A kórterem csendes, újra csendes. Hiába jelentek meg sorra szakértői vélemények és elemzések azonos eredővel: Magyarországon a demokrácia súlyos betegséggel küzd. Hiába állították fel a diagnózist itthon és külföldön egyaránt, hiába jelölték meg a terápiát. Tévedtek. A beteg ragaszkodott hozzá, hogy őt nem kell gyógyítani. Ő nem beteg. Az orvosok és a diagnoszták kezüket széttárva eloldalogtak. Ez esetben nincs mit tenni. A családtagok pedig örömujjongásban törtek ki és elvonultak ünnepelni.

Ezen nincs mit keseregni. A beteg gyógyítása helyett vizsgálható maga a betegség. Honnan jött, szinte a semmiből? Vajon világjárvánnyá növi-e ki magát? Gyógyítható-e egyáltalán?

Azzal a véleménnyel nincs értelme szóba állni, miszerint a magyar demokráciával nincs is semmi baj, hiszen ép és egészséges. Erről nem szabad vitát nyitni, mert egy vitában csak ítéletet lehet mondani: ezek ostobák, megalkuvók, bértollnokok, vagy Illyés Falujárási Emlékéből való „magánszorgalmú kutyák”. A többségre inkább az jellemző, hogy hisznek, mégpedig olyan hittel, amelyet Szentgyörgyi Albert így jellemzett 1976-ban, közvetlenül a halála előtt: „Az agy olyan ravaszul dolgozik, hogy még be sem engedi azt az információt, ami ellentétben áll személyes érdekünkkel, mondhatom úgy is, hogy nem veszünk róla tudomást. Ha pedig olyat csinálunk, ami ellentétben áll elveinkkel, a magas elvekkel, akkor az agy mindjárt szolgáltat egy csomó érvet és indokot, hogy miért is kell nekünk úgy cselekedni”. Szentgyörgyi professzor le is vonta a konzekvenciát:  „Az igazságot nem keresik az emberek – a kényelmet és a jólétet keresik.”

Ezzel az alapállással tehát nincs is mit kezdeni: a tények, a valóság nem győzhet az imádat és szellemi konformizmus felett. Ha alapállásával ellenkező igazsággal találkozik az ember, akkor vagy önmaga ellen kezd harcolni, vagy az igazság és annak képviselői ellen. Amit mégis érdemes megvizsgálni: honnan származik ez a szinte vallásos áhítat, amely elfed minden racionális érvet?

Ahhoz, hogy a helyes választ megtaláljuk, először is a helyes kérdéseket kell feltennünk. Emlékszem, mikor kutatni kezdtem a Biblia igazságait, a hatalmas felismerések arra indítottak, hogy lányom végzős katolikus gimnáziumi osztályában tartsak etika órát a Biblia alapján. Első kérdésem az volt az osztályhoz, hogy ki hisz Istenben. Mindenki felemelte a kezét. Ekkor azt kértem, hogy most az tegye fel a kezét, aki biztos tudomással bír Istenről. Senki nem emelte fel a kezét. Íme, a bizonyíték, mondtam, hogy minden a helyes kérdésfeltevéssel kezdődik. Ezért kezdte Isten a saját ujjával írt parancsolatokat a felőle való gondolkozással: Ki vagyok én?

Most is így kell eljárnunk. Annak megítéléséhez, hogy az alaptörvénnyel és erre fűzött sarkalatos törvények sokaságával átalakított Magyarország demokratikus állam-e vagy sem, először helyes kérdéseket kell feltenni. Az első kérdés pedig, hogy kinek a véleménye a mérvadó egy-egy dolog megítélésében. Kinek a beszédét fogadom el igaznak?

Vegyük példának az antiszemitizmust. A közgondolkodás azt tartja erről, hogy ez 20. századi jelenség és alapvetően a náci ideológia terméke. A hétköznapi keresztény, ami a gyakorlatban legfőképpen katolikus vallású embert jelent szerte a világon (a lényegi egyezőség okán idesorolva a szintén fundamentalista amerikai evangelist irányzatot is), ha nyíltan nem is, de gondolkodásában természetes egyszerűséggel zsidóellenes. Vajon miért?

A választ a katolikus egyházi hagyományban találjuk. A hétköznapi keresztény ugyanis azért nem ítéli el az antiszemitizmust, mert az ő egyháza sem utasítja el. A katolikus egyház még senkit sem zárt ki soraiból (közismert nevén kiátkozás), mert az illető antiszemita. Ez nem tartozik az általa nevesített bűnök közé. Hogy miért nem? Magyarázatot bőséggel találunk a katolikus egyház tanításainak alapját képező nagy teológusok között.  Aranyszájú Szent János például így foglalt állást: “A zsidók minden ember közül legértéktelenebbek, buják, tolvajok, Krisztus kegyetlen gyilkosai, az ördög tisztelői, a vallásuk betegség. A zsidók Krisztus kegyetlen gyilkosai és Isten meggyilkolása miatt számukra semmiféle megtérés nem lehetséges, nincs bocsánat vagy menekülés. A keresztényeknek nem szabad visszariadniuk a bosszútól. A zsidóknak pedig szolgaságban kell élni örökre. Isten mindig gyűlölte a zsidókat, ezért kötelessége minden kereszténynek gyűlölni a zsidókat.” Milánói Szent Ambrus levelet írt a császárnak, amelyben bírálta a zsinagóga újjáépítésére vonatkozó tervét: “Itt kijelentem, hogy én voltam az, aki felgyújtotta a zsinagógát. Valóban én adtam ki a rendelkezést, hogy ezt tegyék meg, azért, hogy ne legyen több olyan hely, ahol a Krisztust tagadják.” Niceai Szent Gergely egy feljegyzett istentiszteleti szövegében így jellemezte a zsidókat: “A próféták gyilkosai, az ördög társai, viperák népe, démonok nagytanácsa, mindennek, ami szép és jó, ellenségei, kecskék és vaddisznók a kegyetlenségükben.” Szent Ágoston sem maradhatott le: “Egy héber legmegfelelőbb képmása Iskariotes Júdás, aki ezüstért adja el az Urat. Egy zsidó sohasem értheti meg az Írásokat és örökre hordozza a büntetést Jézus haláláért.” Szent Jeromos pedig, a Vulgata fordítója 418-ban ezt írta: “A zsidók született hazudozók, akik a keresztényeket eretnekségre csábítják. Addig kell őket büntetni, míg bűnt nem vallanak… (A zsinagógát) Ha kuplerájnak nevezed, bűnbarlangnak, az ördög menedékének, a sátán erődítményének, a lélek megrontójának, mindenféle gonoszság szakadékának, akkor még mindig kevesebbet mondasz, mint amit megérdemel.”

Az egyházi hagyomány a Bibliával ellentétben nem úgy tekint az ószövetségi zsidó népre, mint akik Krisztus jellemének bemutatására hívattak el. Az ószövetségi zsidó nép küldetésére ugyanis Ésaiás könyvének messiási próféciája is áll: „Szolgám vagy te, Izráel, akiben én megdicsőülök… sőt a népeknek is világosságul adtalak, hogy üdvöm a föld végéig terjedjen!” (49:3,6). Egy „rendes” katolikus kikérné magának, ha zsidónak mondanák. Nem tudja, mert nem olvassa, hogy (a mellesleg zsidó) Pál apostol a szó bibliai értelmében hogyan definiálta az Isten beszédéhez hű egyházat a Római levél 2. és 3. fejezetében: „Mert nem az a zsidó, aki külsőképpen az… Hanem az a zsidó, aki belsőképpen az, amelynek dicsérete nem emberektől, hanem Istentől van… Mi tekintetben különb hát a zsidó?… Mindenek előtt, hogy az Isten rájuk bízta az ő beszédeit.” Akik két vasárnapi mise között gyűlölködnek embertársaik ellen, azok Isten beszédét félre kell tegyék, mert a Biblia szerint „nincsen személyválogatás… nincs többé görög és zsidó: körülmetélkedés és körülmetélkedetlenség, idegen, scithiai, szolga, szabad, hanem minden és mindenekben Krisztus.” (Kolosszei levél 3:25,11)

Tegyük fel a kérdést: hogyan egyeztethető össze Krisztus lelkülete azok a lelkületével, akik magukat az Ő helyettesítőjének állítják? Behelyettesíthető-e Jézus azzal a III. Ince pápával, aki 1198-ban dekrétumban rendelte el először a zsidók lakhely szerinti elkülönítését, egyúttal hagyománnyá tette a kényszerhódolást, vagyis azt, hogy amikor a konklávét követően a hitközség vezetője egy díszes Tóra-tekercs átadásával köszöntötte az új pápát, akkor ezt e szavakkal adta vissza: confirmatus sed non consentimus, vagyis: megerősítjük, de nem értünk egyet vele. (Később számos pápa annyit újított ezen az eljáráson, hogy nem visszaadta az Ószövetségi Írást, hanem utálkozva a sárba ejtette.) Ez a pápa hívta össze 1215-ben a IV. Lateráni zsinatot is, amelyen elrendelték a zsidók megkülönböztető ruhaviseletét. Ezen felbuzdulva több egyházi zsinat érezte úgy, hogy szintén valami maradandót tegyen e tárgyban. A Bécsi zsinaton (1311) megtiltottak minden kapcsolatot keresztények és zsidók között. A Zamorai zsinat (1313) pedig azt is kimondta, hogy a zsidókat szigorú elnyomás és szolgaság alatt kell tartani. Amúgy a pápák aktivitása sem csökkent. II. Pál pápa (1464-71) találta ki a hírhedt karneváli zsidófutamot: kalappal a fejükön kellett végigfutniuk a Corsón a Palazzo Veneziáig, a rájuk eresztett bikák és szamarak elől. VIII. Ince (1484-92) ediktumot adott ki a spanyol zsidók ellen: aki vonakodott felvenni a kereszténységet, azt száműzték a félszigetről. IV. Pál 1555-ben közzétette a Cum nimis absordium című bulláját, amellyel a zsidókat gettóba kényszeríttette. A bulla hangsúlyozta, hogy „a zsidók Krisztus-gyilkosok és mivel alkatuknál fogva rabszolgák, eszerint is kell bánni velük.” A bulla egy külön lakterületet jelölt ki a számukra, amelyet az első zsidó elkülönítés helyeként szolgáló velencei öntöde (ghetto) után neveztek el. Római gettónak a Tiberis partján egy 200×300 méteres maláriás területet jelöltek ki és egy magas fallal övezték, amely közé 4-5 ezer embert zsúfoltak össze. Higiénia gyakorlatilag itt nem létezett, ezért elterjedt a hiedelem, miszerint a zsidók büdösek, ami csak a kereszteléssel tűnik el. A főinkvizítorból lett pápa, V. (Szent) Pius (1566-72) bullájában a zsidókat kitiltotta a Pápai Állam teljes területéről Róma és Ancona kivételével, ahol megerősítette gettóba zárásukat. XII. Leó 1826-ban rendeletet hozott, amelyben újra gettókba tömörítette a zsidókat és kötelezte a térítésükre küldött papok beszédeinek meghallgatására. Mindezt azzal is tetézte, hogy egy járvány alkalmával megtiltotta, hogy gyógykezeljék őket, mivel „ez ellentmond a természeti törvénynek”. A római gettó csak 1870-ben szűnt meg, amikor az olasz csapatok elfoglalták Rómát és királyi rendelet biztosította számukra a szabadságot.

Íme, az antiszemitizmus vázlatos egyháztörténete. A keret, amelyet a szélsőséges nacionalista eszmék csak új tartalommal töltöttek meg. A katolicizmus elsőszámú ellensége ugyanis nem a fasiszta állammodell vagy a náci ideológia. A katolicizmus ellensége a demokrácia és az emberek autonóm társulásai. Ne feledjük, hogy a csalatkozhatatlanság pápájának, IX. Piusnak csalatkozhatatlan kijelentései máig érvényben vannak. Ő volt, aki az 1854-ben kiadott Quanta Cura enciklikájában a vallásszabadságot a „halál szabadságának” nevezte és kijelentette, hogy „a lelkiismereti szabadság mellett kardoskodó értelmetlen és helytelen hittételek, illetve hangoskodások a legveszedelmesebb tévelygést jelentik – amely nyűg, egy ország legfélelmetesebb réme.” Az 1864-ben kiadott Syllabus Errorum bullában elítélte a modern civilizációt, a demokráciát, kiállt az állam és az egyház egysége mellett, kimondta, hogy a római katolicizmus az egyetlen igaz vallás, és ennek érvényesítése érdekében előírta az erőszak alkalmazását is. Íme, néhány tanulságos részlet a Tévedések Jegyzékéből: „Tévedés a következőket állítani: Mindenki szabadon választhatja meg és gyakorolhatja azt a vallást, amelyet ő az értelem világosságával igaznak tart.” (15. sz. tévedés) „Tévedés a következőket állítani: Az egyháznak nincs jogában erőszakot alkalmazni és nem rendelkezik sem közvetlen, sem közvetett világi hatalommal.” (21. sz. tévedés) „Tévedés a következőket állítani: Korunkban túlhaladottá vált, hogy a katolikus vallás legyen az egyetlen államvallás, míg más istentiszteleti formák ki vannak rekesztve… (Épp ellenkezőleg:) Korunkban elkerülhetetlenné vált, hogy a katolicizmus legyen az egyetlen államvallás, és a vallás-gyakorlat minden más formája megtiltassék… Súlyos hiba volt, hogy a protestánsok ugyanolyan jogokat bírnak, mint a katolikusok. Szent kötelesség őket elnyomni.” (77. sz. tévedés) „Tévedés a következőket állítani: A római pápa megbékülhet, és meg is kell békülnie a haladással, hozzá kell szoknia a liberalizmushoz és a modern civilizációhoz.” (80. sz. tévedés) Hogy mindez ne csupán a kinyilatkoztatások szintjén maradjon, IX. Pius pápa 1862-ben olyan konkordátumot kötött Equadorral, amelyben a római katolicizmust államvallássá tették, és egyben megtiltották minden más vallás gyakorlását. Az equadori alkotmányt ennek megfelelően úgy módosították, hogy „csak katolikusok tekinthetők az ország polgárainak”. Nem véletlen, hogy IX. Piust II. János Pál pápa 2000 októberében boldoggá avatta.

Ahogy a szekularizációs törekvések Róma ellenségévé tették a polgári társadalmakat, úgy lettek szövetségessé számára azok, akik a kölcsönös előnyök alapján igényelték eszmei támogatását. XI. Pius pápát ebben még az olasz katolikus néppárt sem érdekelte, inkább támogatta a fasiszta Mussolinit. Kijelentette róla, hogy „a Gondviselés küldte” és 1929-ben megkötötte vele a Lateráni Konkordátumot. Ennek 1. cikkelyében kinyilvánították, hogy Olaszország hivatalos államvallása a katolikus. (E cikkelyhez képest a Vatikán Állam és a vatikáni bank megalapítása is hátrébb szorult.) Törvényen kívül helyezték a protestantizmus terjesztését, valamint az állami és magán-iskolákban (!) kötelezővé tették a katolikus hittanórákat. Minderről Adolf Hitler így írt a Völkischer Beobachter 1929. február 22-i számában: „A tény, hogy a római kúria békét kötött a fasizmussal, arra mutat, hogy a Vatikán sokkal inkább megbízik a jelenlegi politikai realitásban, mint amennyire megbízott az előző liberális demokráciában, amellyel nem volt képes kiegyezni… A katolikus egyháznak a fasiszta Itáliával kötött egyezménye minden kétségen felül bizonyítja, hogy a fasiszta eszmevilág közelebb áll a kereszténységhez, mint a zsidó liberalizmus vagy az ateista marxizmus eszmevilága, amelyekhez a katolikusnak nevezett (német) Centrumpárt olyannyira kötődik.”

Aki Hitler szokásos egyoldalú megállapításai közé sorolja a fenti sorokat, annak nincs más dolga, mint a náci Németország kialakulását felidézni. Hitler soha nem jutott volna hatalomra Pacelli bíboros, XI. Pius pápai nunciusának segítsége nélkül, aki a Katolikus Centrumpártot felhasználva előbb a kormányba juttatta a Führert, majd a felhatalmazási törvény kierőszakolásával be is betonozta annak hatalmát. Hitler cserébe 1933. július 20-án konkordátumot kötött a Vatikánnal, ezzel erkölcsileg is legitimálva a nemzetiszocializmust. Hitler 1933. július 22-én így írt erről a náci pártnak szóló levelében: „Azzal, hogy a Vatikán megállapodást írt alá az új Németországgal, a katolikus egyház elismerte a nemzetiszocialista államot. Az egyezmény világosan és egyértelműen megmutatja a világnak, hogy annak állítása, miszerint a nemzetiszocializmus vallásellenes volna, szemenszedett hazugság.”

Ennek a konkordátumnak azonban olyan ára volt, ami intő jel lehet a ma kereszténydemokratáinak is. Hitler felszólította a Katolikus Centrumpárt vezetőit, hogy önként oszlassák fel magukat és legyenek lojálisak a náci párthoz, aminek teljesítését Pacelli is megerősítette: „Hitler kancellárnak a Centrumpárt feloszlására vonatkozó határozott szándéka egybeesik a Vatikán azon óhajával, hogy a pártpolitikával elfogulatlan maradjon, és hogy a katolikusok tevékenységét a pártokon kívüli Actio Catholica szerveződésre korlátozza… A katolikusok a Szentszék és a nemzetiszocialista kormány által megkötött diplomáciai szerződésben találják meg mindazokat a garanciákat, amelyek politikai érdeleik képviseletét szavatolják”. Ebből következett, hogy az egyház szemet hunyt nemcsak a zsidóüldözések, de a világi katolikus vezetőkkel való leszámoláskor is. A nácik ugyanis 1934. június 30-án, az un. hosszú kések éjszakáján kivégezték az Actio Catholica elnökét, Dr. Erich Klausnert, továbbá a Katolikus Sportszövetség elnökét, Adalbert Probst, a katolikus Der Werage Weg szerkesztőjét, Dr. Fritz Gerlichet is.
XI. Pius 1937-ben a Mit brennender Sorge enciklikájában ugyan aggodalmát fejezte ki a nácizmus térhódítása miatt, azonban nem ítélte el sem az antiszemitizmust, sem a nemzetiszocialista eszméket. Hitler tűrőképességét azonban ez is meghaladta. A Vatikánhoz delegált és a körlevél miatt aggodalmát kifejező német nagykövetet Pacelli bíborosnak kellett megnyugtatnia, hogy a Szentszék és Hitler közötti „megszokott baráti kapcsolatok a lehető leghamarabb helyre fognak állni”. Így is lett.

XI. Pius tisztázatlan halála után (Eugene Tisserant bíboros, a bíborosi kollégium titkára szerint meggyilkolták), Pacelli már XII. Pius pápaként elsőként Hitlert üdvözölte: „A kiváló Adolf Hitler Úrnak, a Német Birodalom Vezérének és kancellárjának” szóló üdvözletét külön is megerősítette az új pápai nuncius révén, aki Hitler ötvenedik születésnapja alkalmából rendezett berlini fogadáson tolmácsolta a „Szentatya legmelegebb jókívánságait” azzal, hogy „Németország katolikusai forró imádságokkal esedeznek a Führer és a Birodalom előmeneteléért”. XII. Pius egy szóval sem szólalt fel soha a náci fasizmus, vagy a holocaust ellen. Trier püspökének így írt: „Ebben a rémítő háborúban csak egyetlen célt követünk, anélkül, hogy szem elől tévesztenénk: a Szentszék pártatlanságának őrzését.” Berlin püspökének pedig ezt írta: „Atyai szeretetünk az Egyház nem-árja gyermekei iránt olyan, mint a többiek iránt. A jelen helyzetünkben nem tudjuk mással segíteni őket, csak imáinkkal.” XII. Pius nemcsak a népirtásokról szóló hírekre nem reagált, de még akkor sem szólalt meg, amikor a római zsidókat szinte az ablaka alól hurcolták el. Méltán kapta az utókortól a „hallgató pápa” nevet.

Jóhiszeműen azt gondolhatjuk, hogy a Vatikán kapcsolatát a fasiszta Olaszországgal és a náci Németországgal a kényszer szülte, ám ez soha nem jelentett eszmei azonosulást. Azoknak, akik szerint egy szabadon szerveződő pápai állam Krisztus országát építené, azokat hadd emlékeztessem csupán a pápa világi hatalmának utolsó letéteményesére, IX. (Boldog) Piusra. Ő liberális pápaként azzal kezdte, hogy szabadon bocsátotta a politikai foglyokat, mivel azonban az 1848-as forradalom során menekülni kényszerült, visszatérte után rendőrállammá tette az egész pápai államot. A könyveket és újságokat cenzúrázták. A politikai vétségek külön papi bíróság, a Santa Consulta elé tartoztak, ahol az inkvizíciós hagyományok szerint a vádlottakat nem szembesítették a tanúkkal és védőket sem fogadhattak. 1856-ban ediktummal ugyan eltörölte a máglyahalált az inkvizíciós ítéleteknél, de továbbra is alkalmazta a vagyonelkobzást, a száműzetést, az életfogytig tartó börtönbüntetést és súlyosabb esetekben a titkos kivégzést. Az angol nagykövet Európa szégyenének nevezte a pápai börtönöket, ahol mintegy 8000 olasz hazafit tartottak embertelen körülmények között – a falhoz láncolták őket és semmilyen mozgást nem biztosítottak a számukra. 1861-ben, az Olasz Királyság megalakulásakor a Viktor Emánuelt éltető tömeg közé lövetett. Mindezt nehéz lenne a korszellemmel magyarázni.

Akik viszont abban hisznek, hogy egy alkotmányában (alaptörvényében) deklaráltan keresztény állam, amely tartalmilag mindenekelőtt a katolikus identitására büszke, az erkölcsében a szeretet és igazság alapján szerveződik, azoknak álljon egy másik példa. A 20. században volt már egy európai állam, amely önmagát a tiszta katolikus hit alapján definiálta. A Független Horváth Állam. Ez az ország államformáját tekintve hivatalosan királyság volt, de ténylegesen az usztasa vezér, Ante Pavelić irányítása alatt állt, akit a hatalomba kerülését megelőzően XII. Pius pápa személyesen áldott meg a teljes usztasa küldöttséggel együtt, hogy rekatolizálja Horvátországot. A kormány 1941-es megalakulása után Alojzije Stepinac érsek a zágrábi székesegyházban felszentelési istentiszteletet celebrált részére, mint a horvát nép felkent vezetőjére: „Miközben ünnepélyesen fogadjuk Önt, mint a Vezért, addig csillagok Istenének áldását kérjük Önre, mint a népünk Vezetőjére.” Stepinac egyúttal ünnepélyes fogadalmat tett, hogy mindig támogatni fogja az usztasa tevékenységeket az „új, katolikus ország” létrehozásában.

A katolikus mintaállam létrehozásához először minden intézményt arra köteleztek, hogy alkalmazkodjanak a kánonjog betűjéhez. 1941 április 25-én betiltották a cirill betűs publikációkat, rá egy hónapra törvényen kívül helyezték a zsidók és katolikusok közötti házasságot, előírták a hivatalok és szellemi foglalkozások „árjásítását”, és május végére pedig elkezdődött a zsidók deportálása a danicai koncentrációs táborba. A parkok bejáratánál és tömegközlekedési eszközök ajtaján a következő felirat jelent meg: „Szerbeknek, zsidóknak, cigányoknak és kutyáknak tilos a bemenet.” A Bosznia-Hercegovinát is magába foglaló horvát állam 6,7 milliós lakosságából összesen 3,3 millió volt a horvát katolikus, több mint 2 millió szerb ortodox, 700 ezer bosnyák, cigány vagy muzulmán és 45 ezer zsidó, ezért a tiszta katolikus állam rövid távon történő megteremtésének egyetlen módszereként a népirtást tűzték ki célul. Ezt Mile Budak oktatásügyi miniszter 1941 július 22-én így fogalmazta meg: „A szerbek egy részét megöljük, egy másik részét kitelepítjük, a maradékot pedig kényszerítjük, hogy fölvegye a katolikus vallást. Ez utóbbiakat majd magába olvasztja a horvát elem.” Az ortodox szerbek erőszakos átkeresztelkedésének elvét Dionizio Jurić, Pavelić gyóntatópapja fogalmazta meg a legegyszerűbben: „Minden szerbet, aki elutasítja a katolikus vallás felvételét, halálra kell ítélni.” Az átkeresztelkedéshez egyúttal megkívánták a keresztlevél kiváltását is. Ennek fontosságát Glina község példája is megmutatta: 1941 május 14-én a lakosokat kényszerítették, hogy részt vegyenek az Új Horvátország megalakulásáért tartott hálaadó szentmisén. A mise után Casimir páter, a gunići kolostor apátja baltákkal és késekkel felfegyverzett usztasák élén a szerbeket egy nagyobb terembe terelte, ahol felszólította őket, hogy mutassák be keresztlevelüket. Azt a kettőt, aki rendelkezett az okmánnyal, futni hagyták. Ezután bezárták az ajtókat és mindenki mást lemészároltak, miközben Casimir atya kegyes imádságokat mormolt. Egy év sem kellett hozzá és az Új Horvátország szerb lakosságának 30 %-a katolikus hitre tért. Ez újabb bevételi forráshoz juttatta az egyházat: egy keresztlevél kiállítása ugyanis 180 dinárba került, aminek megfizetése sokak teljes vagyonát felemésztette. Alojzije Stepinac zágrábi érsek mindezekről rendszeres jelentés küldött a Vatikánba – egy 1943 május 18-i levelében ezt írta: „e napig 250 ezer ortodox szerb tért meg az Isten egyházába.”

Akik nem tértek át a katolikus hitre, azoknak maradtak a gombamód szaporodó a koncentrációs táborok – csak a jasenovaci haláltáborban 1941 decemberétől 1942 februárjáig 40 ezer szerbet végeztek ki, de mivel ez kevésnek bizonyult, ezért 1942 júniusa és augusztusa között már 66 ezer embert gyilkoltak meg ott. Külön megsemmisítő táborokat hoztak létre a gyermekek megölésére is. 1941 és 1945 között összesen 500 ezer szerbet öltek meg. Az 1941 szeptemberében végrehajtott nagyszabású pogrom értelmi szerzője Tugomire Soldo ferences rendi pap volt. Egy olasz tudósító arról számolt be, hogy a barát kezében feszülettel hadonászva tüzelte az usztasákat, hogy öldössék le egy Banja Lukától délre fekvő falu szerb lakosait. A jasenovaci haláltábor parancsnoka a szintén ferences rendi Miroslav Filipović volt, akinek három rendtárs segítője közül Brekalo „atyát” 1944-ben maga Pavelić tüntette ki a Zvonimir Királyi Rendje érdeméremmel a haza megkülönböztetett szolgálatáért. A Bosanki Novi haláltábor helyettes parancsnoka egy másik ferences, Grga Blažević volt. E papok tevékenységére Stepinac érsek és a pápa személyes küldötte, Ramiro Marcone olasz bencés apát is áldását adta. Az ortodox templomok, kolostorok és lakóházak kifosztása révén elkobzott értéktárgyak mind a ferences templomokba kerültek, ahonnan később a Vatikánba vándoroltak.

II. János Pál 1998-ban boldoggá avatta Stepinac érseket, akiről XVI. Benedek a 2011-es horvátországi villámlátogatásakor külön is megemlékezett, kiemelve, hogy képes volt – szavai szerint – “felülemelkedni a kor szellemén” és egyúttal boldog Stepinac közbenjárását kérte Horvátországért, az egyházat és a civil társadalmat “ma érő kihívásokkal szemben”.

Íme a „keresztény állam”, amelyet a politikusok annyira szeretnek citálni. A közös értékrend, amire Európának büszkének kell lennie. Mire is valójában? Arra a szellemi hatalomra, amely ereje teljében olyan cáfolhatatlan eredményeket ért el az egyetemes emberiség szolgálatában, mint a tudatlanság, a szegénység, az inkvizíció, a vallásüldözés állandósítása. A világbékéért imádkozóknak csak egy rövid adalék: a történettudomány álláspontja szerint a középkorban 75 háború indult közvetlenül valamely pápa kiátkozásának következtében milliók halálát okozva.

A fentiek ismeretében önkéntelen sóhajként szakad fel a kérdés: Isten, ha létezik, hogyan engedhette mindezt? Miért nem öntött tiszta vizet a pohárba, hogy tisztán lássuk, hogy ezek az Ő nevében cselekednek, de nem az Ő akarata szerint teszik?

Ne gondoljuk, hogy Isten bizonytalanságban hagyta az emberiséget e felől. Ő jó előre megmutatta azokat, „amik ezek után lesznek” (Jelenések Könyve 1:20). A Biblia mintegy kétszáz hiteles – vagyis jó előre közölt és utóbb be is bekövetkezett – próféciája mellett tíz (!) hatalmas próféciában adta meg a történelem perspektivikus leírását, tömörségében is olyan pontossággal, hogy lehetetlen eltévednünk. A Dániel könyvében, a Máté evangéliumában – és a vele szinoptikus Márk és Lukács evangéliumban –, Pál apostol II. Thesszaloniki levelében és a Biblia utolsó iratában, a Jelenések Könyvében világos képet kapunk az emberi történelemben zajló nagy küzdelem részleteiről és annak lezárásáról. Isten több ezer évvel előre feltárta előttünk az európai egységtörekvéseket és annak a hatalomnak a természetét is, amely „helyébe áll és fölébe emeli magát mindannak, ami Istennek vagy istentiszteletre mondatik, beül az Isten templomába és Istenként kijelentve magát.”

Itt az ideje feltenni a helyes kérdést: ha valaki egy Istent helyettesíteni akaró hatalom (alap)törvényeit erkölcsi mércének fogadja el, és azt másokra nézve is kötelezővé teszi, az egyezhet-e Isten erkölcsi rendjével? Vessünk össze két állítást. Az egyik szerint „az egyedül igaz vallás a katolikus és apostoli egyházban áll fenn… Nem üdvözülhetnek tehát azok, akik nem akarnak belépni az egyházba, vagy nem akarnak megmaradni benne” (II. Vatikáni zsinat, Lumen Gentium dogmatikus konstitúció). A másik szerint: „ahol az Úrnak Lelke, ott a szabadság.” (II. Korinthusi levél 3:17) és „aki szomjúhozik, jöjjön el, és aki akarja, vegye az élet vizét ingyen ajándékként.” (Jelenések Könyve 22:17)

A történelem tanúsága szerint a hatalmi kereszténység tanítása és gyakorlata – a vele eszmei szövetségben lévő más egyházakkal együtt – ellentétben áll a Biblia erkölcsi igazságaival. A magyar alaptörvény pedig – a vele eszmei szövetségben levő sarkalatos törvényekkel együtt – kifejezetten az egyházakkal való múltra épít és ezen a háttéren határozza meg magát. Vagyis aki e törvénnyel nem áll ellentétben, az Isten törvényével kerül szembe. Ki mellett döntünk, kinek a beszédét fogadjuk el igaznak?

A hittel szemben nem a hitetlenség áll. A hittel szemben az elhitetés áll. Ezért emeli az alaptörvény önmaga fölé a Nemzeti Hitvallást, amire Pascal szomorú szavai érvényesek: „Mivel az emberek nem tudták megtenni az igazságot hatalomnak, ezért megtették a hatalmat igazságnak.”

Nekünk már csak egy kérdés maradt: alávethetjük-e lelkiismeretünket ennek a hatalomnak? Vagy másképpen: „Mi egyezsége Krisztusnak Béliállal?” (II. Korinthusi levél 6:15) Mindazok, akik most az elhitetés nyáj-melegét érzik, előbb-utóbb dönteniük kell, hogy kinek a véleményét fogadják el. Az igazság ugyanis nem plurális. Vagy amellett döntünk, aki „átváltoztatja magát világosság angyalává,… ki mind az egész föld kerekségét elhiteti” (II. Korinthusi levél 11:14; Jelenések Könyve 12:9) vagy amellett, akihez mindig fordulhatunk tisztánlátásért, mert „Őnála van a bölcsesség és hatalom, övé a tanács és az értelem.” (Jób Könyve 12:13)