Földgázt vezetett a szomszédja pincéjébe egy sárospataki férfi. A szomszédok szerint régen szakmunkás volt, ma alkoholista. Akár otthon is főzhetné a pálinkáját, mert az a magyar állam által támogatott tevékenység, a pálinkafogyasztás meg személyesen a miniszterelnök szívügye: az ő fejében az él, hogy ez nemzeti (világnemzeti) hagyománya és sajátossága a magyarnak. Hogy hány ember szenved alkoholista hozzátartozójától, rokonától, szomszédjától, munkatársától, ez a szempont nem létezik a miniszterelnök fejében. Ahogy az sem, hogy aki nem házilagosan állítja elő az agypusztító napi betevőt (azaz az óriási többség), mennyi pénzt költ el erre a méltánylandó nemzeti szenvedélyre. Költött el mindig is, amióta a világ világ. Ezernyi szépirodalmi, szociográfiai, napilapcikkes beszámolót ismerünk arról, hány gyerek éhezte, nyomorogta és szorongta végig az élete korai éveit, mert a papa vagy mindkét szülő a kocsmába vagy a bögrecsárdába hordta a pénzt. Nem beszélve az alkohol által elpusztított türelemről, szeretetről, nyugalomról. Meg a józan ítélőképességről, amely az agysejtekkel együtt pusztul, visszafordíthatatlanul. Érthető, ha az alkoholgőzös indulatok előbb-utóbb a gyújtogatásig vagy földgázos robbantásig érnek.

És itt körülbelül véget is ér azoknak a földi örömöknek a sora, amelyeket a pártállami kormány a legszegényebbektől sem von meg.

Bár egyelőre még cigarettát is vehetnek. Az állam még nem tiltotta meg nekik, hogy két és fél kiló fehér kenyér vagy három kiló krumpli helyett egy doboz cigarettát vásároljanak. De ha utalvány formájában kapják majd a segélyeiket meg a pótlékaikat, már cigarettára se lesz pénzük. Eljön majd az egy doboz cigarettáért elkövetett utcai támadások és lakásbetörések korszaka. Mert a dohányzás is szenvedély, noha nem abba a kategóriába tartozik, amelyből családi verekedések, gyilkosságok, tönkretett gyerekek, halálos balesetek, földgázos robbantások ötletei születnek. Úgyhogy tényleg inkább ezt kell akadályozni, mint az alkoholizálást.

A trafiktörvényükkel egyelőre csak velem toltak ki, noha én – még – nem tartozom a legszegényebbek közé. Negyvenezer dohányárusító helyből marad hatezer. Sem a sarki boltba, sem a benzinkúthoz nem ugorhatok le este, éjjel, hajnalban, ha kifogyok a cigarettából. Mert a magyar pártállam azt akarja, hogy gyalogoljak, közlekedjek, becserkésszek, rendeljek, egyszóval csináljak magamnak programot, ha ezt a rendkívül speciális terméket meg akarom venni. Mondhatnám, Seres Lászlóval együtt: „EZEK BAZMEG HOGY JÖNNEK EHHEZ? Hol van ilyenkor a fogyasztóvédelem, a versenyhivatal, a TASZ? Mi az, hogy betiltják bárminek az árusítását, hogy ők mondhatják meg, milyen áruért mennyit kell gyalogolnom, hogy mit írhatok ki a boltomra, mit tehetek ki a kirakatba – lévén a Nemzeti Dohánybolt kirakatában minden lehet, csak dohány nem? A nemzetet csak nem rakhatom ki. Meg egyáltalán, mi az, hogy a kormányzat totálisan kiiktathatja gazdasági döntéseinek szempontjai közül emberek (egyébként: hamarosan regisztrált választók) fogyasztási igényeit, akár tetszik nekik az a szokás, akár nem? És majd vagy lenyelik, hogy jön a feketepiac, vagy államosított mozgóboltokkal tömik be azt a piaci rést, amit éppen ők ütöttek?” Ebben is komcsik, mondom én, sőt, rosszabbak, mint a komcsik, mert azok legalább nem tiltották be a banánt, csak éppen nem hozták be, mert hogy jön ahhoz a magyar polgár, hogy a saját belátása és szükségletei szerint vásároljon, és kényelmi megfontolásai legyenek, amikor eldönti, mennyi időt hajlandó szükségleti cikkeinek a beszerzésére fordítani. Majd a pártállam eldönti helyette.
Az a helyzet, hogy általában megpróbálok higgadt maradni, amikor „ezeknek” (utálom ezt is, az én kultúrámban más embereket akkor sem emlegetünk így, ha történetesen fideszes emberek, de most el van szakadva a cérnám) a tetteivel, elképzeléseivel, mondataival és főként a magatartásával szembesülök nap mint nap. Úgy vélem, hogy miután kidühöngtem és kikáromkodtam magam magánkörben, a nyilvános beszédben kötelességem visszatérni – miattuk, az ő uszításaik ellensúlyozásaként is – a józan gondolkodáshoz és beszédhez, mert nem agyonverni és -veretni akarom őket a Galamus olvasóival, hanem tisztességes demokratikus választáson, felkészült, megfontolt választópolgártársaimmal együtt megbuktatni (igaz, hogy ezt a bukást örökre tervezem).

De most tényleg elegem van.

Sohasem játszottam szerencsejátékokat, még csak nem is lottózom, nyerőgépbe életemben nem dobtam pénzt, még kaparós sorsjegyet se veszek soha – pedig gyakran járok postára (!), ahol a postáskisasszonyok kötelessége (!), hogy ilyen sorsjegyeket ajánlgassanak (!) nekem. De attól az álszent, aljas, képmutató, hazug, szégyentelen és gátlástalan szövegtől, amellyel a régóta krónikus szóömlésben szenvedő Lázár nevű bűnös ember megindokolta a nyerőgépek országos betiltását, felforrt az agyam, és nem bír higgadni (inni sem iszom soha, úgyhogy nálam nem a nemzeti delirium tremens esete forog fenn).

„Számos olyan korlátozó lépésre került sor 2011-ben, amely a leghátrányosabb, legszegényebb társadalmi csoportokat lényegében elzárja attól, hogy pénznyerő automatába dobálják vagyonukat, pénzüket, juttatásukat vagy keresetüket.” „A mi célunk továbbra is az, hogy a legszegényebbek, leghátrányosabb helyzetben lévők, kiszolgáltatottak, különösen az ország leghátrányosabb kistérségeiben élő polgártársaink ne kapjanak arra lehetőséget, hogy pénzüket szerencsejátékra költsék. Ennek a kormánynak az a meggyőződése, hite, hogy a szerencsejáték önmagában káros, természetszerűen a mi nézeteinkkel, elveinkkel, a mi politikai meggyőződésünkkel ellentétes, a mi politikai családunk krédójával ellentétes önmagában a szerencsejáték.” „További szigorításra van szükség annak érdekében, hogy a szegények, hátrányos helyzetűek és azok, akik valójában nem engedhetik meg ezt a szórakozást maguknak, ezzel a szórakozással ne tudjanak élni.”

Lázár mondta. Volt képe így indokolni azt a tényt, hogy egyrészt a saját klientúrájuknak, másrészt a saját klientúrájuk által igazgatott állami pénztermelő szervezetnek, a Szerencsejáték Rt-nek akarnak átjátszani minden létező pénzt. Volt képe azokkal a szerencsétlen emberekkel indokolni a harácsolást, akiknek az életét egyszer már tönkretette a rendszerváltás, és most két és fél éve minden erejükkel tönkreteszik ők, a szeretetben fogant keresztények, de ők most már nemcsak egzisztenciálisan szorítanak egyre több embert a létezés peremére, hanem meg is alázzák őket a kényszermunka-kötelezettségükkel, a pénzmegvonásaikkal, az orvosi felülvizsgálataikkal, az egészséges táplálkozáshoz kötött gyógyszertámogatási rendszerükkel, a gyerekeik kiszorításával a tanulásból, azzal, hogy mindenben, az élet minden területén feláldozzák őket az általuk elképzelt és hozzájuk lojális felsőbb osztályok jólléte érdekében. Volt képe eljátszani a szegényekért aggódó politikust neki, akinek „politikai családjával”, vezérével és környező milliárdosaival egyetemben máson se jár az esze, csak a hatalmon és a nyerészkedésen, mindegy, hány embert kell megnyomorítani és tönkretenni hozzá.

Tisztelt polgártársaim! Ne higgyenek a simabeszédűnek! Mielőtt hajlanának rá, hogy igazat adni ennek az embernek – meg annak, aki hétfő reggel rendkívüli kormányülést hívott össze, egyetlen napirendi ponttal, a szerencsejáték-szervezéssel, és miután „megállapította, hogy azonnali intézkedésre van szükség”, mit ad isten, estére törvény lett az elhatározásából –, kérem, egyetlen elemi dolgot gondoljanak végig. Hogy a szegény ember is ember. Vágyai és álmai vannak, olykor még szenvedélyei is, és legalább néha szeretne azokhoz hasonlítani, akiket a tévé minden műsorában és reklámjában lát a nap minden órájában. Szeretne egyszer elmenni a Tescóba úgy bevásárolni, ahogyan Önök közül ezt nem kevesek megtehetik, amikor szükségét érzik. Szeretne a gyerekének olyan cuccokat venni, amelyeket minden rendes szülő, Önök is megvesznek a gyereküknek, és nem azon gondolkozni, hogy hó végén mit ad neki enni. Szeretne nem negyvenhétezer forintot beosztani egy hónapra (nekem csak a havi villanyszámlám majdnem ennyi. Igaz, hogy én éjjel-nappal áramzabáló számítógépeket működtetek, mert muszáj). Szeretné, ha ebben a fogyasztói kultúrában – amelyet ne tartsanak bűnösnek, mert azért nem sok olyan ember van köztünk, a hivatalos pápai ideológiával ellentétben, aki a fogyasztásért és a fogyasztásnak él – egyenrangú szereplőként vehetne részt. Szeretné, ha neki is lenne „életminősége”. És nincs munkája, amivel pénzt kereshetne hozzá. Most már azt se mondhatom, hogy azért szorul ki a munkaerőpiacról, mert nyomorult családból származik, ahol nem magyarázták el neki, miért kell tanulni, iparkodni, törekedni, és felnőttként már nem tudott változtatni a gyerekkori beidegződéseken. Nem mondhatom, mert egyre többen vannak munka és tartalék nélkül olyanok, akik egész életükben a jó mintákat követték, de jött a válság meg a munkahelypusztító, cinikus és embertelen unortodoxia, és olyan mélyre süllyedtek, ahonnan már a remény se látszik.

Ezeknek az embereknek a nyomorát, a kiszolgáltatottságát, a keserűségét csak azzal lehet fokozni, ha hatalmi szóval még attól a minimális önállóságtól, a szabadságnak attól az illúziójától is megfosztják őket, amellyel az életüket megpróbálják túlélhetővé tenni. Hogy ők dönthessék el, mit vesznek a boltban a negyvenhétezer forintjukból, ők dönthessék el, hogy heti 225 forintot megengednek-e maguknak egy lottószelvényre, bedobnak-e száz vagy kétszáz forintot a kocsmai nyerőgépbe, vesznek-e háromszázért kaparós sorsjegyet (mint már említettem, a postán, hol máshol), mert hátha nyernek! Sőt, eldönthessék, hogy az utcán (azaz a lakóhelyükön) összekoldult pénzt kenyérre vagy alkoholra költik. Ez az egyetlen döntésük maradt az életükben ugyanis, másra, többre nincs már erejük. Tessék ezt tiszteletben tartani! Tessék tiszteletben tartani az életnek azt a szintjét is, ahol a túlélést csak az alkohol sötétje vagy a nyerőgép hordozta remény teszi lehetővé. Kötelességünk ez nekünk, egyelőre még tisztes polgároknak is, de az államnak mindenekelőtt. Ezeket az embereket nem újabb tilalmakkal és beszorítottságokkal lehet kihozni ebből az élethelyzetből (hiszen sokakat még egészen biztosan ki lehetne), hanem felelős és összetett, lassú, de embertisztelő politikákkal.

FOLLOW YOUR DREAMS CANCELLED
(Banksy in Boston) – flickr/Chris Devers

A Fidesz állama csak azoknak az uraknak teszi lehetővé, hogy „kaszinózzanak”, akiket nem a pénzhiány, hanem valóban a játék és a kockáztatás szenvedélye visz a játékasztalokhoz és a nyerőgépekhez. Újabb privilégiumot kaptak. A Fidesz állama csak azoknak a beruházását és a tulajdonát védi, akik közel vannak az ő mindent felperzselő tüzükhöz. Félreértések elkerülése végett: nem a nyerőgépcégek és -tulajdonosok sorsa fekszik a szívemen, hanem a tulajdon tiszteletéé. Egyetlen nap alatt egyetlen tollvonással az állam működtetői senkinek sem nullázhatják le a tulajdona és a befektetése értékét, törvényesnek álcázott önkénnyel, hamis részvéttel a szegények iránt, különösen nem a saját hasznuk érdekében. Még akkor sem, ha a nyerőgépesek közt vannak ordenáré nagy zsiványok is. A zsiványok kiszűrésére ugyanis az államnak évszázadok óta megvannak a maga speciális eszközei és felhatalmazásai.

Van egy javaslatom. Azt javaslom a miniszterelnöknek, csütörtök reggelre hívjon össze rendkívüli kormányülést, és este a kétharmados parlamentben szülessen törvény arról, hogy a nagy magyar és külföldi áruházláncokba tilos belépniük azoknak, akik csak kenyérért-tejért vagy két sörért meg húsz deka lecsókolbászért, esetleg csak úgy nézelődni ugranak be, hogy legalább lássák, szagolják azt, amit mások napi rendszerességgel megvehetnek. Mert nem helyes, ha a kaszinóból kilépő urak, a minden rendű és rangú privilegizáltak és a még normális életszínvonalúak köreit, nyugalmát és lelkiismeretét megzavarhatja az a sok megnyomorodott, elszegényedett, a „vagyonát” nyerőgépen eljátszó (így mondta Lázár), 47 ezer forintos ember. Lázár meg majd elénk áll, és mély részvéttel a képünkbe mondja, hogy ez a „leghátrányosabb helyzetűek” érdekében történt: a „pártcsalád krédója” nem engedi meg, hogy ezek a szerencsétlenek még azzal is keserítsék a saját életüket, hogy mások több tízezer forintos bevásárlásait nézik.

Esküszöm, jobban megvetem őket a minden porcikájukból kitüremkedő embertelenségükért, mint a vérközösséges, világnemzetes, turulmadaras néphülyítésükért. És ezekre van bízva embertömegek élete!

Mihancsik Zsófia