olvasói levél levél posta kérdőív

Merre nyíljon a kertkapu? 15 millió levelem a magyarokhoz A hétvégén többek között azzal foglalatoskodtam nagy lelkesen, hogy rendbe rakjam a kertet itthon. De rögtön rájöttem, hogy a belső kerítésünk rossz helyen van. Igen ám, de bajban voltam, mert nem tudtam eldönteni, hogy a beépítendő kis kapu kifelé vagy befelé nyíljon. Sok minden szólna az egyik verzió mellett, sok minden a másik mellett. Az asszonnyal a terrorja miatt nem vagyok beszélő viszonyba, na meg veszélyes vele ilyen ötleteket megbeszélni, mert annak a vége az, hogy valami teljesen értelmetlen hülye munkát varr még a nyakamba. Mi legyen?

Na, ekkor jött a megváltó ötlet. Megbeszélném én ezt a magyarokkal. Csak így egyszerűen A MAGYAROKKAL! Ez este pattant ki a fejemből, lefekvés után rögtön. Az ötlet jó, de alszom rá egy nagyot. Reggel felkeltem, első utam a postára vezetett. Egy normál A4-es lapra lerajzoltam a kertet és felvázoltam benne, hova kerülne a kapu és csináltam egy kérdőívet, amiben egyszerűen csak ikszelni kell: az egyik verzió szerint kifelé nyílik, a másik szerint befelé. Kis kocka, abba kell tenni a megfelelő iksznél a választ. A postás kisasszony mosolyogva fogadott. Mondtam neki, hogy itt volna ez a levél, amit legyenek szívesek 15 millió példányban lefénymásolni nekem és küldjék el minden magyarnak, mert engem nagyon érdekel a magyarok véleménye a kérdésről. Azt mondták, sajnos nincs lehetőségük 15 millió példányban ezt nekem lefénymásolni. Menjek nyomdába ekkora igénnyel. Határozott elutasítást kaptam arra a kérdésemre is, hogy lenne-e lehetőség arra, hogy ne fénymásolják le, hanem 15 millió darab normál A4-es papírra másolják át a rajzot és a kérdést és úgy küldjék el 15 millió magyarnak.

Mit lehet tenni ilyenkor, elmentem egy nyomdába, ahol mondtam: legyenek szívesek nekem ezt a rajzot és kérdőívet 15 millió példányban fénymásolni, vagy nyomdázni, nekem a megoldás teljesen mindegy, nagyon rugalmas vagyok. Először a nyomdában még örültek is nekem. 15 millió példány nem kevés, én meg örültem a nyomda örömének, mert alapvetően – a látszat ellenére – majdnem jó ember vagyok. A nyomda vezetője behívott az irodájába, kávéval és szendviccsel kínáltak. Azt kérdezte, hogy miként akarok fizetni! Nem is hagyott válaszolni, azt mondta én olyan szimpatikus vagyok – tényleg az vagyok – hogy akár egy hónapos fizetési haladékot is tudnak adni a szerződésben. Mondtam legyen így, de nem figyeltem rá, mert nem érdekelt a szöveg igazán, azt akartam, gyorsan kapjam meg. Kérdezte, jövő hónapban jó lesz-e. Mondtam nem, nekem ma kellene. Vakarta a fejét, azt mondta az nem egyszerű, majd rövid itallal kínált, amíg ő telefonálgatott pár helyre. Aztán derűs arccal nézett rám és mondta, hogy na kedves Rózsa úr, jó hírem van, megoldjuk. Csak akkor ugye előtte talán írjuk alá a szerződést. Aláírtam, legyen jó napja az ürgének. Kérdezte hova kell szállítani majd az árut. Mondtam, hogy ha lehetne, egyesével minden magyarnak. Mire ő azt mondta, hogy egyrészt nem ismernek minden magyart, másrészről pedig ugye ők nem posta, hanem nyomda. Mondtam neki, legyen akkor az összes kinyomtatott normál A4-es lap, 16 órakor a Rezeda utca 25/b alatti postán Kispesten. Ebben meg is állapodtunk. Nagyon jó barátságba keveredtünk, az úr meghívott ebédelni is, amit örömmel fogadtam, mert momentán le vagyok teljesen égve 2473 forintom van március 6-ig, a fizetésnapig.

Az ebéd után kellemes sétával ajándékoztam meg magam és Fülöp Márton cukrászdájában 225 forintért ittam egy kávét és ettem egy minyont. Nézegettem a kirakatokat, és nagyon figyeltem arra, hogy 16 órára ott legyek a postánál. A megbeszélt idő előtt 10 perccel érkeztem, mert nem csak szimpatikus vagyok, hanem rendkívül pontos is általában. A pontosság, szoktam volt mondogatni, a királyok erénye! És ilyenkor magamon is elcsodálkozom, hogy milyen bölcs gondolatok jutnak az eszembe. Na, szóval, álltam ott és rágyújtottam egy cigire. Rossz szokás, de élvezem. Aki dohányzik, az ebbe belehalhat. Viszont aki nem dohányzik, az is meghal. Míg ezen a filozófiai problémán töprengtem, megérkezett egy kisteherautó, amiről overallos rossz arcú férfiak kezdtek dobozokat lepakolni. Kiderült: a nyomda meghozta a szállítmányt, amit rendeltem. Kértem őket, ne itt dobják le, vigyék csak be szépen a postára a levélfeladó ablakhoz, ahol a szép mosolyú kisasszony veszi fel a leveleket. Húzták a szájukat, de behordták. Aztán aláíratták velem a szállítólevelet és néztük egymást egy kicsit, majd elmentek, miközben azt mondta a nagyobbik a kisebbnek, micsoda egy smucig köcsög ez, jatt sehol! Nem tudom, kiről beszélhettek, nagyon sajnáltam őket, hogy valaki becsapta szegénykéimet!

De nem volt időm ezen rágódni, bementem a postára és mondtam a kisasszonynak, hogy kézcsókom, itt volnék, az a sok doboz pedig a 15millió levél, amit a postának el kéne juttatni mellékelt válaszborítékkal együtt minden magyarnak. A hölgy nagyra nyílt szemekkel csodálkozott rám. Mondtam neki, nem tudom beadni az ablakon, mert a dobozok nem férnek be a szűk nyíláson, de ha gondolja, kinyitom és úgy apróbb részletekben mind a 15 millió példányt beadogatom neki. Azt mondta, erre semmi szükség, és kis türelmemet kérte. Én vártam türelmesen, mire kijött a posta vezetője és kérdezte mi a problémám.

Megnyugtattam, hogy nekem nincs az ég világon semmi problémám, illetve van egy problémám, amit szeretnék megbeszélni a magyarokkal, ezért írtam nekik egy levelet, amit a nyomda ki is nyomtatott 15 millió példányban. Azt szeretném, hogy a posta legyen szíves kézbesítse ezeket a magyaroknak válaszboríték mellékelésével fűszerezve, mert választ is akarok kapni a magyaroktól, hogy annak megfelelően oldjam meg a problémát. Arra a kérdésére , hogy ittam-e, elutasító választ adtam kapásból, mert mi köze az én nyomdában elfogyasztott potya konyakomhoz. Aztán azzal a tréfával erősítettem meg, hogy aki nem iszik, az szomjan hal. Ezen mindketten derültünk kicsit. Aztán nézett rám, én meg rá.

Mondtam, akkor nekem azért lenne még dolgom, legyen szíves vegye át a leveleimet és kézbesítsék. Nem értettem, amikor azt kérdezi kinek, hiszen megmondtam már többször is, hogy a magyaroknak. Azt mondta, ez nagyon sok pénzbe kerülne. Mondtam neki, nem baj, futja az adómból, küldjék csak bátran. Azt mondta, ezt nekem most itt azonnal ki kéne fizetni. Nem értettem miért. Mondtam neki, én nem fizetni akarok, hanem levelet küldeni a magyaroknak, a Magyar Posta által. Én is kaptam egy levelet két embertől, kérdőívvel, meg ilyenek, hogy oldjam meg az ő problémájukat. Ha ők kérdezhetnek, akkor én is. A postamester mosolygott, azt mondta mindjárt, csak picit még várjak. Hát vártam és nézegettem addig a képeslapokat, mert úgy döntöttem, legközelebb képeslapot fogok küldeni a magyaroknak. Aztán az ajtó nyílt, fehér ruhás emberek jöttek be rajta, a postamester már messziről mutogatott nekik rám, azok rám vetették magukat, rám húztak egy olyan kabátot, amiben nem tudtam mozogni és beraktak egy mentőautóba.

Nem tudom miért. Én csak egy kérdéssel akartam fordulni a magyarokhoz, a kurva kerítés lám mekkora bajba is sodort engem. Bevittek egy szobába. Azt mondták, itt kell maradnom. Mondtam, kéne még ide három ágy. Azt kérdezte a főorvos úr, hogy minek! Mondtam neki: egy a Szájer úrnak, egy a Szili Katalinnak, mert azok is levelet írtak a magyaroknak, egy meg a főnöküknek, aki ezt az egészet kitalálta! Nem tudom mi lesz, mikor hozzák nekik az ágyaikat, mert az ajtót rám zárták, azóta nem jött ide senki, nem hozott semmit. Remélem a posta azért távollétem ellenére elküldte a magyaroknak a levelemet. Mert ha kiengednek, meg kell oldanom a kapu problémáját.

Rózsa Mihály