Török Éva

Méhecske hercegkisasszony

1 rész

 Egyszer egy kaptárban kis méhecske született. Gyönyörű volt. Szeme csillogó fekete gránit, szárnyai ezüstösen csillogtak a fényben, dereka vékony, mint egy cérnaszál. Ö lett a kaptár ékessége. Édesanyja a királynő büszke is volt rá. A méhek körülrajongták, és minden jóval elhalmozták. Hercegkisasszony volt a javából. A szépség azonban nem szállt a fejébe. Kedves volt mindenkivel. Segített, ahol tudott. Rengeteg játéka volt, de ö inkább tanulni szeretett. Minden érdekelte, ami a kaptárban történt. Állandóan kérdezgette édesanyját, mert mindent meg akart érteni. Mégis, egyre szomorúbb lett. Mindene meg volt, egyedül a szabadsága hiányzott. A kaptárból nem mehetett ki, pedig nagyon szeretett volna dolgozni. Hercegkisasszonynak azonban nem kellett dolgozni. A királynő munkája a kaptár irányítása, és az utódok nemzése volt. Búslakodott is e miatt, és gyötörte a kíváncsiság, hogy mi történhet odakinn, milyen a nagyvilág. Így történt aztán egy gyönyörű napfényes nyári reggelen, hogy a hercegkisasszony kiszökött. Amikor a dolgozók felsorakoztak, beállt közéjük a reggeli eligazításon, ahol a felderítők eltáncolták, hol van aznap a legtöbb virág. 
Boldogan repült ki, a többiekkel, akik nem is vették észre a hívatlan vendéget. 
A hercegkisasszony mámorosan röpködött, amíg elszakadt a csapattól. Ámulva nézte a réten a sok virágot, a patakot, az erdőt. Egy bogár jött felé az úton, földlabdát görgetett maga előtt.
- Hová viszed azt a földet? –kérdezte a méhecske.
- Tudod én ebbe rakom a tojásaimat. Így amikor a kicsik kikelnek, védve vannak addig, amíg meg nem erősödnek annyira, hogy megvédjék magukat. Van benne nekik ennivaló is. Engem ganajtúrónak hívnak, mert ezt a földlabdát most eldugom egy trágyahalomba, hogy melegen tartsa a kicsinyeimet.
Azzal továbbállt. 
A hercegkisasszony körülnézett, de a fényes nap helyett csak hatalmas fekete felleget látott, ami gyorsan közeledett felé. Megróbált hazarepülni, de rájött, hogy eltévedt. Az eső esett, eláztatta fátyol szárnyait, és leesett a sárba. Szerencséjére csak egy rövid nyári zápor volt, így nem fulladt a vízbe. Kimászott a tócsa szélére, és sírva fakadt. Éppen akkor ment haza Zsófi az anyukájával. Meglátta, lehajolt érte, s berakta kicsi kosárkájába. 
- Anyu, hazaviszem ezt a kis méhet, és megfürdetem. 
- Jó, de reggel, ha megszáradt, el kell engedni, mert ők nem tudnak rabságban élni.
Otthon megfürdették, és lerakták az ablakpárkányra száradni. A hercegkisasszony olyan fáradt volt, hogy azonnal mély álomba merült. Reggel ébredt a napsütésre. Körülnézett a szobában, és odarepült a még alvó Zsófihoz. 
- Ébredj, ki akarok menni!- zümmögte a fülébe, mire a kislány mosolyogva nyitotta ki a szemét.
- Örülök, hogy jól vagy. Várj, kinyitom az ablakot. Látlak még?
- Jót tettél velem, ezt meghálálom. – zümmögte a méhecske, és kirepült az udvaron álló fára. Akkor repült arra egy méhcsapat.
- Nézd milyen gyönyörű ez a méh! – kiáltotta egyikük. –Jó lenne nekünk királynőnek.
Mindnyájan körbevették, és királynőként bántak vele.
Zsófi nagypapája meglátta őket, és szép kaptárt készített nekik. Boldogan költöztek be. Ott is maradtak, és mézzel hálálták meg a segítséget.