Miért lettünk kormányozhatatlan ország?

• Boda Zsolt - Csigó Péter

2012.03.26., 09:46 2012.03.26., 15:35 7763 31

Átvertek minket, és ezt mi hagytuk, sőt, aktív részesei voltunk a nagy szemfényvesztésnek – ki ezen, ki azon az oldalon. Ha ezen nem változtatunk, minden így marad – és ne higgyük, hogy nincs még lejjebb.

Melyik az az ország, amely az OECD és az EU államok között is az utolsó helyek egyikén kullog az oktatási rendszer egyenlőtlenségét tekintve? Melyik az az egyetlen közép-európai ország, ahol a volt kommunista ügynökök múltja máig feltáratlan? Melyik az a visegrádi ország, ahol az elmúlt húsz évben a legtöbb jelentős (a GDP 2%-át meghaladó) költségvetési megszorítás, vagy lazítás volt – vagyis ahol a gazdaságot sehol nem tapasztalt mértékben tették ki a választási osztogatás és az azt követő megszorítások ciklusainak? Hol volt a leglassabb a gazdaság növekedése az elmúlt évtizedben? Hol a legmagasabb az inaktívok aránya a munkaképes korú lakosságon belül? Melyik visegrádi országban a legnagyobb az állami újraelosztás szintje a GDP-hez képest? A rendszerváltó államok közül hol a legalacsonyabbak a termelékenységhez viszonyított munkabérek? Hol költenek GDP-arányosan a legkevesebbet, ráadásul egyre kevesebbet közoktatásra? Melyik az az egyetlen rendszerváltó állam, amelyben a választási rendszer reformja nem a társadalmi törésvonalakat jobban leképező, ezért demokratikusabb arányos képviselet, hanem a többségi elv felé mozdult el? Melyik országban épülnek legdrágábban az autópályák? Hol van a legtöbb olyan közbeszerzés, amelyen csak egy induló van? Melyik az az ország, ahol – éles ellentétben a nyugati tapasztalatokkal – minél nagyobb egy állami intézmény formális autonómiája, a kormánytól való függetlensége, annál nagyobb az esélye annak, hogy átszervezik vagy informális befolyás alá vonják? Melyik visegrádi országban tartják a legkorruptabbnak a kormányt az emberek, és melyik az, ahol az elmúlt tíz évben folyamatosan romlott a korrupciós helyzet? Az EU-ban hol a legmagasabbak a kis- és középvállalatok adminisztratív terhei? Melyik európai országban a legmagasabb a rák okozta halálozási ráta? Melyik visegrádi országban a legalacsonyabba várható élettartam?

Az összes kérdésre ugyanaz a válasz: Magyarország.

Megrázó és döbbenetes, hogy hazánk, amely valaha a reformok éllovasa volt, a régió bezzegállama, most nem egy, hanem száz dologban, nem kicsit, hanem nagyon, lemaradva kullog – nemcsak Nyugat-Európa, hanem a szomszédai mögött is.

Ahogyan azt a Világbanknak a kormányzás minőségét mérő indikátorai is világosan mutatják, hazánkban az elmúlt tíz évben tendenciaszerűen romlott a jogállamiság és a demokrácia helyzete egyfelől, és a kormányzati munka, a közpolitikák minősége másfelől. Álláspontunk szerint ez a két dolog egymással szorosan összefügg.  Szingapúrra, és más kelet-ázsiai országokra igaz lehet, hogy a jó minőségű kormányzás korlátozott demokrácia és jogállamiság mellett is megvalósulhat, de az európai politikai kultúrában ez szinte kizárt. Voluntarista módon nem lehet jól kormányozni. Egyrészt, mert nem fognak jó intézkedések, törvények születni. Másrészt mert a társadalom nem fogadja el a ráoktrojált megoldásokat: a legitimitás megteremtése azért kell, hogy a társadalmi szereplők bízzanak a kormányzatban és együttműködjenek vele.

A Védegylet, a Milla és a Hallgatói Hálózat nevében szervezett konferenciánkon a magyar demokrácia eróziójának és a kormányzás kudarcainak összefüggéseit vizsgáltuk. A fenti listán túl persze jóval hosszabb az eróziós és kudarclista – itt csak a legegyértelműbb, leginkább mérhető ügyeket emeltük ki. De előadóink elemezték többek között a jogalkotás szánalmas minőségét, a pártfinanszírozás tarthatatlan gyakorlatát, a médiaharctól a médiamutyin keresztül a médiahegemóniához vezető út stációit, az érdekegyeztetés és a munkavállalói érdekképviseletek szomorú helyzetét, vagy a társadalmi részvétel és a civil szervezetek ledarálásának történetét.

A kép mindenhol elkeserítő, méghozzá nem csupán valamikori idealista várakozásaink, hanem a mai régiós összehasonlítás tükrében is. Ahelyett azonban, hogy depresszióba esnénk, vagy a letelepedési kérelmünket kezdenénk fogalmazni valamely jól szervezett, ám hűvös klímájú országba, inkább tegyük fel a kérdést: Mi ennek az oka? És főleg: Hogyan lehetne változtatni a helyzeten?

Meggyőződésünk, hogy a politikai elitet, az establishmentet alapvető felelősség terheli a magyar demokrácia és jogállam lebontásában, és a kormányozatlanság előidézésében. Persze mondhatjuk, hogy a társadalomnak olyan elitje van, amilyet megérdemel. De ennél talán jobbat érdemelünk. Rendben, eddig talán nem vettük észre, hogy mi folyik felelettünk, de ideje észbe kapnunk. A tíz éve kezdődött negatív tendenciákra a Fidesz az ugyanabból még többet stratégiájával válaszolt, az abszurditásig fokozva a hatalom központosítását, a jogállamiság korlátozását, a társadalmi részvétel kizárását a kormányzati döntésekből, a hatalmi arroganciát, a korrupciónak már nem is nevezhető leplezetlen lenyúlást – ami törvényszerűen a kormányzás, a közpolitika csinálás minőségének drasztikus romlását okozta. A demokrácia súlyos válságban van – és ezzel a mi életünk is válságba került, hiszen immár az ország működőképességének a helyreállítása a tét.

De nem csak a Fidesz kormányzása a probléma, hiszen a bajok korábban kezdődtek. Ha nem értjük meg a mai válság mélyre nyúló gyökereit, akkor arra leszünk ítéltetve, hogy megismételjük a hibákat. Nem elég Simicskát lecserélni Puch Lászlóra, a Fidesz érdekkörét a szocialistákéra, Orbánt Mesterházyra vagy éppen Gyurcsányra – éppúgy, ahogy az sem volt elég semmire, hogy 2010-ben az utóbbiakat cseréltük le az előbbiekre.  Ne higgyünk többé a kétosztatú, fideszes-szocialista politikai osztály üres ígéreteinek! Ne higgyük el a fideszes hazugságot, amely azzal tömi a fejünket, hogy a 2002 és 2010 közötti mélyrepüléshez nekik semmi közük – mintha a 100 napos programot ők nem szavazták volna meg, mintha a 14. havi nyugdíj beígérésével nem ugyanannak a hazugságnak a hálóját szövögették volna, mint ellenfeleik. Ne higgyünk a szocialista utódpártoknak sem, amelyek önmagukat „demokratikus ellenzéknek” hazudják, 8 olyan év után, amelynek a demokratikus kormányzás eszméjéhez túl sok köze nem volt. Ne higgyünk annak a politikai látszatvilágnak, amely elfedi, hogy a mélyben a politikai osztály tagjai kiválóan együttműködtek hatalmuk és korrupt érdekeik érvényesítésében. Végül: természetesen ne higgyünk a Jobbiknak, amely a voluntarista, antidemokratikus hatalomgyakorlás okozta társadalmi káoszt még több erőszakkal és még kevesebb demokráciával akarja gyógyítani.

Új, a társadalom felé nyitott, demokratikus pártokra van szükség, a közjó iránt elkötelezett, még nem elhasználódott, nem lejáratódott hiteles politikusokra. Ilyen az LMP, a maga zöld baloldali irányultságával, ilyen a szociáldemokrata 4K!, de mellettük minden bizonnyal szükség lenne szabadelvű, vagy konzervatív piacelvű pártokra is. Egy olyan új politikai térre, amelynek minden versenyzője elkötelezi magát a demokratikus kormányzás eszméje mellett – és ezt az normát rákényszeríti a 2000-es évek politikai establishmentjének pártjaira is. Ha a demokratikus kormányzást kívánó civil társadalomból nem nőnek ki ezek az új politikai pártok, és ezek nem kapnak elegendő felhatalmazást a választóktól, a fideszes-szocialista elit régi motorosait senki nem készerítheti rá arra, hogy megváltozzanak. Persze vannak demokratikus civil mozgalmaink, a civil társadalom mára feléledt, mozog, erősödik. Mégis, tüntethetünk, petíciózhatunk, amennyit akarunk – a lényeg a szavazófülkében dől el. Csak erős felhatalmazással rendelkező új pártok lehetnek képesek arra, hogy rákényszerítsék a fideszes-szocialista politikai osztályt arra, amire magától sosem lesz hajlandó: hogy végre szembenézzen saját magával, elismerje felelősségét Magyarország kudarcában, és teret adjon egy új politikusi generációnak a saját soraiban is!

A szembenézés hosszú és fájdalmas folyamat: a civil mozgalmak és szervezetek ereje kevés ahhoz, hogy azt kikényszerítsék, de talán elég ahhoz, hogy elindítsák és ösztönözzék. Első lépésként nekünk magunknak kell belátnunk, hogy az elmúlt tíz (tizenöt? húsz?) évben átvertek minket, és ezt mi hagytuk, sőt, aktív részesei voltunk a nagy szemfényvesztésnek – ki ezen, ki azon az oldalon. Ha ezen nem változtatunk, minden így marad – és ne higgyük, hogy nincs még lejjebb. Meg kell értenünk, hogy mi történt velünk, mit tettek velünk, mit tettünk magunkkal. Hogy hogyan veszett el a rendszerváltás ígérete. A demokrácia első tíz évének bukdácsolása után azt hihettük, hogy tágas fennsíkra érkeztünk. És tényleg: az évtized végéig jó volt a nemzetközi gazdasági helyzet, az EU tagja lettünk, a szélsőséges pártok kikerültek a parlamentből. Elégedetten dőltünk hátra, és nem vettük észre, hogy egy lejtőn ülünk, és egyre gyorsuló ütemben csúszunk lefelé. Hihetetlen, de így történt. Meg kell értenünk bajainkat, a tüneteket és az okait is. Konferenciánkkal a magunk szerény módján ehhez akartunk hozzájárulni: a következő hetekben a konferencia szakmai anyagait széles körben, érthető módon feldolgozva mutatjuk majd be a közönségnek.

Persze ennyi nem elég. Ha csak egy kicsit is igazunk van, akkor állampolgári akciók sokaságára van szükség ahhoz, hogy megértessük magunkkal és a politikusainkkal, hogy a demokrácia a szó szoros értelmében létkérdés.

• védegylet,
• demokrácia,
• Boda Zsolt,
• Hallgatói Hálózat,
• Milla,
• Csigó Péter