Megjelent a 2011. május 29.-i lapszámban

Be kellene kéredzkedni az egyéves kormányt értékelők hosszú sorába, nekikészültem hát a feladatnak rendesen. Elővettem például a tablót, ami a kormány bemutatkozásakor készült, zászlóerdő előtt áll rajta tizenegy öltönyös férfiú. A döntéshozók, ugyebár. Jaj, hogy is hívják ezt a szemüvegest itt a kép szélén? Az agrárügyekért felel, az beugrott, de a neve az istennek sem. Valamilyen Sándor, ha jól tévedek. Fellegi miniszter a szakállas, az biztos, de mi is a neve a minisztériumának, NEFMI talán, de mit takar pontosan a rövidítés? Leguglizom gyorsan. De minek is erőlködöm itt?

Ezt a kormányt érdemben értékelni nem lehet. Értékelhetetlen. Politikai értelemben nem létező társaság. Indoklásként maradjunk csak a heti történéseknél: a lakáshiteleseket megsegítő csomag bejelentése megint elmaradt, megvárják a döntéssel a miniszterelnököt. A szakszervezetek sem jutnak dűlőre a szakminiszterükkel, a kormányfő tárgyal majd velük, de egyelőre nem ér rá. Jutott ideje viszont arra, hogy négyszemközt megegyezzen a MOL visszavásárlásáról egy orosz cég vezérigazgatójával, ami, lássuk be, se nem dolga, se nem szintje neki. Személyes döntéssel utal ki több mint 20 milliárdot egy Fidesz-közelinek tartott cégnek vasútépítésre. Közben úgy kerülnek fontos törvény-, sőt alkotmánymódosítások a parlament elé, hogy arról a kormány nem tárgyal, de még az elvben felelős miniszter orrára sem kötik, mi és hogyan készül a 150 négyzetméteres miniszterelnöki dolgozószobában. Mivel itt más szóhoz nem jut, így szót sem érdemel. Csak Orbán Viktor.

Némiképp leegyszerűsítve ugyan, de az ő második kormányzati ciklusának első éve egy dologról szólt: a valósággal vívott heroikus küzdelemről. Egyoldalú küzdelem, az alulmaradás törvényszerű. Maga választotta ezt. Méltánylandó és kárhoztatásra ítélt okból.

Hogy az utóbbival kezdjem: nyolc év ellenzéki mindentagadása után aligha maradt más választása, mint hogy olyan utakat keressen, olyan ösvényeket vágjon, amin más korábban nem járt Magyarországon. A kampány a líra, a kormányzás a próza – mondják, és ő nyolc évig csak szavalt és szavalt, romantikus hőskölteményeket az akarat diadaláról, a magyar kiválóságról, meg a gonosz felett győzedelmeskedő jóról. Amikor a prózára kerül a sor, érzelmek helyett a cselekményre, még megpróbálkozott némi tündérmesével, de egyre fogyatkozik a közönség erre. Sokan már egy másik, a mai valóságot jobban, pontosabban leíró műnemben érzik magukat szereplőnek: drámában.

A járatlan úton indulásnak van azonban méltánylandó indoka is. Mert tényleg megfordult körülöttünk a világ: válsággal, átalakuló geopolitikai viszonyokkal, új nehézsúlyúakkal a gazdasági versenyben, düledező eurózónával. Új megoldásokat keres itt mindenki, ezen izzadnak például a hétvégén a G8-ak, a világ vezető hatalmai is. Indokolt hát az intellektuá­lis erőfeszítés.

Ki is talált a mi fiúnk ebben a világméretű fejtörésben olyat, mint előtte senki. Év végi bizonyítványa mégis, vagy talán éppen ezért siralmas. Amiben újat, mást hozott, az önmagáról szól, amiben semmit, az meg az országról.

Mert tényleg maga a magyar út mindaz, ami a hatalmi szerkezet és az alkotmányos intézmények átalakításában, a politikai vazallusok és a baráti cégek helyzetbe hozása ügyében történt egy év alatt. Ledöntötte a minden választott vezető előtt eddig magasodó falat, ami jó ízlésből, méltányosságból, belátásból, a demokrata meggyőződésből fakadó gátlásokból épült. Fintorog is tőle már a fél világ, pedig a gátlástalanság tobzódásának még nincs vége. Tartok tőle, a nagy hátrahőkölésre majd a sarkalatos törvények, különösképp a választójogi ad majd okot.

Az ország ügyében nyolc hónap tévelygés után visszatalált oda, ahonnan elindult, és amit addig nyolc éven tagadott. Gazdaságpolitikában a sokat kárhoztatott elődök útját járja, az utat, amit csak göröngyösebbé tett a késlekedéssel, a fenntarthatatlan adórendszerrel és Magyarország utolsó tartalékainak felélésével. Meg azzal, ahogy beszél róla, keres új szavakat reform, meg megszorítás helyett, ha már új tetteket nem lelt. Voltak, akik szóltak előre, ez fájni fog, nem megy áldozatok nélkül. Ennek az útnak a sikere azon múlik, hogyan lehet megértést szerezni az erőfeszítésekhez, kezelni az áldozatokat. Orbán azonban egyelőre nem kezelni, hanem legyőzni akarja őket, szembeállítva az adókedvezményekkel és támogatásokkal jutalmazott „érdemeseket”, a közmunkára ítélt és nyugdíjmegvonással sújtott „érdemtelenekkel”.

Orbán legyűrte eddig minden ellenfelét, a valósággal nem bír. Pedig nagy ellenfele az neki. Lehet, ideje feladni a küzdelmet, az erősebbtől nem szégyen kikapni. A vereség őszinte beismerése igazi vezetői erény, erőt adhat, megbecsülést is hozhat. – Az EU-ban azok az államok lehetnek sikeresek, amelyeknek erős és megbecsült vezetőik vannak – ezt a héten mondta Orbán Viktor. Igaz mondat. Közelebb visz annak megértéséhez, miért nem számít ma sikeres államnak a miénk.