erdő szélén…

Válasz

A legszebb könnycsepp
Sok szép mesére emlékszem gyerekkoromból. Legszebbnek tűnik mégis az a mese, amelyet nagyanyámtól hallottam. Leírom, hogy ti is gyönyörködjetek benne:

Réges-régen történt: angyalt küldött a földre a Jó Isten, hogy vigye fel az égbe a legszebb könnycseppet. Az angyal bejárta az országot, világot. Végre rátalált egy özvegy édesanyára, aki egyetlen gyermekének koporsója felett hullatta könnyeit. Minden könnycseppje igazgyöngynek látszott, szikrázott rajtuk a napsugár. Az angyal azt gondolta, hogy könnyen teljesítette a feladatot. Túl korán örvendezett. Isten ugyan megdicsérte őt szorgalmáért, de azt mondta, hogy szebb könnycsepp is van a világon.

Az angyal ismét útnak indult. Másodszor egy ártatlan kisfiú könnyét vitte az égi trónus elé, de ezzel sem teljesítette feladatát. Újból a földre röppent. Villámgyorsan gyűjtögette a legkülönbözőbb könnycseppeket: Hálakönnyből, keserű csalódásból kihullajtottat, bánatos édesapáét, szomorú édesanyáét, haldokló emberét... Isten azonban mindezekre azt válaszolta: szebb könnycsepp is van a világon!

Szomorú volt az angyal mert nem tudta teljesíteni Isten kívánságát. Bele is fáradt a sok keresésbe. Betért egy templomba pihenni. Úgy gondolta hiába minden igyekezete, a legszebb könnycseppre soha sem talál rá. A templom félhomályában egyszer csak egy embert vett észre, aki félrehúzódva keserűen zokogott. Saját bűneit siratta, nem talált vigaszt, mert átérezte szörnyű tettét: az Istent bántotta meg. Ezért folyt a könnye és meleg esőként áztatta a poros követ. Az angyal nyomban mellette termett: szemkápráztatóan ragyogott valamennyi könnycsepp, miközben tarsolyába gyűjtögette őket. Érezte, hogy végül mégis sikerül teljesítenie a rábízott feladatot. Valóban a könnycseppek oly szépek voltak, hogy az angyal nem tudta levenni róluk a tekintetét.

Amikor a könnycseppekkel odaállt a Jó Isten elé, dicséretben részesült. Isten így szólt hozzá:

- Látod nincs szebb ragyogás, nincs aranyosabb fénysugár, mint ami a bánat könnyéről verődik vissza. Mert a bánat fakasztotta könnycseppek igaz szeretetről tanúskodnak, és csillogásukkal a bűntől megmenekült szabad ember szépségéről győzik meg a világot. A bűntől felszabadult ember az örökkévalóság fényét sugározza.

Nagyanyám így fejezte be a meséjét: Ha vétkezel, szállj magadba és őszintén bándd meg bűneidet. Isten a megtérő bűnösnek mindig kész megbocsátani. Ez már nem mese, hanem örömbe szédítő valóság.

Válasz

Álmomban Istennél jártam.
Álmomban látogatoban jártam Istennél. Bekopogtam, hogy beszélgetni szeretnék vele, ha van rám ideje. Az Úr elmosolyodott és így szólt:
- Az én időm végtelen, mindenre jut belőle. Mire vagy kiváncsi?
- Az érdekelne, mit tartasz a legfurcsábbnak az emberekben?
- Azt, hogy nem szeretnek gyerekek lenni, siettetik a felnőtté válást, majd visszavágyódnak a gyerekkorba. Azt, hogy akár az egészségüket is feláldozzák, hogy sok pénzük legyen, majd rengeteg pénzt költenek rá, hogy visszanyerjék egészségüket. Azt, hogy izgatottan lesik a jövőt, hogy megfeletkeznek a jelenről, így aztán nemhogy a jövőt, de a jelent sem élik meg. Azt, hogy úgy élnek, mintha sose halnának meg, és úgy halnak meg mintha sose éltek volna.
- Atyaként mit szeretnél, ha gyerekeid mely tanulságot jegyeznék meg?
- Tanulják meg, hogy senkiből nem lehet erővel kicsikarni a szeretetet. Hagyni kell, hogy szerethessenek. Nem az a legértékesebb, hogy mit szeretnénk az életben, hanem az, hogy kik állnak melletünk. Tanulják meg, hogy nem célszerű másokhoz mérni magunkat, saját magunkhoz képest legyünk elbírálhatóak. Fogadják el, hogy nem az a gazdag, akinek a legtöbbje van, hanem az, akinek a legkevesebbre van szüksége. Tanulják meg, hogy csak néhány másodperc kell ahhoz, hogy mély sebeket ejtsünk azokon, akiket szeretünk, ám sok-sok év kell ahhoz, hogy ezek begyógyuljanak. A megbocsátást a megbocsátás gyakorlásának útján kell megtanulni. El kell fogadni, hogy vannak olyanok, akik mélyen éreznek, de nem tanulták meg kimutatni érzéseiket. Meg kell tanulni, hogy bármit lehet pénzen venni, csak boldogságot nem. Két ember nézheti ugyanazt a dolgot és mégis két másféle dolgot látnak. Meg kell tanulni, hogy az az igazi barát, aki mindent tud rólunk és mégis szeret. Nem mindig elég, ha mások megbocsátanak, meg kell bocsátanunk magunknak is.

Búcsúzásul megköszöntem szavait, Ő pedig így válaszolt:
- Az emberek elfelejtik mit mondtál, mit csináltál. De arra mindig emlékezni fognak, hogy érzéseket ébresztettél bennük

Válasz

ARANYCSILLAG

Volt egyszer egy önző, rosszívű kisleány, aki soha senkinek nem adott,
soha senkivel jót nem tett. Hiába mondták neki, hogy csak a jó gyermekeket
szereti az Isten, és hogy csak a jó gyermekeknek van aranycsillagjuk az
égen. Ő ezt nem hitte el, hanem továbbra is rosszívű és önző maradt. Egy nap
megint elkergetett egy szegény gyermeket, amiért meg merte érinteni az ő
játékát, és még csúfondárosan utána is kiáltott:
- Szégyelld magad, hogy nincsen semmid, és az enyémre szorultál!
Alighogy ezt kimondta, úgy érezte, hogy sűrű fátyol borul szemei elé, és
egyszerre emelkedni kezd vele a föld. Amint ismét kinyitotta szemét, a
mennyországban találta magát, ahol gyönyörű, sugárzó világoskék volt minden.
Kékek voltak az erdők, mezők, ligetek, folyók, hegyek. Bizony gyönyörű
azúrkék volt itt minden. A kisleány körülnézett és amint jól kinyitotta a
szemét, egy hófehér szárnyú kis angyalt pillantott meg. Rá is szólt
mindjárt:
- Légyszíves kis angyal, vezess körül a mennyországban, mert szeretném
megtalálni az én aranycsillagomat.
Az angyalka rámosolygott.
- Örömmel megyek veled, mert remélem, jó gyermek voltál a földön, és nem
járunk majd hiába.
Ezzel karon fogta őt, és vezetni kezdte. Először is egy óriási ezüstős tóhoz
értek.
- Hát itt mi van? - érdeklődött a leányka.
- Ez a holdvilág birodalma. Innét viszik le esténként az ezüstfényt a
földre, hogy bevilágítsa az utat a szegény embereknek - felelte az angyal.
Amint tovább értek, szépséges ifjú leánykával találkoztak, aki harmatcsöppel
teli korsót vitt a karján. A kisleány mindjárt megkérdezte, hogy kicsoda.
- Ő a hajnal - felelte az angyalka. - Látod, ezt a nehéz korsót viszi
mindig, hogy megöntözze reggelenként a szomjas virágokat.
Amint továbbértek, megint találkoztak egy gyönyörű szép fiatal leánnyal, aki
aranygolyókkal játszadozott.
- Napsugár királykisasszony - mondta mindjárt az angyalka - Játék közben
elhullajt egy-egy aranygolyót, s olyankor lent ki süt az aranyos napocska,
hogy fényt és meleget sugározzon azokra, akik fáznak és szenvednek. Bizony
idefent mindenkinek nemes hivatása van.
A kisleány most egyszerre tömérdek gyémántcsillagot pillantott meg, melyek
mindegyike mögött egy-egy fehérszárnyas kisangyal állott. Egyszerre tapsolni
kezdett nagy örömében.
- Oh Istenkém, milyen gyönyörűek! - Oh, vajon melyik lehet az én
csillagom?
- Keressük meg! - ajánlotta az angyalka.
Aztán el kezdték olvasgatni a neveket, mert bizony valahány csillag
belsejében egy-egy kisleány neve volt beírva.
- Ez nem a tiéd, ez sem, ez sem! - mondta egyre az angyalka.
A kisleány pedig egyre szomorúbb lett. Végre az utolsó csillaghoz érkeztek.
A leányka kiáltozni kezdett:
- Ez bizonyára az én csillagom, ugye jóságos angyal, ez az én csillagom?
- Majd mindjárt meglátjuk - válaszolta az angyalka.
Már egészen közel értek a szép, fényes aranycsillaghoz és nézték, hogy
milyen név van beírva. De a csillag üres volt, nem állott semmilyen név
rajta. A kisleánynak nagyot dobbant a szíve, és egyetlen szót sem mert többé
szólni. Az angyal pedig rámutatott a csillagra, és így szólt hozzá:
- Látod, ez lett volna a te csillagod, ha jót cselekedtél volna a földön.
De mert mindenkihez rossz szívű voltál, és elkergetted a szegény leánykát,
aki játszani akart a te játékaiddal, hát megharagudott rád az Istenke és nem
adott neked csillagot.
- Óh Istenem! - sírt fel hangosan a kisleány. Ha jóvátehetném, ha csak
még egyszer jóvátehetném a hibámat, én mindenkihez jó és szíves lennék.
Sohasem kergetném el többé a szegényeket.
Amint ezt kimondta, egyszerre úgy érezte, hogy két puha kéz lefelé
viszi. S egyszerre csak fehér vánkosok közt találta magát. Megdörzsölte a
szemét és látta, hogy az ágyában fekszik, és most már látta, hogy csak
álmodott. Gyorsan az ablakra pillantott, és látta, hogy az aranyos napocska
fényesen besüt a szobába.
- Mindent, mindent jóváteszek! - sikoltotta ekkor boldogan. - Ezentúl
mindig adni fogok a szegényeknek, és nem kergetem többé el őket. Azt akarom,
hogy ha még egyszer felkerülök a mennyországba, hát nekem is legyen arany
csillagocskám.
És be is tartotta a szavát. Aranyos szívű, földön járó kisangyal lett
belőle.

Válasz

LÁBNYOMOK

--------------------------------------------------------------------------------

Egy ember egy éjszaka azt álmodta, hogy az Úrral sétál a tengerparton. Jelenetek villantak fel az életéből. Minden egyes jelenetnél két, párhuzamos lábnyomot látott a homokban: az egyik az övé volt, a másik az Úré.
Amikor élete utolsó jelenete is véget ért, visszafordult, és szemügyre vette a homokban látható lábnyomokat.
Meglepődve vette észre, hogy élete során több alkalommal csak egy sor lábnyomot lát. Arra is rájött, hogy ezek éppen élete legnehezebb és legszomorúbb időszakaira esnek. Nem hagyta nyugodni a dolog, s megkérdezte az Urat:
- Uram! Azt ígérted, ha úgy döntök, hogy követlek, akkor mindig velem leszel. De íme, épp a legnehezebb időkben csak egyetlen sor lábnyom látható. Nem értem, miért hagytál el épp akkor, amikor a legnagyobb szükségem lett volna Rád?
Az Úr így felelt:
- Drága gyermekem! Szeretlek, és soha el nem hagynálak. Azért látsz néhol csak egyetlen sor lábnyomot, mert amikor a legnehezebb időszakokat élted át, amikor igazán szenvedtél, akkor a karjaimban vittelek.

Válasz