(Javaslom kedves olvasómnak, hogy először a Svédországról szóló bejegyzést olvassa végig.)

Norvégiára mint modell országra könnyű legyinteni, hogy hiszen nekik annyi olajuk van, könnyű nekik. Míg nyilvánvalóan előnyös, ha egy ország természeti kincsekben gazdag, koránt sem automatikus a siker. A norvégok állandó ellenpéldája Nigéria, ahol a szintén hatalmas olajkincs ellenére évtizedek óta polgárháború dúl. De felhozható lenne Szaud-Arábia is, ahol egyetlen kiterjesztett család kezében összpontosul az olajvagyon, a társadalmi fejlődés pedig igen kétséges. Azaz a természeti kincsek áldása csak akkor mutatkozik meg, ha megfelelően szervezett társadalomban érezteti hatását. És még akkor is igen nehéz élni vele. A szakirodalom ismeri az úgynevezett holland betegség ellenpéldáját, amikor is a hetvenes években a hollandok az északi tengeri gázlelőhelyeik feltárásakor akkora boomot éltek meg a gáziparban, hogy az gyakorlatilag minden más szektort kiárazott. Azaz nagyon óvatosan és fokozatosan lehet csak élni a norvég gáz és olajvagyonnal is, nehogy tönkretegye a gazdaság többi részét. Ennek megfelelően a norvégok állami kézben tartották a kitermelést, és a bevételek nagy részét nem is költik el azonnal, hanem egy, az olaj utáni generációk számára létrehozott alap befekteti azt világszerte. Norvégia nem csak fosszilis természeti kincsekkel rendelkezik, hanem ásványi anyagokkal is. A hazai áramárak pedig a hatalmas vízerőműpark miatt rendkívül alacsonyak.

A bérpolitika szempontjából Norvégia sokkal jobban megőrizte az eredeti északi modell központosított jellegét, mint Svédország. Ennek az az oka, hogy Svédországban az 1970-es években született egy terv arra, hogy a munkaadók szép fokozatosan átadják a vállalatok tulajdonjogának mind nagyobb részét a szakszervezeteknek, és így a folyamat végén megvalósul valamifajta kollektív, de legalább is vegyes tulajdonú gazdaság. Amikor a kormány a tervezet mögé állt, a svéd munkaadók bezárták központi egyeztető irodájukat, és a béralku ágazati illetve vállalati szintre decentralizálódott. Norvégiában azonban mind a mai napig megmaradt központi szinten.

Az északi modell  lényege, hogy a világgazdaság termelési láncaiban a magasabb hozzáadott értékű munkahelyek felé versenyez, nem pedig lefelé, az alacsony hozzáadott értékű, és ezért alacsony bérezésű munkák felé. (Ez utóbbit teszi a kelet-európai modell, de az utóbbi időszakban a németek is.) Azaz ezek az 5-10 milliós kis országok folyamatosan képesek arra, hogy a hétmilliárd fős világgazdaság legjobb munkahelyeiből vegyék ki a részüket. Hogyan érik ezt el? Azzal, hogy a legalacsonyabb hozzáadott értékű munkahelyeiket folyamatosan megszüntetik, és helyette magasabb és magasabb hozzáadott értékűeket hoznak létre, miközben fenntartják a magas foglalkoztatást.

 A folyamatos bérpolitika központi eleme a béralku, amelyet a kormány által facilitált tárgyalásokon kötnek egymással a munkaadók és a munkavállalókat képviselő szakszervezetek.  A megegyezések általában két éves ciklusokra szólnak, és komoly szakpolitikai előkészítés és utánkövetés segíti őket. A norvég statisztikai hivatal egyéb más szervezetekkel és kutatókkal konzorciumban folyamatosan méri a norvég iparágak termelékenységét és bérszínvonalát nemzetközi összehasonlításban is. A konzorcium által készített „technikai keretszámítások” mindenki számára elfogadott kiindulópontot jelentenek.A béralku folyamán az egyes iparágakban a termelékenységnek megfelelő mértékben növelik a béreket, relatíve részletesen lebontva azt egyes munkaerőkategóriákra ágazatonként. Az egyes kategóriák egyezményes béreit aztán az összes cég betartja, hiszen a termelékenység növekedésének megfelelően reálisan voltak megállapítva.

Az északi országokban nincs törvényileg megállapított minimálbér, de éppen a bérmegállapodásoknak köszönhetően a legalacsonyabb bérkategóriákban is létrejön egy de facto „bérpadló”. Mivel az egész modell folyamatosan a minél magasabb hozzáadott érték/bér felé tart, ezért a megélhetési költségek is magasak lesznek. Ebből adódóan a legalacsonyabb bérkategória is valójában sokkal magasabb bérezésű, mint ami egy tisztán „piaci” rendszerben létrejönne, ha lefelé nyitott lenne a bértábla. Azaz a valóságban az északi országokban a legalacsonyabb béreket a magasabb bérekből keresztfinanszírozzák. Ennek egyik eredménye, hogy relatíve alacsonyak maradnak a társadalmi különbségek. A második eredmény pedig az, hogy az északi országokban fennmaradnak az alacsonyabb hozzáadott értékű munkahelyek is. Svédországban ezeket szinte teljes egészében a helyiek végzik, Norvégiában valamivel nagyobb arányban hódították már el ezeket a munkahelyeket a külföldiek. (Mindenekelőtt a lengyelek és a pakisztániak. A menekültként érkező szomáliaiak között igen magas a munkanélküliség.) Ezek az alacsony hozzáadott értékű munkahelyek leginkább a szolgáltatószektorhoz kapcsolódnak, és a helyi építőiparhoz. A norvég világcégek a legalacsonyabb hozzáadott értékű gyártó és összeállító tevékenységüket ugyanúgy kinyomták máshová, mint a többi tranznacionális vállalat. (Példa erre az egykor meghatározó norvég hajógyártás, amely a magas hozzáadott értékű tervezést és design-t megtartva a többit kihelyezte Szingapúrba és Koreába.) Azaz a modellnek az is része, hogy ha egy vállalat a skandináv bérpadló mellett képtelen nyereséget termelni, akkor ha kkv, csődbe kell mennie, ha nagyobb vállalat, akkor a legalacsonyabb munkahelyeket külföldre kell vinnie. A bérpadló környékén és afelett lévő munkahelyeket azonban nincs érdekükben elvinni, mert a magas bizalomra alapuló, magas tudású jóléti állami környezet miatt többet ér őket a hazai gazdaságban tartani.

Gyakorlatilag konszenzus van azzal kapcsolatban, hogy hozzáadott értékben lefelé versenyezni nem érdemes. Lefelé gyakorlatilag a világ bármely országa képes mozdulni, ezért az ilyen előny csak átmeneti lehet, és az is negatív hatással van az életszínvonalra. Ráadásul a bérpadló átlukadása az egész bértáblát lefelé húzza. A csökkenő bérek pedig csökkentik a keresleti multiplikátor hatást, azaz a foglalkoztatás is radikálisan csökken. Gyakorlatilag ez történik Kelet-Európában, Németországban, vagy az angolszász világban.

                Érdekes kérdés, hogy a három megállapodó felet mi teszi érdekeltté a részvételben. A szakszervezetek érdekeltsége az, hogy minél magasabb béreket érjenek el tagjaiknak, ezzel növelve elismertségüket. A tagok bérük másfél százalékát fizetik be szakszervezeti tagdíjként, ami nemzetközi összehasonlításban magasnak számít. A szakszervezeti tagság részben az eredményes béralkuknak köszönhetően magas. Részben pedig azért, mert a munkanélküli biztosítást is ők kezelik, az állam csak kiegészíti azt. Fontos azt is megjegyezni, hogy a szakszervezetek számítanak a baloldali pártok legnagyobb kampánytámogatóinak, ezzel ellensúlyozva a munkaadók által a jobboldalnak nyújtott összegeket. (A meghatározó szakszervezeti szövetség és a munkáspárt tízemeletes épületei egymás mellett állnak Oslo belvárosában.) A munkaadóknak azért áll érdekében a részvétel, mert ha nem tennék, nagyon komoly sztrájktevékenységgel találnák magukat szemben, mint ahogy találták is a második világháború előtt. Azaz az együttműködő munkavállalók az a fő motiváció, amiért a munkaadók érdekeltek a megállapodásban. Márpedig ez igen fontos érték, amit az is mutat, hogy a szakszervezetek és a munkaadók között helyben is, és központi szinten is igen jó a viszony. (Svédországban némileg konfrontatívabb a hangnem.) Amelyik munkavállaló nem tartja be a megállapodást, azzal a részt vevő munkaadók sem kötnek üzletet. Végezetül a kormányzat számára a megállapodás fő előnye a magas hozzáadott érték / bérek / foglalkoztatás mellett a kiszámítható béremelkedés. Ez konjunktúra időszakban is hatalmas előny, de recesszióban válik igazán komoly előnnyé: sokkal kiszámíthatóbb a bérmoderáció, ezért gyorsabban és biztonságosabbak alkalmazkodhat a gazdaság egésze.   

                Természetesen a modellt az teszi lehetségessé, hogy a bértábla tetején egyfolytában egyre magasabb hozzáadott értéket érnek el. Ennek alapja pedig a kitűnő közoktatási, felsőoktatási és átképzési rendszer. (Érdekesség: a norvég iskolákban 13 éves korig csak szöveges értékelés van.) A magasabb hozzáadott értéken kifizetett bérek pedig akkora keresletet teremtenek multiplikátor hatásuk által az alacsonyabb szintek felé, hogy kiterjedt szolgáltató szektort és állami szektort (tanárok, vidékfejlesztők, szociális munkások, stb.) képesek eltartani. Mindebből adódóan a foglalkoztatási szint magas. A munkanélküliségi ráta pedig alacsony, mivel aktív munkaerőpiaci stratégiával igyekeznek rásegíteni a munkanélkülivé válók újbóli elhelyezésre. A cégek relatíve könnyen tudnak elbocsájtani és újra felvenni munkavállalókat, illetve fizetés nélküli szabadságra küldeni őket, mert az állampolgárokat biztonságban tartja a jóléti állam. A munkanélkülieknek két évig jár a megelőző munkabérnél alig alacsonyabb munkanélküli segély. A legtöbbjük azonban sokkal hamarabb elhelyezkedik, hiszen munkahelyek ténylegesen állnak rendelkezésre. A munkanélkülinek az előző munkahelyénél alacsonyabb ajánlatot is el kell fogadnia. A munkaerő központok olyannyira pontos információkkal rendelkeznek a munkaerőpiacról, hogy a két évnyi periódus lehetőséget ad arra, hogy adott esetben átképzésekkel segítsék foglalatossághoz az álláskeresőket.

                Természetesen érdekes kérdés az is, hogy a kiterjedt jóléti állam nem képez-e ellenmotivációt a munkavállalásra. Ebből a szempontból a szociális és gyermektámogatások összege a lényeges. Norvégiában valóban meg lehet élni egy alapszinten ezekből. (Magyarországon nem. A „generózus” magyar jóléti államon való élősködés körülbelül húszezer forint per főt jelent. Ez maximum nyomorgáshoz elég.) Ennek ellenére a norvégok többsége mégis munkát keres, ami a magas foglalkoztatási és az alacsony munkanélküliségi mutatókból is kiolvasható. Miért van ez? Elsősorban azért, mert a legalacsonyabb bérezésű munkák is jóval magasabb bevételt jelentenek, mint az éppen kielégítő szintű jóléti támogatások. Azaz anyagilag is megéri elhelyezkedni. Természetesen ez azért lehetséges, mert a norvég bértábla magasabban kezdődik. Azaz a pontosan a hozzáadott érték emelése és a bérpadló teszi lehetővé, hogy a munkába állásra megfelelő motiváció legyen a jóléti rendszerben való maradáshoz képest.  

                Természetesen a jóléti állam és az adórendszer összes elemét folyamatosan monitorozzák, elemzik, éveken át tartó viták folynak róluk. Nagy kultusza van a bizonyítékokra és adatokra alapozott (=evidence based) szakpolitika-alkotásnak. Gyakran neveznek ki független „királyi bizottságokat”,  amelyek hosszú időn keresztül vizsgálnak egy kérdést, majd jelentést készítenek. A vitás kérdéseket konferenciákon, újságcikkekben és tévévitákban társadalmasítják. A törvénymódosítások előtt előzetes hatástanulmányokat készítenek. A szakszervezeteknek, munkaadóknak és a pártoknak is komoly kutatóapparátusok vannak, amelyekhez kutatóintézetek, egyetemi tanszékek és think tankek társulnak. Nagy hangsúlyt fektetnek az intézményi stabilitásra: intézmények és intézkedések a legtöbbször évtizedekig fennmaradnak, mielőtt hozzájuk nyúlnának. És természetesen a kiterjedt jóléti állam magas is igen komoly foglalkoztató. Kifejezetten hangsúlyos a szerepe a női munkavállalók körében, illetve  részmunkaidős foglalkoztatásban.

Az északi modellt a neoliberális angolszász vagy kelet-európai modellhez képest az eredményei igazolják. Gyakorlatilag ez az egyetlen demokratikus kapitalista modell, amely még állva maradt. Magas foglalkoztatást biztosít, biztonságos megélhetést, miközben alacsony eladósodottsága miatt hosszú távon fenntartható is. Minden, amit a kelet-európai kormányok szeretnének, de pont az ellentétes irányban indulnak el annak megteremtésére.

(Aki a modell kulturális átültethetetlenségére hivatkozna, kérem tényleg olvassa el a Svédországról szóló bejegyzést.)