Magyarországon sokan agykéreg nélkül léteznek, vagyis nem gondolkodnak, kizárólag az érzelmeik vezetik őket. Közülük kerülnek ki mindazok, akik piedesztálra emelnek politikusokat és hódolnak nekik – ezt ön nyilatkozta három éve.

De jó kis mondat. Kinek nyilatkoztam?

Nekünk, Balla kollégának.

Katt Ranschburg Jenőért (Fotó: Neményi Márton/lapunk)

Tudhattam volna.

Az interjú idején és az azt megelőző másfél évtizedben mindig volt legalább két idol, akinek a lábához lehetett borulni. De most csak egy maradt. Mi lesz a másik oldal hódolóival?

Akit csak a hódolat vezet, nem marad apátlan, odatalál az állva maradt egyetlenhez. Megjegyzem, nem minden vezető vár el kritikátlan hódolatot. Sajnos a magyar ember az átlagos európainál kevésbé hajlandó mérlegelni, hálás, ha egy politikus megadja neki a lehetőséget, hogy csupán szimbólumokban gondolkodjon, érzések alapján formáljon véleményt. Ezt borzasztó keserűen mondom.

A politika direkt tereli gyerekszerepbe a társadalmat?

A kialakulóban lévő kommunikációs mód és hatalmi szerkezet kifejezetten a poroszos szülő-gyerek kapcsolattal rokonítható, ráadásul azzal a fajtájával, amelyben minimálisra zsugorítják a gyerek alkudozási pozícióját. Mint a Kádár-rendszerben: légy engedelmes, imádd apádat. És te engedelmes vagy, és imádod apádat. Ami persze az apát is deformálja. Nem tudni előre, kiből mit hoz ki a hatalom, nem tudni, melyik Dr. Jekyllből lesz Mr. Hyde. Az arra hajlamosak elveszítik kapcsolatukat a külvilággal, túlzottan kockázatvállalóak lesznek, egocentrikussá válnak, még az ülésük és a járásuk is megváltozik. Nem hallgatnak az ellenvéleményre, sőt, minél nagyobb kórus követel valamit, annál inkább megcsökik magukat. A közvetlen munkatársak kiválasztásánál a simulékonyság, a talpnyalás lesz a fő szempont. Megmámorosodnak, még a fiziológiai tünetek is olyanok, mint annál, aki alkoholt vagy drogot fogyaszt. Mindenkit veszély fenyeget, aki a hatalom közelébe kerül. Maga Nixon mondta annak idején, hogy ő azt hallgattat le, akit akar, mert az elnöknek azt is szabad.

Szerintem most inkább ne asszociáljunk.
Szerintem se. Maradjunk a miniszterelnöknél. Aki egyre erőteljesebben hisz abban, amit csinál. Nem egy többé-kevésbé cinikus karrierizmus van emögött, hanem egy víziórendszer, amit ha törik, ha szakad, meg akar valósítani. Nem embereket lát, hanem sakktáblát és bábukat. Elszakadt a valóságtól.

A világ felerészben akarat – ő mondta ezt.

Amit igazolni látszik a politikai karrierje. Kétszer is akkorát bukott, amekkorából nyugaton egy is elég ahhoz, hogy valaki visszavonuljon a politikából. De mindkétszer felállt, és lám, fényes diadalt aratott. Víziói nem állnak meg a magyar határon, képzeletben már Európát húzza maga után, ahogy tett is erre utalást a minapi, Barrosóval közös sajtótájékoztatóján. Olyan ez, mint amikor a négyéves gyermek magabiztosan gondolja, bármerre fordul, előtte van észak, háta mögött dél, balra a Nap nyugszik, jobbra pedig kél. És ha azt kérik, mutassa a körmeit, akkor a tenyerét fordítja kifelé, hiszen az számít, hogy ő lássa a kézfejét. A hatalom birtokosával is megeshet, hogy meggyőződése: amit ő jónak tart, azt mindenki más is annak ítéli. Önkontroll kérdése. Ami vagy van, vagy nincs. Jung mondja a Nietzschéről írt tanulmányában: az ember azért hozta létre a valláserkölcsöt, hogy legyűrje ősi, állati ösztöneit. A modern demokráciában a média, az alkotmánybíróság és a többi független, ellenőrző szervezet feladata ellensúlyozni a hatalom „állati ösztöneit”. Amúgy Nietzsche is tudja, hogy a korlátlan hatalom napjai meg vannak számlálva, mondja is Zarathustrának a törpe: magasra dobtad a követ, de a te fejedre fog az visszahullani.

Minden politikus megbukik egyszer. A málészájú és az autokrata is.

Csakhogy az utóbbi kataklizma közepette bukik.

Kataklizma?

Katt Ranschburg Jenőért (Fotó: Neményi Márton/lapunk)

Az autokrata nem szívesen adja ki a kezéből a hatalmat, ugyanis hiszi, hogy kizárólag az ő vezetése üdvözíti a tömeget. Máshogy nem is lenne képes interpretálni magának a makacsságát. Ezt amúgy a mentségére is mondom. Ráadásul nincs mellette senki, aki meg tudná és meg is merné neki mondani, ha hibázik. Pedig sokuk nincs meggyőződve a vezető tévedhetetlenségéről, de a karrierje kedvéért felveszi a hatalom kínálta ruhát. Vagyis cinikus.

Tud említeni a történelemből olyan autokratikus politikust, aki egy idő után önként lemondott a túlhatalomról, és megelégedett szerényebb jogosítványokkal?

Nem könnyű ilyet találni. Azért egy akad: II. József. Más kérdés, hogy ő olyan karakter volt, aki ha nem vérszerinti örököse a trónnak, sosem tör a megszerzésére. Más kor volt. Egy huszonegyedik századi autokrata nem áll le. Az neki kevés, hogy esténként borozgasson és bridzseljen. Miközben tudja, hihetetlen erőfeszítésébe fog kerülni a hatalom megőrzése, ezért mindent megtesz, hogy bebetonozza magát. Mint most is.

Bárki leváltható, négyévente szabad választásokat tart az ország. Ez aligha változik.

Mondja ezt néhány ellenzéki politikus is. Amit én gyermekded elképzelésnek tartok.

Miért?
Amíg ő az ország vezetője, úgy hiszem, nem lesznek az eddigi értelemben vett szabad és demokratikus választások. Hogy milyen politikai trükköt fog ehhez alkalmazni, nem tudom. Először talán általános választójogot kapnak a határon túli magyarok, aztán ha ez kevésnek tűnik, jön a következő lépés.

Ön mondta, hogy a nép vágyik apaként szeretni őt.

Persze, de az lehetetlen, hogy a magyar polgár a végtelenségig jól érezze magát gyerekszerepben. A rajongás könnyen csap át gyűlöletbe. Emlékszem, 1956. október huszonkettedikén az volt az egyetlen rendkívüli esemény, hogy este hosszú sorok álltak az újságért. Másnap pedig hihetetlen sebességgel, szinte a semmiből megérkezett a forradalom.

Attól most aligha kell tartani. Számos politológus szerint, ha gazdaságilag működik a rendszer, a kutyát nem érdekli a demokrácia, Schmitt és az ÁSZ, az Alkotmánybíróság és a médiatörvény.

Való igaz, hogy a szabadság itt és most nem kell senkinek. Az emberek jó része visszasírja a Kádár-rendszert, és nem jut eszébe, hogy a szocializmus idején nem lehettünk szabadok. Anyagilag nekem abban a korban is megvolt mindaz, ami kellett. De csak a rendszerváltás után válhatott belőlem büntetlenül „ember és polgár”, csak ekkor jött el, hogy nem kell a sorok között olvasni és írni, kényes témához érve nem kell még baráti társaságban is lehalkítani a hangomat. Tudja, nekem ma is meglükken a szívem, ha átautózom az országhatáron, és boldog vagyok, hogy nem turkálják szét a holmimat. Óriási örömként élem meg a szabadságot, éppen ezért aggódva figyelem a korlátozására irányuló kísérletet.

Azért ez nem hanglehalkítós világ.

Katt Ranschburg Jenőért (Fotó: Neményi Márton/lapunk)

De. Szerintem egyre inkább az. Miért is nem asszociáltunk pár kérdéssel ezelőtt?

Hát, arra én már nem is emlékszem.

Na, ugye. A most kialakuló autokratikus szisztéma már nem demokrácia. Amint sérülnek a jungi értelemben vett ellensúlyok, nagyon nagy a baj – igaz ez az egyén és a társadalom szintjén is. Ha egy országot vezető politikus a hatalom áldozatává válik, ha megmámorosítja a mások fölé kerülés különleges élménye, ha a tükörben egyre inkább a dicséretre méltót látja, és semmi mást, ha se belül, se kívül nincs ellensúlyt, akkor már a spájzban vannak az oroszok.

Ön elmondhatja, amit gondol, mi közöljük, és egyikünket sem visz el a rendőrség.

Nekem ötvenöt éves koromban adatott meg a demokratikus szabadság, amit azóta is próbálok nagyon tudatosan megélni. Ez látszik most veszni. Miközben természetesen nem vagyok hajlandó másképpen viselkedni, mint az elmúlt húsz évben. Ismeri a redőnysztorimat? 1944 márciusában felemelt karral kellett végigvonulnom a városon. Bámészkodós, magamnak való kölök voltam, lemaradtam a sorból, az öregek, a nők, a gyerekek közül, néztem föl a házakra, próbáltam elkapni az emberek tekintetét, színtiszta kíváncsiságból, nem volt a szememben semmi vád, és az emberek szinte kivétel nélkül elkapták a tekintetüket, és leengedték a redőnyt. Az a hang, a redőnyök hangja rendkívül felzaklatott.
Azóta mondogatom magamnak és másoknak is: azt kéne elérni, hogy az emberek ne eresszék le a redőnyt. Amihez gondolkodni kell, agykérget használni. Nem igaz, hogy a demokrata nem fél - én demokratának vallom magam, mégis félek. A demokratát az különbözteti meg a nem demokratától, hogy mérges arra, ami miatt félnie kell, és megpróbálja leküzdeni a félelmét.

Az elmúlt húsz év demokráciája – sokak olvasata szerint – korrupciót, hozzánemértést, törzsi politizálást, munkanélküliséget, eladósodást hozott, plusz kevesek korábban elképzelhetetlen mértékű meggazdagodását és sokak elszegényedését. Vélheti azt az új vezető, hogy mindez csak totális hatalomátvétel révén változtatható meg.

A demokrácia jó. Az összes bajával, ezzel az undorító korrupcióval, ezekkel a szarházi politikusokkal együtt is. Úgy képzelem én ezt az egészet, hogy van egy rettenetesen nagy pocsolya, amit valaki egy bottal felkavar, és hihetetlen mennyiségű szemét jön föl a felszínre – ez a szemét ott ül a Parlamentben. Húsz éve még inkább ott ült, azóta valami kis tisztulási folyamat azért lezajlott. Még további évtizedek kellenének, kellettek volna, hogy leülepedjen a mocsok.

Ha húsz éven át feszt a szemét jött a felszínre, itt az ideje dózerrel kotorni a pocsolyát. Logikus, nem?

Egy demokrata nem dobhatja áldozatul a demokráciát. Persze nem demokratikus eszközökkel sokkal egyszerűbb rendet csinálni. A demokrácia és a rend összefér, igaz, nagyon nehezen…
Vegye mindezt az én szubjektív véleményemnek. És Isten adja, hogy ostobának bizonyuljak. Sokan azt mondják, hogy a huhogók közé tartozom. De én nem huhogok magamtól. Csak ha huhogtatnak.