Várhelyi Attila

Sportos, de választékosan öltözött férfi hajol le az uszoda pénztárának félig elhúzott ablakához, láthatólag tisztában van ötvenes évei által festett ezüstös halántéka, kék szeme és megnyerő mosolya vonzerejével.

– Egy délutánra szóló belépőjegyet lesz szíves – szólítja meg a pénztárost, határozottan, de korántsem tolakodó hangsúllyal, valójában azt is nehéz lenne eldönteni, hogy kéri-e azt a jegyet, vagy csak megállapítja, hogy azt a pénztáros hamarosan kiadja neki, ő pedig fizet, és mehet úszni, szaunázni.

A kissé túlhízott, láthatóan nyugdíjas korú, egykedvűen üldögélő asszonyság fel sem néz az olvasmányából.

– Regisztrált?

A férfi meglepetten ráncolja homlokát, amelyet szépen vágott haj keretez, alig kopaszodik, ápolt kezét a pultra helyezve próbálja tisztázni a váratlan helyzetet.

– Parancsol?

A nő olyan lassan tekint fel, mintha fájna neki.

– Azt kérdeztem, hogy regisztrált-e? – feleli tagoltan, kissé emeltebb hangon ugyan, de azért még türelmesen. Látszik rajta, hogy hozzá van szokva az okvetetlenkedő vendégekhez.

– Az mit jelent? – érdeklődik a férfi, úgy tűnik, mintha valóban nem tudná, mit akar a pénztáros.

– Aki jegyet akar venni, két héttel előtte regisztrál – magyarázza a nő. – Bejelenti a nevét, az anyja nevét, a születési idejét és a lakcímét – sorolja gépiesen a kötelező adatokat, nem is kell a falra helyezett igazgatói utasításra néznie. Gyakorlott munkaerő, védett korban, a munkáltatójának valóságos kincs, mert a munkahelyvédelmi programnak köszönhetően a bére után már nem kell közterheket fizetni.

A vendég még mindig nem érti.

– Na, ne tessék ugratni! Ugye viccel?

Próbál oldottnak tűnni:

– Kérem szépen a jegyet, és már itt sem vagyok!

A pénztáros arca megmerevedik, pillantása súlyos és hideg, késpenge élességű, átlát az emberen.

– Én csak a munkámat végzem – jelenti ki ellentmondást nem tűrő hangon. – Ha az úr nem érti meg, hogy mi a teendője, arról én nem tehetek.

A vendég hüledezik, nem szokott hozzá, hogy rendre utasítsák, volt gyerekszobája, három nyelven beszél, műkedvelő csellista, Volvóval jár.

– Kérem, hívja ide a főnökét – vált most már ő is keményebbre, tud ő utasítani is, ha kell, negyven ember dolgozik a keze alatt egy kanadai-magyar vegyesvállalat kémiai laborjában.

A pénztáros mérlegeli a lehetőségeit. A vendég jól öltözött, szinte elegáns, talán valami főnökféle, észnél kell lenni.

– Ahogy óhajtja az úr – nyomja meg kissé az „urat”, mintha jelezni akarná, éppen hogy „úrnak” nem tekinti a kisded birodalma határait ostromló férfit, aztán tárcsáz.

– Marika kérlek, egy úr szeretne beszélni veled – és megint kissé hangsúlyosabb az az „úr”, valószínűleg a vonal másik végén hallgató személy is megérez valami visszafojtott feszültséget, mert nem kérdez semmit, bontja a vonalat.

A pénztáros részéről az ügy le van zárva, nem néz a férfira. Ha akarta, úgyis hallotta, hogy jön a  „Marika”.

A férfi kissé hátrébb lép, hirtelen kedve támad elmenni, hagyni az egészet a fenébe, aztán a rutin maradásra készteti, nem szokott ő megfutamodni nagyobb problémák elől sem.

Amíg vár, körüljáratja figyelmes tekintetét a falakon, úszók képei, egy vitrinben kupák, érmek, nagy, bőrös levelű filodendronok, egy pálma, kis büfé, a kijárat melletti falon a Nemzeti Együttműködés Nyilatkozata díszes keretben. „Legyen béke, szabadság és egyetértés.” Soha nem értette, miért nem felkiáltójel van a végén. Valahogy megnyugszik. Magyarországon van, magyarok között, mindent meg lehet beszélni.

Nagyon csinos, harmincas nő lépked felé, egy irodának tűnő helyiségből lépett ki. Nem drága, de jó minőségű kosztüm, csinos cipő, bross öltözteti, a mosolya szinte bájos. Bátran nyújt kezet a férfinak, egyáltalán nem tűnik elfogódottnak.

– Az igazgató vagyok, Mária, gondolom, Ön keres – szólítja meg az előtérben tébláboló férfit. – Miben segíthetek?

És tényleg úgy tűnik, mintha segíteni akarna.

A vendég kissé nehezen találja a szavakat.

– Tudja, itt van ez a regisztráció – kezdi, aztán érzi, hogy ez így kevés lesz, rákapcsol, lendületet vesz. – A kolléganője nem adott belépőjegyet.

Az igazgatónő kíváncsian, de csak amúgy fél szemmel pillant a pénztáros felé, őt azonban már az olvasmánya köti le, az ő hatásköre ide már nem terjed ki, ez már „ügy”, ő pedig nem ügyintéző, csak pénztáros.

– Üljünk le – mutat az igazgatónő egy asztalra a büfé előtt, körülötte műanyag székek, semmi luxus, de tiszták.

Helyet foglalnak, a férfi értő szemmel figyeli a nő mozdulatait, és elégedetten állapítja meg, hogy az nem teszi keresztbe a lábait, de azért úgy ül le, hogy a nem túl rövid szoknya mutasson valamit a formás térdekből.

– Ha jól értem, Ön nem regisztrált, és ezért a pénztárosunk nem adott Önnek jegyet – foglalja össze a lényeget, a férfi pedig szinte örömmel veszi tudomásul, hogy milyen világosan látja a helyzetet a nő.

– Pontosan így történt – bólint, és a nő szemébe néz, éppen nem kihívóan, de azért azzal a tudattal, hogy a sármja valószínűleg nem marad hatástalan.

– Nos – kezdi az igazgatónő –, néhány hónapja csak regisztrált vendégeket fogadunk. Önkormányzati rendelet – teszi hozzá olyan hangsúllyal, amiből a férfinak éreznie kell, az önkormányzati rendelet maga a megfellebbezhetetlen kinyilatkoztatás, az ultima ráció, a tízparancsolat.

A férfi az egyértelmű és ésszerű viszonyok világából érkezett, főkomponens-analízis, reakciómechanizmus, gázelegyek, heterociklusos vegyületek. Most butának érzi magát, hosszú évek óta először.

– De hát mi ennek az értelme?

Az igazgatónő kedvesen, szinte élvezettel magyaráz:

– Tudja így könnyebb megszervezni a munkát. Ha tudjuk, hány regisztrált vendég van, jobban kihasználhatjuk a kapacitásokat, biztosabb alapokon tervezhetjük a bevételeket és a kiadásokat, de még a fejlesztési irányokat is egyszerűbb meghatározni. Ha sok idős regisztrál, felveszünk egy gyógymasszőrt, ha sok fiatal, beállítunk az előtérbe egy zenegépet. Mindent a vendégért – mosolyog. Őszintének tűnik és profinak.

– Ne haragudjon – próbál fogást találni a nő érvelésén a férfi –, de ennek semmi értelme. Akinek csak úgy eszébe jut bejönni, hogy ússzon egyet, azt maguk nem engedik be? Akkor minek az uszoda?

Az igazgatónőnek a szeme sem rebben. A férfi még végig sem mondta, amit akar, már jön rá a válasz, rögtön látszik, hogy nem először vívja ezt a csatát.

– Nos, nem nagyon szeretjük az ilyen vendéget – és mintha kissé elfelhősödne a tekintete, úgy folytatja:

– Aki ad magára, az előre tudja, akar-e úszni. A tudatos úszó a mi barátunk, és a cégünk a tudatos úszó barátja. Ez egyébként az uszodánk jelmondata is – teszi hozzá, aztán szerényen, de látható öntudattal kiegészíti: – Saját alkotásom.

– Gratulálok – szól a férfi némi malíciával a hangjában, aztán úgy dönt, ha már belevágott, végigmegy az úton, amelyre rálépett:

– Hol lehet regisztrálni?

Elégedett mosoly ömlik el a nő arcán, megbocsátó, meleg, befogadó, akár barátinak is mondható. Más helyzetben a férfi kifejezett biztatásnak érezné egy könnyű flörtre.

– A kedves vendég regisztrálhat az uszodánk honlapján, a polgármesteri hivatalban a sportosztályon, és személyesen nálam – sorolja kedvesen. – Akár most is szívesen beregisztrálom, tíz perc az egész, két hét múlva jöhet is úszni – és úgy mondja azt a „beregisztrálást”, hogy a férfiban megmozdul valami, mélyen, zsigerből.

– Még mindig nem hiszem el – morogja inkább csak magának, de nincs mese, a nő már belekarol, húzza magával az irodába.

Talán csak ketten leszünk, fut végig a férfi agyában a kósza gondolat, nemrég szakított egyik régi szeretővel, ez a kis nő egészen jó falat, ki tudja, még össze is jöhetnek, de mire idáig ér, és mire felfogja, mi is jár a fejében, már ott áll egy íróasztalnál, szemben egy másik nő, idősebb, kopottabb, hivatalosabb.

Az igazgatónő átadja a férfit a kolléganőjének:

– Regisztrál az úr, Csöpikém, légy szíves másold le a személyit és a lakcímkártyát, állítsd ki a kartonját is, aztán majd hozd be, kérlek, hogy aláírhassam – azzal már perdül tovább egy másik helyiségbe, becsukja az ajtót, csak az illata marad utána, talán Lalique Amethist.

A vendég most kezd felocsúdni.

– Mondja, kérem, máshol is kell regisztrálni, vagy ez csak maguknál van előírva?

A hivatal megtestesülése úgy néz rá, mint egy komplett idiótára:

– Persze, hogy kell, hát hol élt maga eddig?

Azzal előhúz egy köteg papírt a fiókjából. Vendéglők, autószerelők, fogorvosok, hivatalok nevét sorolja, némelyiknek a címét külön is említi.

– Na, és ha szavazni akar, nyilván akkor is – teszi még hozzá, aztán, mint akiben él még a remény, hogy a beszélgetőtársa mégsem igazi hülye, csak nem ért valamit, megkérdezi:

– A vlasztási regisztrációról csak hallott, nem?

A vendég még mindig az előbbi felsorolást emészti, szinte kábán bólogat, persze, arról hallott, reméli persze, hogy itt, az uszodában, nem kell négyévenként újra regisztrálni.

Csöpike méltatlankodik:

– Négyévenként? Jól is néznénk ki! Nálunk évente van regisztráció, másképp hogy a fenébe készülnének az üzleti tervek? – Aztán még hozzáteszi: – A polgármester még ezt is kevesli, szerinte negyedévente kellene.

A sportos, de választékosan öltözött férfi elborult arccal fordít hátat, még hallja a hivatalos asszony kiabálását, hova megy uram, hát a regisztráció, aztán, már kint az utcán, felhívja egy régi évfolyamtársát az okostelefonjáról:

– Szervusz Péter, áll még az a kutatóintézeti állásajánlatod Berlinben?