KinyomtatomElküldömHozzászólások (#7)

A világ ugyan szabadabb lett, rengeteg a lehetőség, már nem kell négy évet várni egy telefonra vagy kocsira, az idősek mégsem cserélnének a mai fiatalokkal. Mit irigyelnek a fiatalokban, hogyan látják a nők helyzetét, kell-e karriert építeni, és egyáltalán, mikor volt könnyebb, akkor vagy most. Többek között erről kérdeztünk idős, hetven év feletti nőket.

A világ szabadabb, rengeteg a lehetőség, és ez még Magyarországra is igaz, főleg ahhoz képest, hogy milyen hely volt 40-50 évvel ezelőtt. Mégis, arra a kérdésre, hogy az akkori generáció lenne-e a mostani húsz-harmincévesek helyében, egyértelmű választ kaptunk a Bálint házba járó hetven feletti asszonyoktól: nem. És azt is elmondták, hogy miért.

Kedd délután kerestük fel a VII. kerületi közösségi házat, ahová sorban érkeznek az idős asszonyok, ki énekkarra, ki tornára, vagy csak klubozni. Egyeseknek már vget ért egy programjuk, másoknak csak nemsokára kezdődik. Közös beszélgetésünkbe, ha csak rövid időre, mégis mindenki beszáll. Idősek emberek, akik tele vannak elvekkel, élettel, tapasztalattal, több-kevesebb keserűséggel, és most két harmincas nő arra kíváncsi, hogyan látják őket, a kettővel fiatalabb generációt, mit irigyelnek a mai életből, és mit gondolnak, mikor volt könnyebb érvényesüli nőként, akkor vagy most?

Világgá mennénk

„Egy rokonom lánya kint volt Izraelben tanulni, sokféle emberrel megismerkedett, azóta is ide-oda utazik, hol esküvőre Amerikába, hol a barátaihoz valamelyik másik országba. Két hete ébredtem rá, de nem is irigység ez, inkább sajnálom, hogy nem volt meg ez a lehetőség nekem akkor, de ennek ellenére sem cserélnék vele” – mondja Ágnes, és nincs egyedül ezzel. A legtöbben keseregnek azon, hogy nem utazhattak szabadon: „mi Sopronba sem mehettünk el, és akkoriban az állam megbosszulta, ha valaki disszidált."

Fotó: AFP / Anatoliy Garanin

„De emocionális okaink is voltak, hogy nem indultunk. Most azért mennék, mert szüleim már nem élnek. Sokkal könnyebb, van Skype is, bármikor haza lehet látogatni. De túlzás lenne azt állítani, hogy bánom, hogy itt maradtam. Nyugodt és biztonságos életem volt, nem kellett aggódni akkor a létbizonytalanság miatt: volt jó állásom, lehetőségeim, a lakásrészleteket is tudtuk fizetni a férjemmel" - meséli Éva. Most viszont azt látják, hogy a fiatalok körében nagy a munkanélküliség, nem elég egy diploma.

A jelenlévők közül szinte mindenkinek külföldön él az unokája, vagy tanulnak, vagy az egyetem befejezése után ott ragadtak dolgozni. Ágnes egyik unokája például a külker elvégézése után nyelvtanulás miatt ment ki Kaliforniába, de beleszeretett az ottani életbe, elvégezte a kinti egyetemet, "kicsit kóválygott a világban", majd két éve férjhez ment. Másik unokája szintén külföldön végezte el a mesterkurzust, öt éve Angliában él. Egyikük úgy fogalmaz: "most ugyanazt csinálnánk, amit unokáink: világgá mennénk. Itt nem jó élni.”

Habár a rendszerváltás előtt jobban érezték a létbiztonságot, azért azt elismerik, akkor másképp volt nehéz. Nem volt magántulajdon, lakáshoz nemigen lehetett jutni (bár ahogy az egyikük közbevágott: ahhoz most sem könnyű), aki nem lépett be a pártba, az bizony egy idő után megrekedt - legalábbis karrier szempontból biztosan.

Ketten is vezetői pozícióban voltak a múlt rendszerben, de csak középszintig juthattak el: „Azért nem feljebb, mert nő voltam, és nem léptem be a pártba” – mondja az egyik, aki hiába rendelkezett jogi diplomával a vállalatnál: a férfiaknak elég volt ugyanahhoz, vagy akár magasabb pozícióhoz a szakmai gyakorlat. Amikor pedig rákérdezett, hogy miért nem kereshet ugyanannyit, mint a férfi munkatársak, azzal hajtotta el a főnöke, hogy „mit akar, hisz van egy férje, aki jól keres”.

A párttagság is kötelező volt egy bizonyos szint felett: pártvezetőből csináltak csúcsvezetőt, "én inkább nem akartam csúcsvezető lenni".

Türelmesebbek voltunk

Nem gondolják, hogy most nagyobb lenne az egyenlőség a bérekben, de hogy a karrier csúcsa egy nőnek a felsővezetői szint, azzal sem feltétlenül értenek egyet. A politikában sem látnak jó példákat, Merkelek és Thatcherek nincsenek mifelénk - legyint Katalin. „A politikában úgy viselkednek a nők, mintha férfiak lennének, de akkor hogy tudnak engem képviselni?” Szerintük az empátiakészség, és az alaposság a nők erőssége, ezeket pedig más területeken jobban meg tudják valósítani.

Margaret Thatcher Fotó: AFP / Daniel Janin

Semelyikük sem irigyli a mai fiatal nőket, sőt! „Nem lennék a helyükben!” – mondja az egyikük, aki bár 70 fölött van, egy tízest letagadhatna. Bár a tízfős társaságban egyedül van a véleményével, mégis kimondja, még ha a többiek le is hurrogják: „Mire ez a nagy önmegvalósítás? És gyereket szülni, mikor fognak: amikor már nem tudják megemelni? Megteremtik az igényeket, meg is valósítják, de attól jobb, hogy önállóbbak? Mennyi manapság a szingli?”

Az igények akkor mások voltak, most felgyorsult a világ, a technikai forradalom pedig csak rátett erre egy lapáttal szerintük. „Több kompromisszumot kötöttünk, és valahogy türelmesebbek voltunk, nem volt ennyi igényünk. Három mobil, jó autó, lakás? Négy évet kellett várni akkor vezetékes telefonra!”.

A fiatalokkal megértőbbek, viszont legyintenek minden mondatra, ami azzal kezdődik, hogy bezzeg a mi időnkben. „Nem is lehetett több igényünk, mert nem volt miből válogatni: „Volt a zöld lóden kabát, meg a barna, magántulajdonról pedig a hatvanas évekig nem is beszélhettünk" - mondja egyikük.

A női tisztesség, csak az óvszerek minőségén múlik

Heves vita alakult ki arról is, hogy kinek mikor kell szülnie. A társaságban van, aki 18 évesen ment férjhez, van, aki úgy tartotta a legtermészetesebbnek, hogy az ember leérettségizik, férjhez megy és szül egy gyermeket. "Volt a mi időnkben is olyan, aki 38 éves korában szült, nem volt ezzel semmi baj” - meséli, aki például 32 évesen ment férjhez, előtte esti tagozaton végezte az egyetemet, de volt olyan is, aki 40 fölött házasodott.

Az érzelmekről kevés szó esik, ami nem is csoda. Ágnes például 18 évesen ment férjhez, az ávósok 15 évesen géppisztolyt szegeztek rá, majd családjával együtt kitelepítették, és teljes vagyounkat elkobozták. Az 1953-as amnesztiával szabadult, "de sokáig voltam egy megbélyegzett valaki. Több mint tíz évig viseltem ennek az ódiumát. Se lakásunk, semmink nem volt". A kitelepítés alatt megismerkedett 7 évvel idősebb férjével, akihez az amnesztia után hozzá is ment. "Lekerültem Pécsre, újra egy normális lakásban, normális életet tudtam élni. De az is elképzelhető volt, hogy szerelmes voltam".

Fotó: AFP / Utkin

Az egyetlen nyolcvan feletti nő, ha halkan is, de bevallja, ő bizony fiatalon is kíváncsi volt "arra", mármint a szexre, de ügyel arra, hogy ezt a szót ki se ejtse. 20 évesen házasodott, az egyetemi tanulmányai alatt ismerkedett meg későbbi férjével: „februárban ismerkedtünk össze, decemberben volt az esküvő. Bevallom kíváncsi lettem volna már előtte, hogy milyen ’az’, de a vőlegényem nem ment bele. Ki is zavartak volna a világból, ha nem szűzen megyek férjhez”. Persze elmondásuk szerint volt olyan, aki "teherbe nyalatta magát", és volt olyan is, aki terhesen ment haza az úttörő táborból. De ez nagy szégyen volt.

Éva pedig azt meséli, lelkibeteg lett attól, hogy fiatal korában egy idős úr azt mondta neki, Évácska vegye tudamásul, a női tisztesség csak az óvszerek minőségén múlik. De mai fejjel már tudja, hogy a bácsinak igaza volt.

Sok szó esik arról, hogy bezzeg a mai fiatalok hogy szórakoznak mostanság, folyton lerészegednek, hangosak, ami miatt nincs jó véleménnyel mindegyikük a mai fiatalokról, és főként a fiatal lányokról. A többség viszont megvédi a mai generációt, más a világ, más az élet, és bizony ha nem is öt üveg vodkát ittak meg egy buliban, mint manapság, de egy-két üveg bor lecsúszott.

Fotó: AFP

"Máshogy udvaroltak akkor a férfiak?" - kérdezzük.

"Egészen biztosan, de nem tudom, hogyan működik ez most pontosan. Úgy kezdődött, hogy a megismerkedés után magázódva, tisztelettudóan beszéltünk egymással. 3-4 hét elteltével jött a kézfogás, egy puszi, majd egy hónap elteltével a csók" - meséli egyikük.

Egyikük viszont valamit nem ért a mai világból: "egy dolog zavar jártamban-keltemben, leülök egy helyen egy cukrászdában, a nő és a férfi egymás mellett ül, de nem szólnak egymáshoz, csak nyomkodják a kütyüjüket. Olyan sértő, bár ettől a mai fiatalok nem sértődnek meg. Én ha hazaértem a mukából, örültem, hogy a férjemmel tölthetek egy kis időt, és figyel rám. Talán lelketlenebb a világ. De nem biztos".

„És ahogy mindenki szeme láttára, gusztustalanul csókolóznak” – folytatja az erkölcsösebb időket visszasíró Ágnes, mire egy másik: „Ugyan, ne irigykedj!”.