Vékony az a határ, ami a kicsit erőltetett politikai párhuzamot elválasztja az ünneprontástól. 1848 és 2010, valamint Bécs, Moszkva és Brüsszel azonosításával Orbán Viktor most ezt a határt átlépte. (Fotó: Huszti István/Index)

Orbán Viktor március 15-én szokásához híven ismét nagy ívű szónoklatot tartott. A beszéd valóban történelmi távlatú akart lenni, ez azonban most igen felemás módon sikerült.

Nehéz dolog politikusként egy nemzeti ünnepen szónokolni. Úgy kell gyakran egy sokszáz évvel korábbi történelmi eseményre emlékezni, hogy a beszéd mégis aktuális legyen. És persze minden politikusban van némi emberi hiúság is, ezért például szívesen tetszelegnek történelmi figurák örököseként. Mégsem könnyű feladat párhuzamot vonni a régi események és a maiak között, hiszen rendkívül vékony az a határ, ami a kicsit erőltetett politikai párhuzamot elválasztja az ünneprontástól.

A Véleményvezér úgy érzi, a miniszterelnök ezt a határt most átlépte.

Orbán Viktor ugyanis beszédében gyakorlatilag egy lapra helyezte 1848-at a tavalyi parlamenti választással, és többször tett olyan utalásokat, mely szerint a Fidesz 2010-es választási győzelme a szabadságharc „méltó utódja”, követője. A Véleményvezér tisztelője 19. századi nagy magyarjainknak és az 1848/49-es heroikus szabadságharcnak. Hazánk akkor valóban példát mutatott a világnak bátorságból, szabadságvágyból és tetterőből. És ahogyan a miniszterelnök is – helyesen – mondta, bár a harcot elvesztettük, az ország soha többet nem kerülhetett vissza arra a pályára, amin a szabadságharc előtt haladt. Ráadásul ehhez a szabadságharchoz kötődik a magyar történelem egyik legnagyobb generációja, azon történelmi figurák sora, akikről méltán nevezzük el köztereinket az ország minden településén.

Ennek a forradalomnak azonban semmi köze a tavalyi választáshoz.

Nem akarjuk kisebbíteni a 2010-es választási győzelmet, hiszen abban valóban benne volt az elmúlt nyolc, sőt húsz évvel szembeni elégedetlenség. Azonban sem a nemzet nem volt annyira egységes, mint 1848-ban (a Fidesz ugyebár a szavazatok 53%-át szerezte meg), és azt sem állíthatja senki, hogy Magyarország egységesen forradalmat és szabadságharcot akart volna vívni tavaly bárki ellen is. Éppen ezért az, aki egy parlamenti választást 1848-hoz hasonlít, az vagy keveset olvasott, vagy egyszerűen tényleg csak ünneprontó.

De akár feltételezhetjük azt is, hogy a 2010-es parlamenti választás egyszer majd az 1848-as eseményekhez hasonló jelentőségűnek fog tűnni. Bár a Véleményvezér szerint ez több, mint valószínűtlen, az is teljesen biztos, hogy nem az aktuális miniszterelnök feladata, hogy saját győzelme után egy évvel ezt deklarálja. Bízzuk az időre és a történészekre, amit majd nekik kell eldönteniük! A politikusokat pedig jó lenne inkább abban serénykedni látni, ami valóban az ő feladatuk.

Ajánlott írásunk: Nesze neked, keleti szél!

Az ünnepi beszéd másik érdekessége, hogy a miniszterelnök nyíltan kijelentette, ugyanaz a forradalmi hév, ami a ’48-as felkelő tömeget a „rabok tovább nem leszünk” felkiáltással egy akarattá formálta, ugyanaz vezérelte a kormányt is, amikor a „magyarok érdekében” hazaküldte az IMF-et, kivetette a rendkívüli válságadót és a bankadót. Vehetnénk persze ezt csupán retorikai fogásnak is, azonban annyi hasonló elszólása volt már fideszes politikusoknak, hogy ideje ezt tényleg komolyan venni: a kormány valóban úgy gondolta, az ország a multik, a bankok és Brüsszel rabságában sínylődik, és ez ellen egy kimondottan a multikra és a külföldi bankokra kivetett büntetőadóval lehet harcolni. Ez azonban ellentmond a bank- és válságadó sokat hangoztatott hivatalos indoklásának, miszerint a gazdasági válság az egyetlen oka az ilyen intézkedéseknek. Sőt korábban külön hangsúlyozták, hogy szó nincs semmiféle diszkriminatív, csakis a külföldi nagyvállalatokat kipécéző adóról.

Vajon belegondoltak-e a fideszes politikusok, hogyan fogják tudni például Brüsszelben megvédeni a távközlési különadót az ilyen beszédek után? Hiszen a kormány tagjai rendre nyilvánvalóvá teszik, hogy ezek az intézkedések valóban diszkriminatívak, ezeket az adókat valóban a külföldi multikra szabták.

Végül pedig külön érdekessége a beszédnek a Bécs-Moszkva-Brüsszel párhuzam, mely szerint ahogyan a magyarok lerázták Bécs rabigáját 1848-ban, úgy harcoltak Moszkva ellen 1956-ban, majd ’90-ben, és most ugyanúgy nem hagyjuk, hogy Brüsszel diktáljon.

A párhuzam erősen sántít, hiszen Bécs sosem volt Moszkva, de még ha egy kalap alá is lehetne venni a két „elnyomót”, Brüsszel semmiképpen sem kerülhet velük egy csapatba. Az EU-ba ugyanis senki nem kényszerítette Magyarországot, arról nem is beszélve, hogy jelenleg sokkal többet kapunk onnan, mint amennyit adunk. De a párhuzam igazi „szépsége” az, hogy ezt az Európai Néppárt alelnökétől és az Európai Unió Tanácsának jelenlegi soros elnökétől hallottuk.

De ez már tényleg csak egy pikáns részlet, ami eltörpül a fenti problémák mellett.