Lengyel L. László írása Meglepő fordulat Orbán kihátrálna az unióból A brüsszeli diktátumok emlegetése, a versenyképességi euró-paktum elutasítása, a forint mint kizárólagos fizetőeszköz szerepeltetése az alkotmányban, az európai értékrenddel szemben álló lépések sorozata mind-mind arra utalnak, hogy az Orbán-kormány szíve szerint kihátrálna az unióból, és a maga eszközeivel igyekszik ezt a szándékot minél jobban érvényre juttatni. Orbán Viktor és a Fidesz ténykedésének valódi hátterét és mozgatórugóit akkor érthetjük meg igazán, ha intézkedéseiket nem csupán egyenként vizsgáljuk, hanem folyamatában és összefüggéseiben nézzük. Így észrevehetjük, hogy sok esetben ami rögtönzésnek, meghökkentő lépésnek vagy agyament ötletnek látszik, valójában jól beleillik egy tudatos, de a közvélemény előtt titkolni kívánt törekvésbe. A logikai szálat persze néha nem könnyű a kapkodás, hozzá nem értés és összevisszaság hálójában felfedezni: különösen igaz ez a kormány gazdaságpolitikai teljesítményére, ahol sokszor nem világos, minek alapján hoznak számukra is kockázatos döntéseket.

Első ránézésre érthetetlennek tűnik a kormány hozzáállása az Európai Unióhoz is. Nyilvánvaló, hogy történelmileg, kulturálisan és hagyományainkban egyaránt szerves részei vagyunk ennek a közösségnek, amelyhez ezer szállal kötődünk. Kapcsolódásunk gazdasági téren is rendkívül szoros, meghatározóan függünk uniós partnereinktől, GDP-nk nagyobb része a feléjük irányuló kivitelre termelődik, a nemzeti össztermék nagyjából felét olyan cégek adják, amelyek valamilyen unióbeli anyavállalathoz tartoznak. Csatlakozásunk óta sok ezer milliárd forintnyi fejlesztési támogatást kaptunk az EU-tól, enélkül a legtöbb hazai ágazat már összecsuklott volna.

Olyan klubhoz tartozunk tehát, amelyhez mindig is akartunk, s amely jóval többet ad annál, mint amennyit követel tőlünk. Ennek az ára csupán annyi, hogy betartsuk azokat az elveket és szabályokat, amelyekre az egész unió épül, s amelyek a közös értékrendet és az érdekek eredőjét jelentik. A 27 ország együttműködése persze állandó vitákkal jár, nem éppen hatékony és túlzottan bürokratikus, de emögött éppen az áll, hogy a tagállamok tiszteletben tartják egymás jogait és nem tudják egyoldalúan másokra kényszeríteni az akaratukat. Az érdekérvényesítő képességük természetesen eltérő, de ez nem az erőszakosságuktól, hanem gazdasági teljesítményüktől és a közösségi kasszához való hozzájárulásuk mértékétől függ.

Tökéletes nonszensz tehát brüsszeli diktátumokról beszélni és együtt emlegetni az unió központját hazánk egykori elnyomóival, márpedig nem véletlen ünnepi elszólásról volt szó, Orbán Viktor már korábban is tett hasonló kijelentéseket. Természetesen ő is tisztában van azzal, mi a valóság, mit jelent számunkra az EU-tagság, a tények azonban nem zavarják abban, hogy tudatosan az unió ellen igyekezzen hangolni a közvéleményt. Ebben nyilvánvalóan szerepet játszik a sértettsége, hogy kormányának lépéseit kemény kritikák kísérik, jogsértési eljárás indult ellenünk, EU-elnökként rendre figyelmen kívül hagynak minket, és akkor még nem beszéltünk arról a megalázó vesszőfutásról, amelyet az Európai Parlamentben el kellett szenvednie.

Mindez azonban még mindig kevés ahhoz, hogy magyarázza a Brüsszel elleni kirohanásokat, amelyek nem állnak meg a szavak szintjén. Az utóbbi néhány nap két olyan fejleményt is hozott, amelyek közelebb vezetnek az igazi motivációhoz. Az egyik az a javaslat volt, hogy az új alkotmány rögzítse: Magyarország hivatalos fizetőeszköze a forint. A hatályos alaptörvény ezt nem írja elő, a cél tehát egyértelműen az, hogy a más pénznemre való esetleges áttérés alkotmányellenes legyen. Ez csak az euróra lehet értelmezhető, ami azért érdekes, mert az uniós csatlakozási szerződésben kötelezettséget vállaltunk a közös valuta mielőbbi bevezetésére, ha ahhoz a feltételek adottak. A forint alkotmányban szerepeltetése tehát egyértelműen ellentmond szerződéses vállalásunknak.

Hogy a javaslat nem a véletlen műve, mutatja, hogy a kormányfő már korábban kijelentette: 2020-ig nem lesz eurónk. Mivel ez egyelőre nem tény és gazdasági folyamatokkal nem igazolható, félreérthetetlenül jelzi azt a világos szándékot, hogy a Fidesz nem akarja az eurót. Az okokhoz közelebb vezet a másik fontos fejlemény, nevezetesen az, hogy Orbán Viktor azonnal elutasította a múlt heti EU-csúcson elfogadott versenyképességi paktumhoz való csatlakozásunkat. Az úgynevezett euró plusz paktum német-francia kezdeményezésre azt a célt szolgálja, hogy a tagországok az eddigieknél szorosabban együttműködjenek és összehangolják gazdaságpolitikájuk kulcselemeit, a költségvetési szabályokat, a nyugdíjrendszert, a bérpolitikát és az adópolitika egy részét. Mindezzel az a céljuk, hogy megelőzzék a válságok kialakulását és versenyképesebbé tegyék leszakadóban lévő kontinensünket.

A paktum elemeit sokan vitatják, de az EU-tagok döntő többségét ez nem akadályozta meg abban, hogy a lehetséges előnyöket figyelembe véve csatlakozzanak. Csupán négy, nem euróövezeti ország marad ki, Nagy-Britannia, Svédország, Csehország és hazánk. Az első kettőnél mindenki ezt várta, helyzetük és adottságaik miatt ez érthető lépés. A cseheket belpolitikai motivációk vezetik, de ez legyen az ő gondjuk, minket jobban érdekelnek a mi indokaink. A kormányfő szerint egy kivétellel a paktum minden eleme elfogadható számunkra, mi több, azokat állítólag a Széll Kálmán Terv tartalmazza is, az adóharmonizációs elképzelés azonban akkora versenyhátrányba hozna minket, hogy azt nem vállalhatjuk.

Ennek az érvelésnek az a szépséghibája, hogy alaptalan. Orbán Viktor az EU-elnök hazánk képviseletében vélhetően elolvasta az előterjesztést, amelyben csupán a társasági adóalap megállapításának egységesítéséről volt szó, ami egyébként minden külföldön is érdekeltséggel bíró magyar cégnek érdeke lenne, az adókulcsok mértékéről szó sem esik. Az erre való hivatkozás tehát hamis érv, főleg akkor, ha a többi intézkedés előnyeit maga a kormányfő is elismeri. Arról viszont hallgat, milyen negatív következményekkel jár, ha kimaradunk az egyeztetés magasabb szintjéből, s ezzel a partnereink és a befektetők szemében bizonytalansági tényezővé válunk és a perifériára szorulunk.

Ha egymás mellé rakjuk ezt, a Brüsszel elleni retorikát és a forint bebetonozását az euróval szemben, és azt a tényt, hogy minderről a kormány semmilyen szakmai vitát nem nyitott, hanem kész helyzetet igyekszik teremteni, csak egy logikus következtetés adódik: Orbánék minden erővel távolodni igyekeznek az uniótól. Ez gazdasági érdekeinket nyilvánvalóan nem szolgálja, sőt ellenkezőleg, hatalmas kockázatokat rejt, az okok tehát máshol keresendők. Az igazi motivációra a belpolitikai lépésekből lehet következtetni: a Fidesz és vezére eddigi tevékenységében a meghatározó elem a korlátlan hatalomgyakorlás kiépítésére való törekvés, saját bebetonozásuk volt. Ennek egyetlen fékével voltak kénytelenek szembesülni, az uniós elkötelezettségekkel és kapcsolati rendszerrel, ezekkel szemben arroganciájuk ellenére tehetetlennek bizonyultak.

A teljhatalmukhoz tehát ezektől is szabadulni kell valahogy, azaz gyengíteni kell a szálakat és mindenképpen kimaradni a szorosabb együttműködésből. Valójában ez áll a gazdasági szabadságharc demagóg jelszava és a nemzeti érdekekre való állandó hivatkozás, és annak Brüsszellel való szembeállítása mögött. Hogy ez mennyiben felel meg hazánk valódi érdekeinek, a jelek szerint a Fidesznek nem szempont. Az unió ellenségképként való szerepeltetése nem csupán a hazai közvélemény becsapását szolgálja, de hosszabb távon megágyazhat az EU-tól való elhatárolódásnak is. Hogy ennek hazánk elszigetelődése és végzetes lemaradása lehet a következménye, úgy tűnik, nem aggasztja Orbánékat, számukra saját hatalmi törekvéseik jóval fontosabbak ennél az apróságnál.