Már senkinek nem jelent újdonságot, hogy hazánkban a nemzeti ünnepek hagyományosan külön ünneplő pártokkal, számháborúval és aktuálpolitikai mondandóval fűszerezett politikai beszédekkel párosulnak. Nem volt ez másként 2012. október 23-án sem.

Ezúttal is külön-külön tartott megemlékezést a kormány és az ellenzék: Mesterházy kisajátította a Kossuth-címert, Bajnai mozgalmat indított, Vona a ‘89-es politikai generáció minden tagjának eltakarodására Jávor “ a centrális erőtérben testet öltő új egypártrendszert és az általa folytatott emberellenes politikát mielőbbi megszüntetésére” szólított fel.

Az ellenzéki szónoklatokkal mit sem törődve a kormánypárt(ok) támogatói ismét Békemenetet szerveztek, melynek végső állomása - mint oly sokszor - a Kossuth tér volt. Itt mondta el hazugságokkal fűszerezett beszédét Orbán Viktor. A miniszterelnök hozta a formáját: ünnepi teljesítményével - ismét - elnyerte e havi Pinokkió-díjunkat. 

"Igen, 2010-ben az európai válság ellenére képesek voltunk visszarántani hazánkat a csőd széléről."

Valójában 2009-ben a kormányrúdnál Gyurcsány Ferencet váltó Bajnai Gordon, illetve az általa vezetett szakértői kormány – a lehetőségekhez képest – ismét normális pályára állította Magyarország gazdaságát.

Jól mutatja ezt, hogy az ún. CDS-felár (azaz a csődkockázatot mérő mutató) 2010 áprilisában 188 körül, míg 2012 januárjában például 700 körül volt. Szakértő körökben 2011 végén lehetett csődközeli helyzetről beszélni, miután Magyarország bóvli kategóriába került, és vissza kellett hívni a Nemzetközi Valutaalapot.

"Igen, húsz évvel a rendszerváltás után képesek voltunk új alkotmányt adni a nemzetnek."

Ez természetesen igaz. Az új Alaptörvény 2012. január 1. óta hatályos. Úgy persze nem nehéz alkotmányt “adni a nemzetnek”, hogy kétharmados többségünk van a parlamentben, és az abban szereplő paragrafusok jelentős részéről semmiféle társadalmi-politikai konszenzusra nincs szükség.

Átgondoltságát, kidolgozottságát pedig remekül illusztrálja, hogy az elmúlt 10 hónapban (aktuális politikai céljaiknak megfelelően) már három alkalommal változtattak rajta a kormánypártok. (A negyedik jelenleg is az országgyűlés előtt fekszik.)

"Igen, kilencven évvel Trianon után képesek voltunk a határokon átívelő nemzetegyesítéssel több százezer embernek visszaadni a magyar állampolgárságát."

Ez is igaz. A nyáron sikerült elérni a 300 ezredik állampolgársági kérelmet, pedig Semjén Zsolt félmillió állampolgársági kérelmet vár a ciklus végére. Ennek segítésére Demokrácia Központokat (természetesen közpénzből) is létrehozott a kormány. Kétségtelenül jól csengő szólam a külhoni magyarok állampolgárságának támogatása, mégis kicsit keserű a szájízünk. 

Az ugyanis nem kétséges, hogy a kormánypártok ezzel a lépéssel elsődlegesen további szavazókat akarnak szerezni saját maguknak. Az pedig különösen aggasztó, hogy a potenciális szavazóbázis felduzzasztása érdekében az alkotmány átírásától és a határon túli szavazók pozitív diszkriminációjától sem riad vissza a kormány. (Előzetes regisztráció, új választási rendszer.)

"Az elmúlt két évben a válság szélviharában is képesek voltunk faragni az adósságunkból."

A miniszterelnök szeret az államadóssággal példálózni, holott mindössze egy hónappal ezelőtt vált nyilvánvalóvá, hogy az államadósság elleni harc kifulladt. Ezt maga a Fidesz is beismerte, amikor megváltoztatta az ún. stabilitási törvényt (amelynek alapvető célja az volt, hogy biztosítsa a stabil államadósság-csökkenést, valamint a mindenkori költségvetés fenntarthatóságát). 

A változtatás után már nem az államadósság csökkentése az elsődleges cél, hanem a növekedés megakadályozása. Tehát elég, ha stagnál az adósságállomány, aztán majd csak lesz valami. A másik fontos változtatás, hogy nem számít adósságnövekedésnek az árfolyamváltozásból származó növekedés. Nem meglepő döntés, hiszen sokáig 80 százalék felett maradt az adósságállomány a gyenge forintnak köszönhetően. Egy szövegmódosítással azonban nem lehet lesöpörni a valóságot az asztalról, hiszen nem mindegy, hogy 320, vagy 270 forintos árfolyam mellett refinanszírozzuk az államadósságot - még akkor sem, ha a teljes devizaadósság szempontjából nem feltétlen az aktuális középárfolyam a mérvadó.

Ráadásul az államadósság lényegi csökkentése csak a magánnyugdíj-vagyon bevonásának köszönhető, mint ahogy azt a fenti ábra is szemlélteti. A magánnyugdíjpénztári vagyon einstandolása nélkül még mindig 80 százalék felett lenne a GDP arányos államadósság. De ez is csak egy ideiglenes hatás, a generációk közötti áthidalása problémája miatt. Egy későbbi kormánynak majd vissza kell valahogy juttatni ezt a pénzt, az akkor nyugdíjba vonulóknak.

"Igen, az elmúlt két évben a pénzvilág ellenében is képesek voltunk kimenteni több százezer devizahiteles családot az adósságcsapdából."

Igen, legalábbis a jobb módúakat, a kevésbé rászorulókat. Elsősorban ugyanis nekik kedvezett az árfolyamgát és a végtörlesztés. A leginkább kiszolgáltatott helyzetben lévő hitelesek ezekkel az lehetőségekkel nem tudtak élni. Rajtuk segíthetett volna a Nemzeti Eszközkezelő, ami egy éves késéssel, nagy nehezen ugyan megalakult, de eddigi tevékenysége totális kudarcként értékelhető. Szintén nekik szólt az ócsai lakópark ígérete, amelynek azonban továbbra sincs se híre, se hamva.

"Igen, a nehéz pénzügyi helyzet ellenére is képesek voltunk megvédeni a nyugdíjakat és a béreket, emelni a minimálbért és csökkenteni a családok adóterheit."

A nyugdíjakat reálértékét valóban megőrizte a kormány. Az persze már más kérdés, hogy erre a mindenkori kormánynak (legalábbis egyelőre) törvényi kötelezettsége van. A reálérték megőrzéséhez nem kell mást tennie, mint az éves inflációval megemelni az öregségi nyugdíjakat. Az emelés minden év januárjában a becsült éves inflációval indul. Ez 2010-ben 4,1 százalék, tavaly 3,8, idén 3,5 százalék volt. Ha év végén látszik, hogy az infláció a vártnál magasabb – 2010-ben 4,9, tavaly 3,9 százalék volt –, akkor a nyugdíjasok novemberben visszamenőleges kiegészítésre jogosultak. Mostanság pedig olyan magas az infláció, hogy novemberben újabb emelésre lesz szükség. Erre Cséfalvay Zoltán az NGM államtitkára ígéretet is tett. 

Ami a béreket és a családok adóterheit illeti: a Nemzetgazdasági Minisztérium előszeretettel dicsekszik a bruttó és nettó bérek pozitív változásáról, az inflációs hatást viszont sosem veszi figyelembe. Márpedig nem a nominális bérek változása a meghatározó a háztartások számára, hanem a reálbéreké. Míg 2010-ben és 2011-ben a reálbérek növekedtek, most ellenkező irányú mozgásokat figyelhetünk meg. Ez két hatásnak tudható be: a gazdaságpolitikából fakadó nettó bér-stagnálás – az előző év azonos időszakához képest 1,6 százalékkal nőttek a nettó bérek, viszont a 2011. január-decemberi időszakhoz képest nincs változás – illetve mégis: az ugyanebből a tényezőből következő inflációs nyomás. Részben az adóemeléseknek, részben az egyéb sokkhatásoknak köszönhetően, negatív tendencia indult meg.

Az pedig önmagában egy vicc, hogy a - mostanság gyakorlatilag hetente újabb adókat bejelentő kormány - a családok adóterheinek csökkentésével példálózik.

"Igen, miközben egész Európában csökken a munkahelyek száma, képesek voltunk segély helyett munkát adni kétszázezer embernek s vele a segélyt kétszeresen meghaladó munkabért."

A  miniszterelnök szavaival ellentétben, a Foglalkoztatási Szolgálat adataiból az derül ki, hogy (a közmunkát leszámítva) semmilyen változás nem történt az álláskeresők számában. Számuk alig csökkent az elmúlt évekhez képest, és az új álláshelyek száma is mélyponton jár. 

Bár néhány adat alapján kedvező trendre lehetne következtetni, mindez inkább nevezhető ideiglenes és statisztikai hatásnak, mintsem valódi előrelépésnek. A foglalkoztatási és munkanélküliségi ráta is javulást mutat az elmúlt évekhez képest, azonban a GDP adatok jól tükrözik, hogy szerkezetileg semmi sincsen rendben. A nettó export nélkül, több mint 3 százalékos lett volna a visszaesés a felhasználási oldalon, ez pedig a gyenge beruházási és fogyasztási adatoknak köszönhető. Márpedig, ha  ez a foglalkoztatás ciklikusan nem mozog együtt a beruházásokkal, akkor ott valamilyen kormányzati trükköt érdemes keresni. A statisztikai adatokból könnyen kiolvasható, hogy  - a már említett közfoglalkoztatási expanzió mellett - olyan területeken nőtt látványosan a foglalkoztatás, mint például az adminisztratív tevékenységek. Ráadásul a béreket vizsgálva a köz- és  a versenyszféra között egyre inkább nyílik az olló, és sajnos nem a versenyszféra javára, amit további aggodalomra ad okot. 

"Képesek leszünk olyan Magyarországot ácsolni, ahová néhány év múlva visszajönnek a ma idegen földön szerencsét próbáló fiataljaink is."

Bár mi is nagyon szeretnénk, ha a fiatalok visszatérnének hazánkba, ennek sajnos ellentmond, hogy a Tárki korábbi kutatása szerint történelmi magasságokban van a migrációs potenciál, ami a Fidesz-KDNP két éves országlása alatt csúcsosodott ki. Ezt  a tendenciát bizonyítja a Gazdaság- és Vállalkozáskutató Intézet (GVI) kutatása is. A kivándorlók ráadásul nem csak a magasabb fizetés reményében, hanem a politika és közhangulat miatt is menekülnek az országból.

Sőt, 2020-ra akár 150 ezer diplomás is hiányozhat a munkaerőpiacról, valamint akár félmillióval több középfokú végzettségű lesz, mint amennyien el tudnának helyezkedni. A fiatalok mellett az egész társadalom úgy érzi, hogy Magyarországon rossz irányba mennek a dolgok, aminek a jelenlegi kormány (is) az oka.