Diákdemonstráció a Fidesz-székháznál
Fotó: Kurucz Árpád „Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?” Mondd, van-e ott haza még,

ahol értik az alkotmányt és a törvényt? Van-e itt hazájuk a kisemmizetteknek? Van-e itt

hazájuk a politikailag némáknak? Van-e itt hazájuk a másról, másként gondolkodóknak?

 Érdeke-e a nemzetnek az alkotmány semmibevétele? S ki alkotja azon törvényeket,

melyek szerint az egyén szabadságától megfosztható? S ki határozza meg, mikor áll a

közbiztonsággal ellenkezésben az egyesületi, a kérelmezési jog és a szabad sajtó? Ki

dönti el, hogy vajon az állam nevében a közoktatás felett gyakorolt felügyelet nem fajul-e

az oktatói szabadság elnyomásává? A többség. Azok többsége, kiket a nép egy időre

képviselőkül választ, s minden felelősség alól felment. Tegyük fel, hogy e többség az

alkotmány által az egyénnek biztosított szabadságot veszélyesnek tartja, s teljhatalmát

annak megsemmisítésére akarja használni: nem korlátozhatja-e a polgárok minden jogát

azon mértékben, melyben azt szükségesnek találja?

Az asszociáció s mindenek fölött a szabad sajtó jogát nem szoríthatja-e oly szűk korlátok

közé, hogy e jogok gyakorlati fontosságukat elvesztik; nem áll-e hatalmában minden

ellenszegülést, sőt, minden ellentmondást lehetetlenné tenni?” – írja Eötvös József

A XIX. század uralkodó eszméiben. Érdeke-e a „többségnek”, hogy felelőtlen és hiteltelen

képviselői megszavazzanak bármit, amit vezérük diktál, s jóváhagyjanak bárkit, még a

vezér lovát is, a legmagasabb tisztségekben? Nem. Érdeke-e a nemzetnek, hogy olyan

köztársasági elnöke legyen, aki felelősen útját állja az alkotmányos kultúra

megsemmisítésének, aki vétót emel a jogok megcsúfolásakor? Igen.

Érdeke-e a nemzetnek a bírói ellensúly csökkentése? Vajon érdeke-e a „többségnek” a

bírói hatalom önkényes korlátozása? Érdeke-e a „többségnek”, hogy bármilyen bírói és

alkotmánybírói ítélet felülírható, figyelmen kívül hagyható, ha a törvényhozó többség úgy

akarja? Vajon a „többségnek” érdeke-e, hogy négy törvényes bírói ítélet után se legyen a

kisebbségnek szabad rádiója, hogy a sajtó szabadságát a mindenkori többség nyugodtan

korlátozhatja? Vajon a „többség” akarata-e, hogy – az Alkotmánybíróság határozata

ellenére – meghatározott ügyeket a törvényes és illetékes bíróságról alkotmányellenesen

és önkényesen kijelölt másik, vidéki bíróságra helyezzenek? De hiszen ez lehet az ő ügye

is?

Vajon a „többség” szándéka-e, hogy a rezsicsökkentések ügyében született bírói ítélet

ellenében a parlament azonnal törvényt módosítson, így lehetetlenné téve a bírói

ítéleteket? Vajon örül-e a „többség”, hogy állampolgári panaszával, petíciójával egyetlen

helyhez fordulhat: az Orbán-titkársághoz? Vagy a lakásán őt felkereső

Fidesz-aktivistákhoz, akik szavazatáért jönnek, nem ellene?

Érdeke-e a nemzetnek a Munka eltiprása? Érdeke-e a nemzetnek, érdeke-e a

gazdaságnak, hogy a „többség” nevében a törvényhozó könyörtelenül korlátozta a

munkavállalók jogait, és kiszolgáltatta őket a magán-, illetve az állami munkáltatóknak?

Vajon a magán- és állami munkáltatók voltak-e valóságos többségben a Munka világával

szemben, amikor a Munka és a munkaerőpiac törvényeit megfélemlítő módon megalkották?

Akart-e, akar-e a „többségi” munkavállaló munkahelyén rettegni, megalázkodni? A magyar

társadalom nem(csak) a közéletében, hanem a munkahelyén fél. Akarta-e a nagyon nagy

többség a Nagy Kuss világát? Nem. Nőtt-e a foglalkoztatás ennek hatására? Nem. Nőtt-e

a jogvesztés következtében a magyar gazdaság és vállalkozásai versenyképessége?

Nem.

Érdeke-e a nemzetnek az alulról fölfelé irányuló mobilitás? Igen. De nem ezt zárja-e most

ki az oktatási rendszer átalakításával? Érdeke-e a „többségnek” a földrajzi, a regionális

vándorlás, hogy a rossz térségekből eljussanak a munkát keresők a gazdasági

vérkeringésbe? Igen. Használ-e a „többségnek”, ha a munkanélkülieket a visszatérés

esélye nélkül hagyja, ha a helyi gettókba, kereslethiányos helyekre befagyott munkaerőt

nem engedi kijutni az országos és európai munkaerőpiacra, ha bezárja a haszontalan és

nyomorúságos közmunkába? Nem.

Érdeke-e a nemzetnek a Tulajdon fenyegetése? Érdeke-e a „többségnek”, hogy az állam

veszélyezteti a Magyarországon élők és működők tulajdonát, vagyonának biztonságát?

Valóban konfiskálni akarta és el akarta fecsérelni a magánnyugdíjpénztárakba gyűjtött

vagyont? Tényleg azt szerette volna, hogy ezután az állami nyugdíjalapból osztozzanak a

meglévő és az újonnan belépő nyugdíjasok? És jó-e a „többségnek”, hogy az államtól

megsarcolt hitelező nem hitelez, a „többségtől” fenyegetett beruházó nem ruház be, a

szolgáltató leépíti szolgáltatásait? Ha szegény Széchenyi neve alatt a piac, nyereség,

hitel szavak szitokszóvá lesznek, s elvárjuk, hogy hitelező, befektető, szolgáltató ingyen

adja pénzét, szolgáltatását.

„Egyébiránt hol a hitel oly igen rossz lábon és oly igen rossz szagban áll, mint nálunk, ott

arra kell leginkább figyelmeznünk nem hogy mit tartunk mi jó biztosságnak pénz dolgában,

hanem mit tartanak annak a külföldi pénzesek” – mondta Széchenyi 1840 áprilisában a

felsőtáblán. „A tőke rendszerint nagyobb szorgalomnak vagy jobb szerencsének a

gyümölcse... megkívánja a legiszláció [törvényhozás] figyelmét és pártolását, úgy, hogy

ha ezek hibáznak, minden pénzes ember kerüli a hazát, vagy annak elhagyását forgatja

eszében.”

Érdeke-e a nemzetnek az Egyenlőtlenség növelése? Érdeke-e a „többségnek”, hogy

választott kormánya a felső huszad javára csoportosít át jövedelmet és vagyont?

A „többség” akarata-e, hogy az egykulcsos személyi jövedelemadóval és a magas

nyereséggel bíró vállalkozásoknak adott adókedvezménnyel ezermilliárd vándoroljon a

vagyonosokhoz és a magas jövedelműekhez? Többet fektettek be vagy többet

fogyasztottak e jövedelemtulajdonosok? Nem. Lett belőle költségvetési bevétel, beindult

tőle a növekedés? Nem. Lett belőle államadósság és megszorítás? Igen. Érdeke-e

a „többségnek”, hogy az oktatási és a nyugdíjrendszer tovább növelje a társadalmi

egyenlőtlenséget, ahogy most növeli? Nem ő-e a „többség”, amely hátrányba kerül?

Javítja a nagyobb egyenlőtlenség a gazdaság versenyképességét? Nem. Növeli a

társadalmi hisztéria, összecsapások veszélyét? Igen.

Érdeke a nemzetnek a korrupciós verseny tűrése? Akarta-e a „többség”, hogy az 1990

után, a politikai elit által indított, nemtelen korrupciós versenyben a Fidesz és belső köre

nyerjen? Jól járt-e a kétharmad, hogy a korábbi százmilliós, majd milliárdos, később

tízmilliárdos korrupciós ügyletek mára százmilliárdosakra duzzadtak? Érdeke-e a

„többségnek”, hogy a nevében lopnak? Használ-e a „többségnek”, hogy képviselői

magukra írják a törvényeket, hogy hatósági eszközökkel semmisítik meg a

versenytársaikat, hogy megnyernek minden pályázatot, ha egyáltalán kiírnak, elvisznek

minden földet? Jó neki arra gondolni, hogy végre nem szocialista, hanem „igaz magyarok”,

„ősfideszesek”, az övéi rabolják ki?

Érdeke a nemzetnek, hogy a demokratikus világ szégyenévé váljunk? Érdeke a

„többségnek”, hogy kígyót és békát kiáltson Európára és Amerikára, hogy

megtámadottnak vélje magát Európától? Érdeke, hogy elriassza innen azt a világot,

ahová tartozni szeretett volna, ahová ő maga és most a gyerekei vágynak? Érdeke a

nemzetnek, hogy elveszítsük nemzeti hitelünket és jó hírünket? Érdekünk, hogy Európa

elhagyjon minket, hogy Amerika lemondjon rólunk, hogy érdektelen és megvetett országgá

váljunk vonzó és becsült országból? Érdekünk, hogy szégyent hozzunk a reformkor, 1848,

1956, 1968 és 1989 nyugatos céljaira és hőseire? Érdekünk, hogy megtagadjuk

civilizációs vágyainkat és kulturális örökségünket?

Érdeke a nemzetnek, hogy lemondjon minőségről és értékről? Érdeke-e a „többségnek”,

hogy a tudás, a hozzáértés, a minőség helyét a tudatlanság, a hozzá nem értés és a

silányság vegye át? Azt akartuk-e, hogy az emelt fejű tisztesség helyébe a hajbókoló

politikai lojalitás, a teljesítmény helyébe a kapcsolat, az érték helyébe az értéktelenség

lépjen? Az ezredforduló óta a hanyatlás és a rothadás világában a hazugság és a

képmutatás, a pökhendi megalázás és a gyűlölködő háborúskodás az úr. Érdeke-e a

nemzetnek, hogy a hideg polgárháborúnak vége legyen? Érdeke-e, hogy mérték és

őszinteség legyen?

Montesquieu írta: „Őszintének lenni mindenhol, még a hazában is. Minden állampolgárnak

kötelessége meghalni a hazájáért, de senkinek sem kötelessége hazudni érte.”