Nyögve-nyelve elindult a kampány. A Fidesz békésen üldögél, és még
talán ő sem tudja mit forgat a fejében. Reméljük, Orbán tudja. A szocik
nem varázsoltak elő egy tisztességes baloldali értékeket tükröző
programot, ki kéne takarítani ehhez a pártot, és ez sokkal egyszerűbb
lesz a nagy megfogyatkozás után. Az ijesztgetés már teljesen hatástalan,
és még az sem segít sokat, ha az ellenzéktől átvesznek bizonyos
erkölcstelen kommunikációs taktikákat, például a differenciálatlan
mindenttagadás eszközét.
Lehetne a nyugdíjasokat azzal is rémítgeni, hogy majd az állam nem
járul hozzá a nyugdíjkasszához, ez ugye a „svéd modell” lényege, de
ehelyett azt szajkózzák, hogy az egyéni nyugdíjszámlák kialakítása veszi
el tőlük a pénzt, ami nem igaz, ostobaság, és mindkét nagy pártot
teljesen idióta hazudozásra vagy majd később indokolatlan halogatásra
kényszeríti. Az állami hozzájárulás külön kérdés, itt és most szinte
lehetetlen nélküle működtetni a nyugdíjrendszert, később, 15-20 év
múlva, talán lehet. De az egyéni számlavezetés nagyon fontos tudati
tényező, szépen lassan megérteti a dolgozóval, hogy az ő befizetései
alapján mennyi jár neki, és ha ez tisztességesen elég, mint
Svédországban, akkor annyi, ha meg nem, akkor az külön kérdés, hogy az
állam a megérdemelthez mennyit tegyen még hozzá. Az ilyen lélektani
hatások alkalmazását mindig szívesen elhanyagolják a politikusok, pedig
ezek szerepe hosszabb távon nagyon jelentős.
Nem csak tisztességesnek kell látszani, jó volna annak is lenni,
baloldali barátaim. Rendes országokban az állami hozzájárulás mértéke a
vagyoni helyzet függvénye. Ausztráliában például a gazdag ember
jómódjához idős korában nem járul hozzá az állam, akármennyit fizetett
be nyugdíjjárulékként az illető, de ha elszegényedik idővel, akkor igen,
mert ott azt gondolják, hogy a társadalom az valamiféle közösség, és
nem állampolgári jogok, hanem a tényleges ellátottság alapján kell a
hozzájárulásokat megszabni, viszont az egyetemes jog, hogy mindennap
együnk és lakjunk is valahol, mert emberek vagyunk és az ember magasan
fejlett szociális lény.
Aztán van itt sokféle dolog, amiről senki sem beszél, mert ha bármit
mond is, azt a másik azonnal félremegyarázza. Meg vagyunk áldva a mi
politikai elitünkkel, annak mindkét felével egyformán!
Itt van például a közoktatás. Lehet rémítgetni mindenkit a pedagódusok
rémuralmi eszközökkel történő szelekciójával, de ez is régen lejárt
lemez és nagy álnokság. Kár lenne tagadni, hogy valamiféle szakmai
értékelés szükséges, aki ezt tagadja, az kifejezetten rosszindulatú.
Volt egy tisztességesen működő szakfelügyelő rendszer, amelyik nemcsak
értékelt, de esetenként segített is a tanárnak, ezt a nagy szabadság
mámorában ugye felszámolták. Az iskolákat háromezer önkormányzat
pedagógiai szakértelmére bízták, mert nekik az a legfontosabb dolguk, és
különösképpen értenek is hozzá, hogy ellenőrizzék az iskolában a
szakmai munkát. Így aztán gyorsan lehet színvonalat emelni, lehet
csaknem egységes tanterveket kidolgozni, mert az iskolában elsajátított
kultúra az egész ország kultúrája, és ilyen kis országban, amennyire
lehet, sok közös elemet kell tartalmazzon; ez most mind megvalósult
ugye, és ahol nem, ott már verik a tanárokat a gyerekek
Bravó húsz év oktatáspolitikája!.
Jó példáért persze nem kell Ausztráliáig szaladni, ha csak azóta lelkes
liberálisok nem szüntették meg, Romániában nagyon tisztességes
továbbképzési és ellenőrzési rendszer működött. Ha jól emlékszem,
ötévenként a pedagógusnak vizsgákat kellett tennie, és ezektől függött
nemcsak a szakmai minősítése, hanem az is, hogy milyen vezető állásokat
foglalhat el. Közhely, hogy minden szaktárgyban gyors változások vannak
és nem lehet harmincnegyven évet tanárként úgy eltölteni, hogy
ellenőrzött felfrissítés ne történjék. Ehhez még gyorsan hozzá kell
tennem, hogy a továbbképzéshez időre is szüksége van a szerencsétlen
tanárnak, és ha mellékállásokkal kell a betevő falatjait megszerezni,
akkor egy ilyen rendszer nem működik. És még azt is megjegyzem, hogy egy
ilyen rendszert az érintettek maguk nem fognak kérni, sőt rút
erőszaknak nevezik majd, ha egyszer bevezetésre kerül, de ezért van
hatalom, ezért van kormány, hogy az ilyen nemszeretem dolgokat is
megvalósítsa, ha azok fontosak.
A felsőoktatásról csak annyit, hogy ez is alaposan össze lett barmolva.
Akik majd jönnek, tessenek már egy tisztességes ösztöndíjrendszert
bevezetni. Az ösztöndíjat az állam fi zeti, mert ezzel képes hatékonyan
szabályozni, hogy hová mennyi hallgató jelentkezzen, a gazdaság igényei
alapján. De az ösztöndíj nem állampolgári jogon jár, hanem azt szakmai
kuratóriumok, (lehetőleg sokfélék), osztják. Összege, és ez a lényeg,
akkora, hogy ki lehet belőle fizetni az egyetem képzési költségeit és
szociális helyzettől függően a hallgató megélhetési költségeit is. Ilyen
rendszerben tehetség nem vész el, a tandíj virtuális, az egyetemek
önállóak és mégis irányíthatóak.
Hányszor elmeséltem már ezt!
Egészségügy. Igaza van Orbán Viktornak, hogy el kell érni a sok pénzért
oktatott orvosok itthon maradását, valahogy a fejlődő országokból
beáramló pótlás nem mindig válik be, tisztelet a kivételnek. A
megoldásért megint Ausztráliába érdemes menni. Kötelező állami
egészségügyi ellátás a befizetett járulékért. Ezt kívánja a magyar
dolgozó is. Kapja meg. Aztán, ha sokáig vár a sorára vagy nagyon
lökdösődnek a műtő előtti folyosón tülekedők, akkor a hálapénz
eszközéhez nyúl, mert pontosan tudja, hogy az állami járulék nem elég.
Ez Ausztráliában úgy van, hogy a felkapott kórház, klinika, sebész stb.
kiírhatja a rendelőjében, hogy a beavatkozásokért az állami biztosítótól
kapott költség felett hány százalékot kér még közvetlenül a dolgozótól,
huszat, ötvenet, százat. Van orvos, aki megelégszik az állami
juttatással, van aki nem. Piaci helyzet alakul ki, és mindenki maga
dönthet, hogy ráér és kicsit vár vagy esetleg leperkálja azt a
húsz-harminc százalékot, mert siet. Lehet, hogy nem mindig, csak
különleges esetekben, lehet, hogy csak azért, mert ő pont arra a
professzor úrra vágyik, aki magas százalékú, és aki amúgy sem tudna napi
munkájánál többet elvégezni, miért ne fizethetne érte az, akinek ő
fontos.
Kidolgozott, jól működő, emberbarát rendszer, csak át kéne venni!
A korrupcióról szóló beszélgetésekkel el vagyunk látva, ezért
hiányérzetem zárótételeként már csak a segélyek, a munkára ösztönzés, a
munkakultúra kialakításának ügyét – Monok, ugye - említem. Mi lesz itt,
fiúk? Fel fogja valaki végre ismerni és vállalni, hogy segélyek helyett
államilag támogatott, tisztességes munkahelyeket kell létesíteni? Nem
árokparti kapirgálást, hanem értelmes munkalehetőséget kell szervezni,
ami lehet, hogy nem piacképes, ezért igényli az állami támogatást néhány
tíz évig, de ez az egyetlen értelmes megoldás.
Fiúk, szóljatok már!
Kommentáld!