Az írás a Népszabadság 2014. 03. 21. számában jelent meg. Heimer György

Népszabadság

Miért használ a Fidesz annyi harcias szót, kifejezést politikai kommunikációjában, s miért nem tud az ellenzék hathatósan szembeszállni a kormánypárt becsmérlő szóáradatával? Kálmán László nyelvész szerint az ellenzéknek már rég meg kellett volna tanulnia jobban élni a tömegmédia korszerű eszköztárával, megújítani avítt stílusát. Elkötelezett demokrataként ugyanakkor taszítónak érzi a Fidesz nyelvjárását, nyelvészként pedig nem is tartja sokra annak szóvirágait.

HIRDETÉS

– A kampányhajrában a fideszes propagandanyelv a szokottnál is harciasabb. „Fújjátok meg a kürtöket és nyergeljetek” – buzdított választási csatára a kormányfő, noha versengő demokráciákban a választás minden, csak nem háború. Miről árulkodik ez a stílus?

– Több mindenről, de főként arról, hogy a pártvezér-kormányfőnek kedves a katonás kifejezésmód, és szövegírói meg is teszik a magukét, hogy erősítsék az erőszakos, harcias hangú kommunikációt. Olyan militáns szavakat használnak, mint függetlenség, szabadságharc, küzdelem. Régi agit-propos receptkönyvekből dolgoznak, elvégre mozgósítani csak harci célokra lehet. Azt a képzetet keltik, hogy az összecsapás elkerülhetetlen.

– Mire jó ez a háborús retorika, elvégre a vak is látja, hogy béke van. Hernádi Miklós, a Közhelyszótár szerzője minapi írásában arra hívja fel a figyelmet, hogy a Fidesz rendre jogos önvédelemről beszél, mivel úgymond a tönkretett országból kitalicskázzák az extraprofitot, lefölözik a magyarok verejtékes munkájának gyümölcsét, kifosztják a gazdaságot.

HIRDETÉS

– Ez nem is az európai jobboldal, hanem a szélsőség hangja. Itt van például az ír Sinn Féin republikánus párt, amelynek neve magyarul „Mi magunk”. Nem ismerős a lemez? A Horthy-világban azt sulykolták: mindenki ellenünk van, csak magunkra számíthatunk. Mi csak védekezünk, dehogy támadunk. Ha a hazai közvélemény tájékozottabb lenne, rögtön összekapcsolná e toposzt a szélsőjobbal. A férfiközpontú erőkultusz az 1920-as évek óta Mussolini és az olasz fasiszták kedvenc témái közé tartozott. Az orbáni frazeológiát is átszövi, hogy a gyenge nemzetek elbuknak, az erősek célba érnek. De akadnak más áthallások is. Ahogy annak idején Goebbelstől a bolsevikokig előszeretettel hangoztatták a dekadens nyugati demokráciák végét, a válságba jutott Nyugat hanyatlása ma ugyanúgy fel-felbukkan az Orbán-szövegekben. Ám a harci metaforákból az is következik, hogy ahol harc van, ott ellenség is van. A Fidesz festette ellenségképben remekül összejön az eurobürokrata, a Wall Street-i bankár, a ’68-as hippi, nem is beszélve a posztkommunistákról, a megyei pártitkárból átvedlett milliárdostól az oldalkocsis SZDSZ-ig. Ez teljességgel hamis. Ismétlem: ha nagyobb lenne a lakosság műveltsége, a többség felkapná a fejét, hogy milyen stílusban beszél ez az ember? Kihasználja honfitársai tájékozatlanságát.

FOTÓ: MÓRICZ SIMON

FOTÓ: MÓRICZ SIMON

– Persze, kihasználja, de a népszerűségi mutatókból úgy tűnik, a populista szöveg mindig vevőre talál.

– Én egyáltalán nem látom annak bizonyítékát, hogy az utca embere bevenné a képtelen maszlagot. A Fidesznek sok olyan témája van, amit a jobboldali szavazók is butaságnak tartanak, de ideológiai hovatartozásból fakadóan elnézik, megértőek.

HIRDETÉS

– Ha ez így lenne, mivel magyarázza, hogy a Fidesz szóleleményei átmennek a köztudatba, sőt némelyiket hovatovább szólásmondásként emlegetik?

– Tudtommal még senki sem vizsgálta, mit hisz el a szavazópolgár az ilyen politikai kommunikációból. Így hát jobbára a magam tapasztalatára alapozva azt mondhatom: szerintem nincs ellentmondás, még a lelkes hívek sem teszik magukévá a közbeszédbe dobott Fidesz-toposzokat. Nem hiszik el, hogy a világ ellenük fordult, s azt sem, hogy harci helyzet lenne Magyarországon. Azt viszont gondolhatják, hogy ilyen sületlenségeket kell mondogatni, mert ezt várja el tőlük a párt. A segédcsapataként parádézó békemenet átveszi a jelszavakat, mert szerintük arra van szükség, de kétlem, hogy a felvonulók el is hinnék azokat.

– Mégis, nem gondolja, hogy a fideszes kommunikátorok ügyesek jelmondatgyártásaikban? Szlogenjeik reklámszerűen harsányak, nem egy szófordulatuk, mint a sláger, bemászik a fülbe.

– Egyáltalán nem ügyesek, nem tartom sokra, amit kiötöltek. Szakmai körökben jól ismert, hogy az ember védtelen az asszociációkkal szemben. Ha szemtől szembe mondanak nekünk valamilyen nem tetszőt, védekezésképpen vissza tudjuk utasítani azt. A felidézett képzettársításokat azonban nem tudjuk elhessegetni. A politika (és a reklámszakma is) tudatosan kihasználja ezt az akaratlan védtelenséget. Eszemmel tudom, arra a pártra semmiképpen sem szavazok, de mondataik szabad asszociációként azért ott keringenek bennem.

– Nyelvészként sem díjazza szóalkotásaikat? Tartalmuk ugyan lehet hamis, de szólelemények. Itt van például a mostanában oly sokat emlegetett rezsi és az abból képzett rezsifórum, -biztos, -harc, -háború. Vagy a másik, a bukott baloldal, amely elé tetszés szerint odabiggyeszthető a luxus vagy a maffia kifejezés. Erről hogyan vélekedik?

– Szerintem semmivel sem haladják meg egy átlagos kampány teljesítményét. A maguk szempontjából megpróbálják megragadni a lényeget – ezt hívják a reklámszakmában „keretezésnek” –, de mi bennük a lelemény? Ha már a francia eredetű rezsit hozta szóba, korántsem biztos, hogy mindenki tudja, hogy a szó üzemi költségeket jelent. Talán kifejezőbb lenne a rezsicsökkentést „közműrohasztásnak” nevezni. Ami pedig a „bukott baloldal” szóösszetételt illeti, ez sem olyan nagy szám. Régi retorikai trükk, hogy a rivális gyengeségeit felnagyítják, túldimenzionálják. A többpárti demokratikus rendszerekben az egymással vetélkedő politikai erők közül az egyik nyer, a másik veszít, így ha valaki nem emlékezne, a Fidesz is jó pár választást elbukott. És ha már itt tartunk, én az ellenzék helyében már rég kitaláltam volna a bukott baloldal ellenfricskáját Orbán pártjára, például azt, hogy „horthysta jobboldal”.

HIRDETÉS

– De hát éppen azt látjuk, hogy az ellenzék nemigen talál ki csattanósat. Mintha nem is akarná felvenni a versenyt ezen a médiaterepen, így a jobboldal könnyűszerrel kisajátíthatja a nyelv eszköztárát is.

– Ez is a magyar politikai világ furcsaságai közé tartozik. Az ellenzék pártjai nem találják a hangot, nem tudják jól kifejezni magukat, nem tudnak élni a tömegmédia adta lehetőségekkel. De hozzáteszem, soha, még kormányon sem törekedtek arra, hogy papagájmódra becsméreljék ellenlábasaikat, gátlástalanul feldicsérjék saját eredményeiket. Inkább azon igyekeztek, hogy elbagatellizálják kudarcaikat, ugyanakkor ódzkodtak a sárdobálástól, azt vallották, hogy e nélkül is meggyőzik a választókat politikájuk helyességéről. A Fidesz kampánystratégái már akkor jól tudták, hosszú, unalmas vezércikkekkel nem lehet sokra menni. Rövid, nemegyszer lejárató üzeneteik már ellenzékben jobban eljutottak az utca emberéhez, hangjuk már akkor hangosabb volt, amikor még nem is uralták a közmédiát. Engem korábban két ellenzéki párt is megkeresett, s már akkor elmondtam: nem kell lealacsonyodni a rivális szintjére ahhoz, hogy jobban éljenek a kommunikáció eszközeivel. Figyelmesen meghallgattak, ám úgy tűnik, javaslataimnak nem lett sok foganata. Vezetőik – tisztelet a kivételnek – ma sem tudnak tömören, szabatosan, lényegre törően, meggyőző erővel beszélni. Nem számolnak azzal, hogy a lakosság szövegértési képessége enyhén szólva is kétes. Akad, aki olyan nyakatekerten fogalmaz, hadar, hogy jobban tenné, ha meg sem szólalna. Ráadásul alapvető kommunikációs szabályokat hagynak figyelmen kívül. Nem lenne szabad átvenni az ellenfél szóhasználatát, vagy legalábbis rögtön ki kellene találni helyette ellenidiómát. Itt van például a közgazdaságtan szókészletéből importált „tranzakciós illeték”, amelyre fekete-fehéren ráillik, hogy „átutalási adó”.

– Mit gondol, ha majd az utókor visszanéz, mi marad meg a mai politikai nyelvjárásból, s kell-e majd szótár a megértéséhez?

– A történelem arról tanúskodik, hogy a letűnt korokkal a nyelvezetük is eltűnik. A szókészlet szétporlad, legfeljebb a toposzok maradnak fenn. A Fidesz is csak a Mussolini-féle erőkultusz, a mindenható korporatív állam és az ideológia nélküli, népámító szövegládák alaptételeiből merít, frazeológiáját több masszából maga gyúrja össze – főként katonai terminológiából és legfeljebb a futball támadó kifejezéseiből. Használhatnának paraszti, városi vagy informatikai nyelvet, de az valahogy nem passzol erőszakos természetükhöz. Mindezzel együtt szóvirágaik némelyike túlélheti őket. Ilyen lehet a két egymással ellentétes értelmű szó összekapcsolásából született „fülkeforradalom” – szaknyelven oximoron. Aztán helyére kerül a megcsúfolt, sovén érzelmekre ható „nemzeti” jelző, amelyet mostanában a fennkölt Nemzeti dal helyett dohányboltok mellékneveként silányíttatnak. Szólás-mondássá válhat „a haza nem lehet ellenzékben”, jóllehet utódaink alighanem a kettős beszéd rafinált példájaként fogják emlegetni.