"Alapvető érték minden ember számára a család" - írja új kormánya
programjában Orbán Viktor. De hányan lehetnek köztünk, akiknek a szerető
családi kör csak vágyálom? S mit tehetnek a társadalom intézményei, a
kormány vagy éppen az iskola, annak érdekében, hogy minél több család
életére legyen valóban jellemző az összetartó melegség?
A család, a családi szerepek kérdése az elmúlt
hetek közéleti párbeszédének egyik központi eleme lett. Az új kormány,
mintegy a klasszikus Isten-haza-család parafrázisaként öt kulcsszóban
jelölte meg tevékenységének alapvető pilléreit: "munka, otthon, család,
egészség, rend". "Alapvető érték minden ember számára a család. Mindenki
akar tartozni valahová, mindenki szeretne családot, melegséget,
ragaszkodást. A meghitt családi életre az is vágyik, akinek éppen nincs
benne része" - fogalmaz érzelmes húrokat is pengetve a dokumentumban
Orbán Viktor. (Sajátos párhuzam, hogy az idei történelem középszintű érettségi
egyik esszékérdése is a témához kapcsolódik: a végzősöknek "a nők
helyzetének megváltozását" kellett bemutatniuk "a munkavállalás
tekintetében".)
A téma az utcán hever, de nem csak ott: élénken megjelenik a
közoktatásban is. Az elvileg család-tanár-diák együttműködési hármasban
mind nagyobb súllyal jelenik meg az első mint probléma vagy éppen mint
hiányzó láncszem. A diákok sok kérdésben reflektálást várnak a témáról a
tanártól, ez természetes. Ugyanakkor tapasztalható az elmúlt években az
is, hogy az iskoláknak sok tekintetben át kell venniük a
szocializációnak olyan szegmenseit is, amelyek korábban döntően a
családban zajlottak. A tanári szerepben mintha a nevelői kerülne
túlsúlyba a szakemberi rovására, a tanár egyre inkább arra kényszerül,
hogy alapvető társadalmi beilleszkedési mintákat adjon, hogy különböző
szociális konfliktusok kezelője legyen. A párbeszéd persze kétoldalú,
meglehetősen éles képet kaphatunk belőle arról, hogy milyen elgondolások
élnek a család intézményéről a tizenévesek fejében.
Milyen tapasztalati hátterük lehet e "melegséget, ragaszkodást"
jelentő közegről? Egy saját felmérés szerint gimnáziumunk osztályaiban
átlagosan a diákok fele olyan családban él, amelyben a kormányfő által
kívánatosnak látszó "meghitt családi élet" nem feltétlenül adott. Nem
csak a válások magas száma, illetve a "patchwork" családi helyzetekből
adódó súrlódások alapján mondható ez, hanem látszik a mindennapi
kommunikáció sok más vonatkozásában. Hiányoznak alapvető
konfliktuskezelési technikák, a személyes figyelem, a középiskolás
korban igen áhított (főleg férfi) nemi szerepminták, és ingoványos a
családi kapcsolatrendszer akkor is, ha az iskola keresi az
együttműködést. Egy-egy félévi osztályértékelés sokszor szociológiai
esettanulmányok sorozatává válik: melyik diák hogyan teljesít annak
fényében (sokszor annak dacára), hogy milyen környezetből indul el
reggelente, és milyen háttér magyarázhatja egyes deviáns
megnyilvánulásait.
Miképpen segíthet az iskola ezt a tapasztalati háttért feldolgozni, a
vele kapcsolatos szemléletet formálni? Hogyan közelíthető meg a téma
anélkül, hogy unalmas katedrai fejtegetéssé vagy erkölcsi prédikációvá
váljon? Az egyik út lehet, hogy a figyelmet a családi múltra és annak
reflektív elemzésére irányítjuk. A családfákból elemezhetők a különböző
mobilitási tendenciák, a női karrierívek változásai, érthetővé tehető az
első vagy második generációs értelmiségi fogalma. Feltéve, ha a diák
ismeri egyáltalán a családi múltat - az egyik alig húszfős osztályban,
amelyben ezt a feladatot adtam, többen is voltak, akik egyik ági
nagyszüleik nevében, foglalkozásában már nem voltak biztosak.
Hagyományos társadalmakban ilyesmi elképzelhetetlen lett volna, de az
elmúlt évtizedek rohamos társadalmi-technikai fejlődése elszakította
egymástól a generációkat, nincs igazi személyes referenciája annak, kik
is az "ősök".
A másik eshetőség, hogy a jövőt próbáljuk modellezni: ki hogyan is
képzel maga elé családot. E tekintetben a középiskolás diákok
bizonytalanok, hisz a családdal, gyerekvállalással kapcsolatos valódi
döntések még átlagosan egy évtizednyi távolságra vannak tőlük.
Mindenesetre nem egészen egyértelmű a kormányfő azon tételének igazsága,
hogy az is vágyakozik családra, "akinek éppen nincs benne része", a
legtöbben inkább külföldi munkát, továbbtanulást, világlátást terveznek,
gyereket maximum csak harmincan túlra. Meglehetősen józanul számolnak
azzal is, hogy ma
Magyarországon egyértelműen vagylagos döntés a lányok
számára a karrier és a család. Hallgatólagosan azt is elfogadják, hogy
valószínűleg nagyobb rész fog rájuk hárulni a fizetetlen házimunkákból,
hogy ők lesznek gyeden-gyesen a gyerekkel, hogy nehezebben haladhatnak a
ranglétrán, hogy talán nem is alkalmasak felsővezetőnek, politikusnak.
Változatos családi hátterek állnak mögöttük, de sokan más minták híján
csak a hagyományos nemi és családi szerepmintákat tekintik mérvadónak.
Nehéz felvetni e normák megváltoztathatóságát is anélkül, hogy ne
cinikus mosoly vagy felháborodott feministázás legyen a válasz. "Ne
beszéljen, maga se tanítana, tanárnő, ha nem volna muszáj megélnie
valamiből."
A kormányprogram a családot a "szellemi és mentális egészség"
alapjának tekinti, stabil és megkérdőjelezhetetlen értékhordozónak, és a
társadalompolitikai intézkedések "védelmi rendszerével" kívánja
körülvenni ezt az ostromlott várat. A következő évek nagy kérdése, hogy
sikerül-e a felvázolt politikai eszközökkel a kitűzött szemléletbeli
változást is elérnie, sikerül-e a jelenlegi tizenéveseknek valódi
alternatívát felmutatnia ebben a kérdésben.
prtnrPerjel ();
Kommentáld!