A rezsim azon igyekszik, egyelőre sikerrel, hogy a leírt értelmiség után magát a kultúrát is leírhassa, legalábbis azt a részét, amelyet nem tud hatalma alá vonni. A költészet napján tehát nem sok ünnepelnivaló van. Hacsak nem a szívósság, az, hogy pénztelenül, keservesen, ám talpon maradhat, aki nem adja fel. Parti Nagy Lajossal beszélget SZÉNÁSI SÁNDOR.

– Nyilván több generáció is így van ezzel, de a mienknek biztosan nemzedéki vereség is, ami most, jó húsz évvel a rendszerváltás után történik. A modern és szabad Magyarország újra eltűnőben van. Ön is osztozik több, előttünk járt nemzedék csalódottságában?

– Igen. 1990-ben joggal reméltük, létrehozható egy – hogy ne liberálist mondjak – szabadelvű, európai Magyarország, amit most a szemünk előtt fülkeforradalmasít és ver szét a kormánypárt elszabadult hajóágyúja a parlamenti szélsőjobb asszisztálásával. Ebben hatalmas az előző kormányok felelőssége, a csalódottság egy legalább évtizedes, mára felgyorsult folyamat eredménye. Ezzel együtt azt mondom, az ország élhetőbb, mint a hetvenes vagy a nyolcvanas évek semmibe futó szocializmusában.

Riskó Gáspár felvétele

– Tehát mára a két rossz közötti választás maradt.

– A kettő gyökeresen más, de a hasonlóságok mellbevágóak. A zsákmányszerzésben, a kamarillapolitikában s persze a retorikában. A körkörös hülyének nézésben. Újabban pedig – és ez a legszomorúbb – az alattvalóvá igazodó többség viselkedésében. A fékezett habzású civil kurázsi mintázataiban, hogy finom legyek, mert nem akarok igazságtalan lenni. Igyekszem nem gyávaságnak, nem szimpla behódolásnak tartani a félelem, a belátás, a „mi éri meg?” keserves döntéseit. Szabadfoglalkozású íróként, úgy döntöttem, hogy több őszinteséget engedhetek meg magamnak, de próba nélkül állíthatom-e, hogy ezt tenném akkor is, ha egy intézményt vezetnék, amiben évtizedes munkám van, és egyszer csak néhány őszinte, szabad civil gesztusomon múlna, hogy az intézmény kap-e közpénzt, vagy egy esős délelőtt örökre szétzavarják. Márpedig Magyarország ilyen ország lett, vagy tán maradt. Ahogy vesszük. Egy mentálisan a késő kádárizmusra hajazó, kispolgári féldiktatúra, autokrácia, legmegengedőbben is egy bezárkózó, foszladozó demokráciaféle.

– A Kádár-kori reflexek tehát gond nélkül használhatók? Egy volt kollégám felhívott a közszolgálati médiából, hogy egy nagyon ellenszenves, nacionalista figurát kellene elfogadólag, sőt hozsannázva bemutatnia: hogyan lehet ezt túlélni? Régi taktikákat idéztem fel neki, és – működtek.

– Hogyne. Meg lehet nézni a Schmitt Pál lemondása körüli kutyakomédiát. Komoly értelmiségiek csinálnak magukból hülyét, közben reszket a nyalatív szájuk a félelemtől, hogy jól tempóznak-e, s mit fog szólni hozzá a kerál. Gondolom, lesznek rossz éjszakáik, pláne ha rosszul számították ki a félgyávasági együtthatót, és ugyanúgy megkapják a selyemzsinórt, mintha kimondták volna a nyilvánvalót. Egész fiatal emberek öltenek a kádárizmusban bevált mimikriket, hogy kevésbé legyenek szem előtt, ha Döbröginek arra tetszene járni. Nem mondom, hogy nincs rá okuk; ki tudja bizonyítani, hogy ha leépítik őket, annak politikai okai voltak?

– A háló láthatatlan.

– Momentán. Mint a kerál új ruhája. Olykor a félők mindkét oldalon túlfélik magukat. Amitől tartanak, azt démonná növesztik, igazolván, hogy méltó a félelmükre. Rémeket látnak, összeesküvést kreálnak ott is, ahol nincs, mondván, a mindenkori másik oldalról bármi elképzelhető. A békemenetek résztvevői, felteszem, őszintén, atavisztikusan hisznek abban, hogy megint bántják, mi több, gyarmatosítják a magyart. Ezt a félelmet a rezsim, Orbán Viktor lóbálgatja, mint valami jobbikacsököt, ez szerintem gátlástalan politikai bűncselekmény.

– Osztható a felelősség? Például az értelmiségé nagyobb? Túl gyorsan megelégedett azzal, hogy a demokrácia intézményei kiépültek, aztán „békén” hagyta a politikát, és azzal sem törődött, hogy a társadalom közömbös ezekkel az intézményekkel szemben?

– Az értelmiségtől legutóbb a késő Kádár-korban tartott a hatalom, akkor volt legnagyobb a lobbiereje. Mára ez gyakorlatilag lenullázódott. Az oktatás forradalmi átalakítása mutatja, hogy ezután kliens kell, alattvaló, nem kritikai értelmiségi. Ebből nem következik a hallgatás, de az sem, hogy kötelező lenne „közélni”, politizálni. Én sok kollégámhoz hasonlóan torkig vagyok ezzal, ami a hazámban folyik, de engem szakmailag is érdekel ez a magyabszurd. E kívül, írói értelemben, nincsen számomra nyelv. És ha megkérdeznek, mondom a véleményem. Már csak a felejtés ellen is, hisz az egyik legnagyobb veszély, ami az elmúlt húsz évet – százat? – fenyegeti, az a szelektív felejtés, hogy már alig találunk az elmúlt két évtizedben olyasmit, ami rendben volt.

– Elkezdtük szétszedni a múltunkat, amelyben még viszonylag jól éreztük magunkat, megpróbáljuk megindokolni, hogy miért kellett elpusztulnia? Lássuk, uramisten, mire megyünk ketten?

– Lehet mondani. Emberileg, indulatilag ez persze érthető. S még azt is mondhatom: nem ez, a szétszedés, a dolga az úgynevezett kritikai értelmiségnek?

– Biztosan az, és nyilván nemcsak liberális meg baloldalon, hanem jobboldali és konzervatív körökben is. De morgás ezekből nem hallatszik ki. Míg a ballibek önostoroznak, a jobboldal még bírálgatni sem próbál. A csönd pedig egyetértést jelent. Elgondolható, hogy minden ennyire jónak tűnik fel előttük?

– Nem, egyre kevésbé. De a hit, az igazodás, az előrejutás vágya nagy úr. A tábormegszokás. És mért ne hitték volna sokan, hogy húsz vagy hatvanhat év múltán újra a fényes jövőbe menetelünk a természetes orbánizmus rögös útján. Az irány és a kerál akkor is jó, ha „odalent vannak még hibák”. Ismerős, ugye? Én ezt, ami itt két év alatt történt, katasztrófának tartom. A hívők egy része meg engem tart vagy natúr, vagy liberál-judeobolsi hazaárulónak – ízlés szerint. Tudom, hogy szükség lenne rá, hiszem, hogy e táborlogikán kívül meg is van valahol, de, őszintén szólva, egyre kevésbé hiszek a nemzeti minimumokban meg a közös nevezőkben.

– Az árulózás kölcsönös, már hallom emlegetni az írástudók árulásáról a harmincas években lefolytatott vitát is. De talán van ebben egy kicsi gőg is, hogy amit az értelmiségi gondol, az hegyeket mozgathat meg.

– Pedig nem mozgat hegyeket, még hatalmi pozícióból sem. Onnan pedig, mint látjuk, elég nehéz épeszűnek maradni. Az értelmiség finoman szólva nem mindenható, de hogy bal- és jobboldali politikusok, olykor értelmiségiek azon a rétegen verjék le az egész ország, ezen belül önmaguk sikertelenségét, amelyik, civil társadalom hiányában, igenis sokat tépte a száját, az elég gusztustalan, másrészt nagyon veszélyes. A „cigánykártyát”, a „zsidókártyát” összeragadva az „értelmiségkártyával”, és most már az Európa-kártyát bármikor elő lehet húzni a nagy nyuszikalapból, ezeknek az ügyes keverésével félő, hogy két év múlva is választást lehet nyerni.

– Azt érzem a szavaiból, hogy nagyon eltökélten kerüli azt a csőlátást, amelybe egy rendszerellenzéki szerepbe kerülő vagy kényszerülő ember könnyen beszorulhat: már nem lát mást, mint az ellenfelet, nem fogad el más igazságot, mint a sajátját, és nem él, csak a politikának. Ez az íróságát is tönkretenné valószínűleg.

– Egyáltalán nem élek a politikának. Pártnak nem vagyok és nem leszek tagja, politikai gyűléseken csápolni senki mögé ki nem állok. Liberális magyar író vagyok. Ha megkérdeznek, válaszolok. Ha a közéletről, a közérzetemről, akkor arról, de az írásaimba csak annyi politikát engedek, amennyit azok maguktól...

– Fölvesznek, mint liszt a vizet...

– Igen, még akkor is, ha az ÉS-ben megjelenő Magyar mesék sorozat határeset, hiszen a „műfaj” a glossza, a pamflet és a mese parafrázisának sajátos elegye. Ezeket irodalmi műveknek tartom és tekintem, hogy az olvasó mit gondol róluk, eldöntheti. Az első „évad”, az első 53 mese megjelenik a könyvhétre. Persze az ÉS-ben ezután is folytatom.

– Az értelmiség leírásán túl megtörtént a kultúra egészének a leírása is. Az első Orbán-korszakban még felhasználták önreprezentációra, most már az sem kell. Pénz nincs, az intézmények pusztulnak, ennek ellenére a kulturális élet talpon van. De hát meddig lehet dafke, ingyen működni?

– Művészete és művésze válogatja. Ez a rezsim a kultúrát, hogy úgy mondjam, averzálja, ha van miről dönteni, a potentátok döntenek maguk, szakértelmük mindenre kiterjed. A fülkeforradalom a művészetekkel különösen nincs jóban, hisz nem tudja maga alá gyűrni, megerősebbkutyázni őket. Bár a politikai életben az erősebbnek automatikusan igaza lehet, a művészetben nem. A tehetség nem stallum; írókat, civil művészeket nem lehet kinevezni. Ezért inkább praktikusan és cinikusan kiszivatytyúztatik a pénz a kultúrából. Ha nem csápolsz nekem, meg nyilatkozol mindenféléket, akkor ugrik a támogatás. Kineveznek föléd egy mégigazgatóbbat. Ennek a sértett érdektelenségnek a következménye az is, hogy közpénzből újnyilas színházat lehetett gründolni Budapest szívében. Ahol vágják a fát, hullik a forgács – csakhogy maguk alatt vágják. Más kérdés, hogy a mi fejünkre dől. Egy ilyen kicsi ország csak az oktatás, a kultúra és, igen, a magaskultúra által tud rangot, hitelt szerezni magának a világban. A futball, úgy, ahogy Európában játsszák, lehet fontos, akár nemzeti ügy is, de ettől még gyakorló miniszterelnökök az öltözői mentalitást, a „nem látja a bíró” attitűdöt nem mentik át a politikába. Sajnos nem nehéz kivéreztetni a kultúrát, hisz a közönségnek mostanság fogy el a pénze, kopik el az intellektusa, az igénye a tévén túli kultúrára. Hogy ezt a vákuumot a hivatásos szórakoztatás túléli-e, nem tudom. A valódi művészet túléli, lesznek alternatív színházak, kamrák, sufnik, rakétabázisok. Lesznek festők, még filmművészet is lesz, irodalom meg hogyne lenne. Azok művelik majd, akiknek ez valóban fontos. És meg fogják találni a szabadság kisebb-nagyobb köreit, mert ezek nélkül nincs kultúra, ahogy kultúra nélkül nincs szabadság.