fazekas a. pál

Orbán maga mondta egy brüsszeli útja után, hogy kemény ellenszél fúj. Gyurcsány pedig valamikor megfogadta, olyan kemény, sőt, ha lehet, még keményebb ellenfele lesz Orbánnak, mint ez utóbbi volt neki.

Ott voltam 2006-ban a valószínűleg túl drága pénzen vett Combinók bemutatkozása idején a budapesti úszó-Európabajnokság megnyitóján. Az ember egy jó hangulatú sporteseményt remélt, ahol tapsolhat kicsi országunk kiváló sportolóinak. A megnyitó beszédet, amint ez mindenütt szokás, az ország miniszterelnöke mondta. Célzottan odavezényelt, nagyszámban jelenlévő polgártársaink lehurrogták, kifütyülték. Ott, a széles nemzetközi közvélemény előtt, hiszen egy ilyen eseményt mindenütt közvetítenek Európában, sőt, nem csak itt. Égés, az egész ország égése, amelyről (az országról) akkoriban kezdték terjeszteni a lózungot: egy ország nem lehet ellenzékben. Pár hónappal előtte voltak a választások: módja lett volna az ellenzéknek hatalomra jutni. Nem tette, mert az ország, azaz választóinak érvényes többsége akkor így akarta. És alkotmányunk szerint azt is akarta, hogy a pártok is, a zemberek is négy évig, a választási ciklus alatt hagyják dolgozni a megválasztott kormányt.

Emlékszünk Clinton elnökre? Két kitöltött periódus után helyettese pályázott az elnökségre. Az Egyesült Államok legszorosabb választási küzdelmében elbukott. Úgy, hogy Floridában, ahol a későbbi elnök öccse volt a kormányzó, háromszor is újraszámolták a szavazatokat. Az eredmény rendre billeget, és még az utolsó számlálás sem hozott biztos eredményt. A demokratikus Egyesült Államok leköszönő demokrata párti elnöke akkor leszólt: nem tesszük kockára az ország méltóságát ilyen huzavonával, elfogadom: győzött az ellenfél, a republikánus jelölt. És utána csönd volt: az ország méltósággal odaállt a „megválasztott” új elnök mögé. Mert tudatában volt annak, hogy csak akkor boldogulunk, ha egységet mutatunk föl. A választási kampányok vannak a politizálásra, a maradék 85 százaléknyi idő pedig saját anyagi és lelki gazdagodásunkra.

Ugye látjuk: a mi országunk bajban van. Nagy anyagi, erkölcsi és többek között egészségügyi bajban. Még mindig ott van sok rendelőben kiírva: mindenkit magas színvonalú ingyenes ellátás illet meg. Nézzük a gyakorlatot. Ellátás helyett sorszámot kapunk, mint a pénztáraknál: ekkor és ekkor fáradjon be a beteg a kezelésre. Sokszor évek múlva. Jöjjünk vissza, ha még élünk! Orvosaink sokan másokkal együtt, akiket az ország pénzéből képeztek ki, rendre elhagyják az országot. Már alig van, aki gyógyítson minket, képtelenség a feladatot időben ellátni. Biztos, hogy kevesebben mennének, mentek volna el, ha praxisukat kicsit jobban elismernék. A helyzetet és az anyagi lehetőségeket felismerve a második Gyurcsány-kormány megoldást talált. Nem biztos, hogy a legjobbat, de működőt: az igen olcsó vizitdíjat, amivel az orvosokat részben tehermentesítették, részben nem egészen jelentéktelen bevételhez is juttatták. Orbán a budapesti forgalom illegális megbénítása után demagóg, több milliárdba kerülő népszavazással eltöröltette a vizitdíjat. Egy egész stadion felépíthető lett volna ennyi pénzből. Szerintem népszavazást kellene kiíratnia arról is, vagy legalább egy zaftos kis nemzeti konzultációt nyomtatni, hogy az orvosok kapjanak-e útlevelet? Biztos vagyok benne, hogy erre is szája íze szerint való választ kapna a zországtól!

Orbán megnyerte volna a 2010-es választásokat akkor is, ha úriemberként viselkedik ellenzékben. Orbán nem futott volna a mostani kiadatási zakóba, ha úriemberként ebben az ügyben a saját tisztségviselői véleményét figyelembe veszi, és/vagy az adott, túlságosan is kényes esetben kivételesen megkérdezi az ellenzékét. Emlékszünk, hogy hívtuk annak idején a dél- és közép-amerikai kis országokat? Futball- vagy banánköztársaságok. Itt banán nem lesz, de a futball-ábrándra már kidobtunk az ablakon jó néhány milliárdot. Nem hatékonyabban, mint annak idején az állami vállalatok fenntartására.

Félreértés ne essék. Ahogyan politikusnak nemigen illik tüntetéseket támogatni, show-műsorokba elmenni, éhségsztrájkolni, kufár módjára machiavellistaként viselkedni, ugyanúgy nem illik bennfentes helyzetét, információit felhasználva úgy megszednie magát, hogy erre halvány lehetősége sincs a fazéktól kicsit távolabb állónak. Ezt tette, teszi a Fidesz vezetése és pártfogoltjaik, és a baloldali politikusok is. Azzal a különbséggel, hogy a baloldalnak nem sikerült olyan rendszert kialakítania, melyben a gazdagodás ellenében szigorú lojalitást követelhet meg a kedvezményezettektől. Úgy tűnik, a Fidesznek igen.

És ez nem a demokrácia, a 21. századi előrehaladás, hanem az ültetvény-köztársaságok, a baksis-emírségek, a szocializmust építő népköztársaságok útja. Amikor 1990 körül mi a demokráciát választottuk, fontos alapérték mellett tettük le a voksunkat. Nemigen volt ilyen alkalmunk a történelemben. Kétségtelen tény: az alapérték, a demokrácia felé vezető rögös, évszázadokat igénybevevő és évszázadokra szóló út elején lehetőségeivel mind Gyurcsány, mind Orbán visszaélt. Mint tették mások is, ha tehették. Ez a két ember azonban később megszerezte a hatalmat. És míg az egyik nagyon emberpróbáló, sokszor méltatlan körülmények között megpróbált az ország javára élni vele, úgy, hogy saját felfogott érdekeik ellenére még önnön párttársai sem voltak hozzá lojálisak, addig a másik arra használja hatalmát, hogy megszüntesse a demokráciát és a szocializmust építő népköztársaságok meg a többiek útján ismét megfossza az országot az önrendelkezés jogától.

Ezért, és nem többért – de nem is kevesebbért, hiszen ez magában foglalja minden lehetőségünket – kell azokat a célokat támogatnunk, amelyeket ezen a héten az országban legpregnánsabb módon a Kossuth-téri éhségsztrájkolók fejeznek ki.