Gulyás András

Az lenne a címben is jelzett megbeszélnivaló, amit a hivatásos történészek nagyon nem szeretnek, és amit úgy szoktunk megfogalmazni, hogy „mi lett volna ha…?, vagy most inkább: „mi lenne ha…? Tehát mi lenne itt és most, ha mondjuk Orbán Viktor szülei (kő)bányamérnököt nevelnek a fiukból, vagy ha nem, és mégis Oxfordba kerül, ott annyira belehabarodik egy angol menyecskébe, hogy kint marad, és családot alapít. Azzal a gondolattal még csak eljátszani sem szeretnék, hogy a politikusi pályája elején, de legalábbis tíz éve történt volna vele valami, ami kizárta volna a folytatást államférfiként, ahogy az történt néhány szépreményű magyarral, hogy most csak Vazulra emlékeztessek.

A középiskolában volt nekem egy kiváló történelemtanárom, akinek visszatérő bon mot-ja volt – gondolom a beléplántált marxista szellemiségtől indíttatván –, hogy nem a hősök alakítják a történelmet, hanem a történelem formálja a hősöket. Ez akkor axiómaként volt értelmezhető, mára azonban inkább kölcsönösséget vélek látni a dologban, sőt esetenként éppen ellenkezőleg gondolom. Nem szeretnék sokat példálózni, de ha mondjuk a nagy vallásalapítókra – Buddha, Jézus Krisztus, Szent Pál, Mohamed – utalunk, vagy a magyar uralkodók közül Hunyadi Mátyásra, a francia történelemben Napóleonra, az oroszoknál Nagy Péterre, hát ők bizony abszolút ellenálltak a történelem sodrásának, és a maguk akaratát erőltették egy országra, egy kontinensre, esetleg az egész világra. Ezek esetenként előrelendítették a történelem kerekét, némelyek viszont megmutatták, hogy időlegesen vissza is lehet fordítani. Mások meg az egész emberiség szégyenére olyasmit vittek véghez, ami emberek millióinak teljesen értelmetlen elpusztításához vezetett. Ilyenek voltak Hitler, Sztálin, Pol Pot, Mao.

Vegyük például Adolf Hitlert. (Sztálin nem annyira jó példa, mert a szovjet birodalom nélküle is a gonosz birodalma lett volna, ez esetben inkább Lenin volt a történelem negatív alakítója, még ha a borzalmak nem is az ő nevéhez kötődnek.) Vegyük tehát Hitlert, illetve azt, hogy egy hatalmas kulturális és egyéb értéket fölhalmozó nemzet, amely ugyan elég siralmas állapotba került az elveszített I. világháború következtében, miként volt képes odavetni magát egy sehonnani jöttment, artikulátlanul üvöltöző, fél(ig sem)művelt, művészieskedő szobafestő lábai elé, azt máig sem lehet ép ésszel fölfogni. Miben rejlett Hitler varázsereje? A populizmusában? Az antiszemitizmusában? A gyújtó hangú beszédeiben? Az isten?adta karizmájában? Miként volt képes elérni, hogy pár évvel hatalomra jutása után már az ő kénye kedve szerint rajzolják át Európa térképét az Antant asszisztálásával? Hogyan tudta kifordítani magából átmeneti időre szinte az egész németséget?

És akkor adódik a legfőbb kérdés: ha nincs Hitler, mert mondjuk lelövik a fronton, vagy belefullad a festékes ládába, akkor vajon megtörtént volna-e az a gyalázat, ami a német néppel, az emberiség és Isten szégyenére, megesett? Én azt állítom: NEM. Pontosan úgy és azért, amiért most azt gondolom, hogy Magyarország nagy biztonsággal elkerülte volna azt, amit – fájdalom – nem sikerült elkerülnie. Úgy nézett ki 23 éve, hogy véget ért a vesszőfutásunk, és már tényleg megbűnhődtük a múltat, s jövendőt, hogy kikötött végre az Ady által vizionált kompunk a megfelelő oldalon, amikor jött valaki, akinek kezdetben nagyon is örültünk, és akiben a jövő nagy államférfiát láttuk nagyon sokan, nem is ok nélkül. A többit mindenki láthatja, aki képes látni, és nem csak néz, mint a hülye gyerek a moziban.

Sokan vannak, akik valamely okoknál fogva – genetikailag, neveltetés révén vagy bizonyos élmények hatására – hajlamosak az uralkodásra, nevezzük őket finoman erős egyéniségeknek, súlyosabb esetben cezaromániásoknak. Ebbéli hajlamukat kiélik a családban vagy a munkahelyen, vagy ahol csak tudják. Ezeket az embereket könnyen föl lehet ismerni, még pszichológus sem kell hozzá. Próbálkoztak itt már mások is az elmúlt húsz évben (Csurka, Torgyán stb.), de esélyük sem volt. Amikor Orbán Viktor azt találta mondani huszonegynéhány évesen Fejtő Ferencnek, hogy „Feri bá’, én Magyarország miniszterelnöke akarok lenni”, akkor már tudni lehetett volna. De hát ismerhetjük a Fidesz történetét. Ezer jel utalt rá, hogy egy betegesen hatalommániás és rendkívüli képességekkel bíró ember készül az uralkodásra, hogy gátlástalanul, minden eszközt bevetve irtja ki maga mellől a riválisokat, hogy képtelen a normális vitára, hogy epeömlést kap, ha ellentmond neki bárki, hogy egy fikarcnyi hajlama sincs a demokráciára.

Most már persze késő. Az ország, a nemzet nem kis része áldozatául esett, és csak a Jóisten a megmondhatója, hány évtized kell ahhoz, hogy visszataláljunk a helyes útra. Most még távolodunk, cudar dolgok következhetnek, hiszen alaposan körülbástyázta magát föltétlen híveivel és szolgalelkű talpnyalóival. Akik még nem veszítették el teljesen józan eszüket, és ezért nem jó lelkiismerettel, kicsit kényszeredetten maradtak mellette, azok egyszer-egyszer még meg mernek nyikkanni, mint például Pokorni Zoltán egykori oktatásügyi miniszter, de azzal nem sok vizet zavarnak.

(Sólyom László, akit a sértettsége meg a csalódottsága magához térített, ma már bátran ki meri mondani azt, amit 3-4-5 éve kellett volna kimondania, de hát akkor még nagyon államfő akart maradni, és nagyon igyekezett a Fidesz és vezére kedvében járni. Hogy finoman fejezzük ki magunkat.)

Összegezve tehát azt állítom, hogy az elmúlt negyed században nem volt és ma sincs senki más emberfia, aki képes lett volna ilyan szinten tönkretenni a demokráciát Magyarországon, illetve akinek sikerülhetett volna magyarok millióit megbolondítania. Erre egyes egyedül Orbán Győző fia – Viktor – volt képes. És ő megcsinálta. Ide nem illő vulgaritással azt is mondhatjuk: Egyszerűen nem volt vele szerencsénk. Vagy pechünk volt. Vagyis van…