A kötelező magányugdíjpénztári szektor visszaszorítása a magyar kezdeményezést követően nagyon népszerű lett a régióban, tavaly ősszel például a lengyel kormány is hasonló elhatározásra jutott. Sok helyen kritikus hangvétellel írtak a nyugdíjreformról, egy napokban megjelent elemzésben egy volt lengyel pénzügyminiszter és az IMF korábbi vezető közgazdásza azt írta, hogy helyes irányba tett lépést volt a kötvényportfólió államosítása. Mint fogalmaznak, túlságosan drága volt a kötelező nyugdíjpillér bevezetése, ráadásul az elérhető hozamok is kiábrándítóak voltak. A lényeg, hogy a lengyel kormány még viszonylag időben mert lépni, sok ország ugyanis ezzel még adós. A vesztüket azonban ők sem kerülhetik el - áll a Project Syndicate oldalon. 

Kétségtelen, hogy az egyik legnagyobb költségvetésre nehezedő kihívás hosszú távon a társadalombiztosításból (nyugdíjrendszerből) következik, a gazdaságilag aktív népesség számos országban csökken, ezt meghaladóan a társadalom is öregszik, amely egyre nagyobb terhet ró a rendszerre. Számos próbálkozás történt a probléma megoldására, sajnos ezek megítélése teljesen félrecsúszott. A szerzőpáros szerint erre tipikus példa a lengyel nyugdíjrendszer utóbbi hónapokban látott átalakítása is, amelyre sokan olyan jelzőket aggattak, mint a "magánvagyon államosítása", a "nyugdíjcsalás" vagy éppen Lenin vagy Sztálin idejéből származó "vagyonelkobzás". A szakértők elemzésükben viszont éppen azzal érvelnek, hogy valójában a lengyel nyugdíjreform egy praktikus és fenntartható válasz volt arra a szorongató fiskális problémára, amellyel számos fejlett és feltörekvő országnak még szembe kell néznie.

Mi történt a múltban?

A régiós országok nagyon hasonló irányvonalat követtek, amikor az 1990-es években megreformálták a nyugdíjrendszerüket, a lengyelek azért jártak egyedi utat, mert az állami felosztó-kirovó rendszert a svédekhez hasonló NDC-rendszerre módosították. Az 1999-es reform lényege az volt, hogy egy olyan rendszerre álltak át, amelyben a nyugdíj a befizetett járulékoktól és azok virtuális gyarapodásától függ. Ez a kormány számára egy nagyon jó lehetőséget adott, a rendszer kötelezettségeit (várható nyugdíjkifizetéseket) kordában lehetett tartani, miközben csökkent a várható helyettesítési ráta körülbelül a felével. A rendszer még jobb helyzetbe került, amikor a kormány felemelte a nyugdíjkorhatárt 67 évre.

A rendszer létrehozásakor arról is döntöttek, hogy a kötelező járulékbevételek egy részét (harmadát) egy új tőkefedezeti pillér felállítására fordítják, amely évtizedek múlva a felhalmozott vagyonnak köszönhetően megfelelő jövedelem-helyettesítést tud majd generálni. A befizetés meghatározott rendszertől azt várták, hogy a külső vagyonkezelők kimagasló teljesítményt tudnak majd elérni. Sajnos a nyugdíjjárulékok megosztása egyre nagyobb lyukat ütött az állami rendszerben, az aktuális nyugdíjak kifizetésére nem lehetett felhasználni az összes járulékbevételt. Az átmenet költsége kiemelkedően magas volt a régiós országok között, mivel egy olyan rendszert cseréltek le, amely irreálisan magas nyugdíjigérvényt adott az embereknek.

A kötelező nyugdíjalapok rendszere egyre nagyobb hiányt generált, 2010-ben a GDP 2,4%-át kellett valahogy a kormánynak kigazdálkodnia, hogy a nyugdíjakat ki tudják fizetni. Összességében 1999-től az állami nyugdíjrendszer kumulált hiánya a GDP 18%-át is elérte, amely körülbelül harmada a lengyelek teljes adósságának. Ráadásul a nyugdíjalapok nem tudtak jól sáfárkodni a megtakarításokkal, gyakorlatilag a rendszer létrehozása miatti többlet kötvénykibocsátást a szektor jegyezte le. Ezen felül a rendszer fenntartása is költséges volt, a GDP 0,3%-át kellett évente erre költeni, miközben a magas portfólió-kezelési költségek az esetleges extra hozamot is elvitték.

Meg kellett változtatni a rendszert

A pénzügyi válság kitörését követően nyilvánvalóvá vált, hogy a tőkefedezeti pillér fenntarthatatlan jelenlegi formájában és megreformálásra szorul. Egyszerűen nem lehet az államadósságra és a költségvetési hiányra vonatkozó szigorú előírásokat betartani, ha minden változatlanul alakult volna. A kormány döntése az volt, hogy egyszerűen lecserélik a szükségtelen adósságot és a tagok megtakarítását az NDC-rendszeren belül jóváírják, ezeket az összegeket pedig évente a nominális GDP-nek megfelelően indexálják. Mindössze az állami rendszeren belül történt átrendeződés, a várható nyugdíjak gyakorlatilag változatlanok, miközben a GDP arányos államadósság 8%-ponttal csökkent.

A szerzőpáros véleménye szerint a kormány helyes irányt választott, az állam ugyanis jelentősen csökkenteni tudta az államadósságot, valamint olyan beruházásokat és például az EU-s forrásokhoz való hozzáférési lehetőséget tudott biztosítani, amelyek fenntartható GDP-növekedést és ezzel együtt végső soron magasabb nyugdíjat biztosíthatnak. Az állam olyan időszakban tudott anticiklikus gazdaságpolitikát folytatni, amikor arra az egyik legnagyobb szükség volt, a rövid távú költségvetési célok érdekében a kormány nem áldozta be a jövőbeli nyugdíjakat vagy éppen a pénzügyi stabilitást. Az okfejtés azzal lesz teljes, hogy kimondják: a nyugdíjakat végső soron a gazdaság jövőbeli teljesítménye határozza meg, legyen szó akár pénzügyi eszközökről, akár egy állami kötelezettségvállalásról.

Mindent egybevéve a kötelező tőkefedezeti pillérről való átállás garantálja hosszú távon is a fenntartható nyugdíjrendszert, mivel egy aktuáriusan korrekt rendszer áll fel, amit az NDC-rendszer belső automatizmusai biztosítanak. A lengyel példa - amely sok tekintetben hasonlít a magyar megoldásra - figyelmeztetésként szolgálhat más kormányok számára is. Amíg megtakarítások hiányában, külső magánforrásokból kell a tőkefedezeti pillért felállítani és fenntartani, addig az összes megtakarítás és kiadás egyenlege negatív lesz nemzetgazdasági szinten. Pontosan ezért a lengyelek is az önkéntes nyugdíjalapokban való részvételt ösztönzik, itt ugyanis nem állami bevételeket kell átcsoportosítani, hanem a tagok saját maguk dönthetnek a fizetésükből mennyit tesznek félre. A végkövetkeztetése a szakértőknek az, hogy még egy erős gazdaságban is nagyon nehéz egy nyugdíjreform levezénylése, éppen ezért nem szabad megvárni, amíg a helyzet elromlik, idejében kell nekilátni a reformnak.

Porfolio.hu