-
MARABU rajza Némiképp megismerve a nyugati demokrácia vitakultúráját, az ember azt várja, hogy

ilyenkor a megbírált politikus megpróbálja igazát érvekkel alátámasztani. Ha nem ezt teszi,

akkor óhatatlanul arra a következtetésre juthatunk, hogy nincsenek argumentumai, nem

képes a megtámadott intézkedést megvédeni, ami igencsak elszomorító, ha ezt az ország

vezetésére felhatalmazást kapott kormánypolitikus teszi. Vitakultúránk egyik vadhajtása,

amikor kétségbe vonjuk a bírálók, a más nézeten lévők hazafiasságát, a haza elárulásával

vádoljuk őket, felmenőik politikai kötődését hozzuk fel lejáratásuk érdekében.

Egyik gyakran hangoztatott hatásosnak tűnő „érv” a kritizálók besorolása a kommunisták

táborába, megfeledkezve arról, hogy a régi, igazi kommunisták már eltűntek a közélet

színpadáról. A különböző ellenzéki pártok vezető politikusainak túlnyomó része már kora

miatt sem lehetett tagja az MSZMP-nek, számosan közülük önfeledt gyerekkorukat töltötték

a rendszerváltozás időszakában. Ugyanakkor a jelenlegi kormány számos képviselője

dicsekedhet hajdani MSZMP-tagságával, szüleikről nem is beszélve. Hogyan lehet velük

kart karba öltve hatásosan küzdeni a kommunizmus maradványai, szellemisége ellen?

A minősítéseket a más nézeten lévő értelmiségiek, a tüntetők, a vélt vagy valós jogaikért

küzdő diákok sem ússzák meg. Mivel a rendszerváltozás időszakában született fiatalokat

már nehéz lenne állampárti tagsággal vádolni, előkerülnek a felmenőik. A közelmúltban

Kövér László, az Országgyűlés elnöke, aki bizony nem fukarkodik az ellenoldal, a bírálók

minősítésével, jegyezte meg, hogy a tüntető diákok „apukái valószínűleg… kommunista

vezetők voltak”. Igaz, hogy később igazságtalannak, megalapozatlannak minősítette

állítását – ami elismerést érdemel –, ugyanakkor többek között kijelenti, hogy „a baloldal

nagyobbik része … hagyományként ápolja a hazaárulást”.

Ennél szörnyűbb vádat nem tudok elképzelni. Mivel Stumpf István alkotmánybírói

ténykedése sem nyerte el tetszését, kijelentette, hogy ma már „az általa képviselt

parttalan jogászkodás nélkül…” jól meglennének. Nem gondol arra, hogy replikaként

elhangozhatna, hogy az ő békétlenséget szító minősítgetéseitől is jól meglenne az ország?

Mivel az ellenzék pártjainak, az ellenoldal híveinek nem sok esélyük van arra, hogy

bírálatukat érdemben figyelembe vegyék, föltételezhető, hogy talán konzervatív

értelmiségiként erre egy hajszállal több reményem lehet. Mielőtt azonban bárhová

besorolnának, megemlítem, hogy számos kormánypolitikusétól eltérő környezetben

nőttem fel: piarista tanárok és jezsuita nagybátyáim neveltek a demokratikus

gondolkozásra, mindenét elveszített kulák nagyapám és jegyző apám okításáról nem is

beszélve.

Lehet, hogy a kormány számos tagjánál szerencsésebb voltam? Nem tudom értelmezni

a miniszterelnök március 15-e alkalmából elhangzott kijelentését, mely szerint „régen v

oltunk ilyen közel ahhoz, hogy a magyarság céljait megvalósítsuk, a magyar szabadságot

kiterjesszük határon kívül és belül”. Hogy a jelenlegi életkörülmények, a gazdasági helyzet,

milliók kétségbeejtő, kilátástalan helyzete, a munkaalkalmat teremtő beruházások hiánya,

a jövő értelmiségiek kivándorlása, a hazai tanulási lehetőségeik korlátozása, a baráti

országok bírálata lenne az a cél, melynek elérése érdekében az elmúlt évszázadban

békés és kevésbé békés eszközökkel küzdöttünk, abban erősen kételkedem.

Miért gondolja azt a kormányfő, hogy a külföldi kézben lévő szolgáltatások tulajdonosai a

magyar emberek ellenségei lennének, mert nem törődnek bele abba, hogy őket kár érje?

Különösen, ha a meghozott intézkedésekről előzetesen senki nem tárgyalt velük, ami

bizony nem éppen demokráciára jellemző eljárás. Miért kell a hazai független bíróság

ítéletét „gyalázatosnak”minősíteni, mert törvényeink alapján nem a kormánynak adott

igazat? Az az elképzelés, hogy ha megszabadulnak az idősebb bíráktól, akkor majd a

peres ügyekben számukra megfelelőbb bírósági döntések születnek, egyelőre nem jött be,

hiszen a legújabb, a miniszterelnöknek nem tetsző határozatokat már nem a nyugdíjba

küldött bírók hozták!

A legújabb történéseket analizálva: milyen hozadéka volt annak, hogy az egyetlen más

hangon megszólaló Klubrádiót meghurcolták, pályázatuk elfogadását hosszú időre

elhúzták olyan elképesztően nevetséges és primitív magyarázattal, hogy a pályázat hátsó

oldalait nem írták alá? Akik ekkora badarságot kitalálnak, nem gondolnak arra, hogy ezzel

a „jogi érvvel” valójában a miniszterelnököt alázzák meg, hiszen neki kellett volna

figyelmeztetnie a Médiatanács szakértő(?) jogászait, hogy ennél valamivel jobban hangzó,

ésszerű érveket találjanak ki. Az eddigi történések fényében a Klubrádió üzemeltetői és

hallgatói örülhetnek, hogy az alapszerződés negyedik vagy ötödik(?) változatába nem

illesztették be, hogy csak a „hazafiasnak” ítélt rádióadók működhetnek. És akkor jöhetett

volna az EU a kifogásaival, hiszen hogy ki dolgozik a magyarság érdekében, annak

eldöntése kizárólag a mi, pontosabban a kormány joga. Igaz „hazafiként” nem is értem,

meddig viseljük még el az ATV-t, és az ott dolgozó újságírók eszmefuttatásait?

Képtelen vagyok azt is megérteni, hogy a kormányrúd megtartása érdekében a Fidesz

politikusai miért a jelenlegi utat választották. Miért nem próbálják hatásosan, demokratikus

módon vezetni az országot, amivel kiválthatnánk a nyugati világ elismerését is?Miért

nincs annyi önbizalmuk, hogy olyan feltételek mellett szerezzenek győzelmet a következő

választáson, amilyen körülmények között sikert értek el 2010-ben? Elszomorító, hogy

nimbuszunk fokozatosan halványul, nemzetközi reputációnk csökken, és – ellentétben a

korábbi időszakkal – a nyugati politikusok és a külföldi média szörnyű dolgokat állít

kormányunkról, demokráciánk vadhajtásairól. Miért volt és van erre szükség? Azok a

magyarázatok, hogy a bennünket bíráló politikusok a hazai ügyeket illetően valójában

tájékozatlanok, meglehetősen primitívek.

Az ezt hangoztatók megfeledkeznek arról, hogy a hazánkban lévő külképviseletek feladata

országaik kormányának felelősségteljes és pontos tájékoztatása. Melyik kormány

engedhetné meg magának, hogy követségei félrevezessék? Hogy saját hitelüket

kockáztatva leveleket írjanak egy másik ország kormányfőjének. Ennél az illetékeseknek

jobb magyarázatot kellene kitalálniuk. Való igaz, hogy az Európai Uniónak meglehetősen

sok gondja van, és nincs arra sem ereje, sem ideje, hogy folyamatosan a magyar ügyekkel, demokráciánk különlegességeivel, a kormányfő megszólalásaival foglalkozzék. Félő azonban, hogy az

Economist cikkírójának lesz igaza, hogy semmi nem marad következmények nélkül.

Hazánk számára (is) megalázónak tartom, hogy a bajor parlament elnöke, a CSU tagja

egyszerűen bezárta az ajtót házelnökünk előtt.

A nyugati világ számos vonatkozásban képes arra, hogy rosszallását különböző módon

kifejezze, amit hosszú távon a „magyar emberek” is érzékelni fognak. Ennek egyik jele,

hogy Németországban a gyerekek részére készítettek egy filmet, melyben a magyarországi

demokráciát állítják pellengérre. Hogyan tudjuk majd a német gyerekek agyába betáplált,

bennünket elítélő analízist megváltoztatni? Ebbe a kategóriába sorolom azt a nemzetközi

felmérést is, melyben hazánk a vendégszeretet szempontjából a 116. helyezést érte el.

Szilárd meggyőződésem, hogy ez nem igaz, és ebben már szerepet játszik a nyugati sajtó

és politika által országunkat ért folyamatos bírálatok miatti előítélet is. Hozzáfűzném

mindezekhez, hogy a külföldi tudományos konferenciákon az ember már alig tud kibújni a

kellemetlen kérdések elől. És sorolhatnám tovább!

Tudomásul kellene végre vennünk, hogy az EU tagjának lenni bizonyos kötelezettséggel,

és nem csak hatalmas anyagi támogatással jár. Ha úgy látják, hogy bármelyik tagállam

letér az általuk helyesnek ítélt demokratikus iránytól, akkor bizony előbb barátságosabb,

majd mind szigorúbb formában adnak jelet nemtetszésüknek. Abba kellene már hagyni a

hazánk renoméját csökkentő intézkedések meghozatalát. Vissza kellene már térni a

minden szempontból demokratikus kormányzáshoz, az ellenségeskedés megszüntetéséhez,

ahhoz a politikához, mely az egész ország érdekeit szolgálja. Ideje lenne már annak, hogy

miniszterelnökünk csendben befejezze szabadságharcát, és lábhoz parancsolja a

fegyvereket. Különben, ha így megy minden tovább, abból nemcsak neki, pártjának,

hanem az országnak, a magyar „embereknek” is kára származik.

A szerző akadémikus, a Nemzeti Kör tagja